Méltósággal kell befejezést írni – Egyesült Őrség
November 15-én jelent meg a legújabb Őrség kötet, az Egyesült őrség, ami a Káosz-Őrséghez vagy az Idő-Őrséghez képest inkább a hexalógia eseményeihez kapcsolódik. Egy ilyen hosszúságú regénysorozat esetében megesik, hogy már nem emlékszünk olyan világosan a korábbi kötetek történéseire. Nosztalgiázás vagy emlékek felelevenítésese céljából az előző öt cikkben már felelevenítettük Lukjanyenko Őrség-sorozatát. Legutóbb az Új őrséget néztük meg kicsit közelebbről, így most, értelemszerűen, az utolsó részről írnánk, az Egyesült Őrségről.
Spoilereket tartalmazhat azok számára, akik nem olvasták még az előző köteteket.
A végtelenségig lehetne sorolni azokat az okokat, amelyek miatt olvasókként ódzkodunk kicsit a könyvsorozatoktól. Kevés a történet ahhoz, hogy az legalább három, vagy akár több részt is lefedjen. Viszont ha van is egy nagyon jól kifejthető sztori egy olyan világgal, amiben szívesen barangolunk, még akkor is fennállhat a színvonalesés, az önismétlés és még sok egyéb veszély, amivel olvasóként már találkoztunk. Az Őrség-sorozatnál is már mutatkoztak ezek a betegségek. Hiába hidalta át például az alapanyag idő előtti elfogyását Lukjanyenko azzal, hogy epizodikusra tervezte könyvsorozatát, az alapjában hasonló ügyek (pl. vámpírtámadás, Arina felbukkanása a legváratlanabb helyzetekben) miatt érezhettünk némi rossz szájízt. Szerencsére sikerén felbuzdulva az orosz író nem nyújtja a végtelenségig Anton Gorogyeckij kalandjait, hanem tisztességesen lezárja azt a hatodik kötetben, az Egyesült Őrségben.
Az új részben egy vámpír különös módon hívja fel magára Anton figyelmét: áldozatainak kezdőbetűin keresztül üzen a Fénypárti mágusnak. Az üzenet fejtegetése közben megtámadják Anton lányát, az Abszolút varázslónőt, Nágyát. A helyszínen Anton és felesége, Szvetlana egy eddig még nem ismert lény első megjelenésével szembesülnek: ez az alak a Kétlényű, a csupán régi vámpír legendákban szereplő ősi istenség, aki egy jóslat szerint elpusztítja az addig ismert világot.
Nágya egy másik külföldi borítón
Lukjanyenko még a sorozat 6. részében is képes volt megmutatni, hogy tudja emelni az eddigi téteket, és még tud olyat mutatni az Őrség-unverzumból, amit még nem láttunk. Ezúttal a Másfélék egyik leglenézettebb fajára, a vámpírokra és egy másik háttérbe szorult társaságra, a boszorkányokra fókuszál. Őket a közös ellenség elleni toborzási út során láthatjuk, ugyanis Anton, először Olgával, később pedig Nágyával próbálja feloldani a két közösség belső konfliktusait (nem képesek megválasztani közös vezetőiket, mivel kötik őket fajuk ősi törvényeik). Így ismerhetjük meg végre az első kötet óta felvázolt, donorvéren tengődő vámpírokat, akiknek az eredetét Lukjanyneko, Anne Rice Vámpírkrónikáihoz hasonlóan az ókornál korábbi időkbe helyezi, ezzel elmélyítve a köztük és a többi Másféle közötti viszonyt (pl. most már értjük, miért külön fájó pont a vámpíroknak a jelenlegi pozíciójuk a Másfélék közt), továbbá történelmük bemutatásán keresztül kaptunk egyfajta Másféle eredettörténetet is. A vámpírok mellett pedig külön jó pont, hogy végre több figyelemben részesültek a boszorkányok is, hisz az Alkonyi Őrségben és az Új Őrségben elejtett néhány információn kívül nem sok derült ki róluk (mágiájuk természetéről esett szó és említés szintjén a Konklávéról is). Most újabb mélységeiben ismertük meg a boszorkányok erejének és saját közösségük működését (pl. miként választanak új Dédnagymamát, milyen egy igazi boszorkányszombat).
Az orosz borító
A történetet illetően sem csalódhattunk az új részben. Az előző kötetekből már ismert módon beszéli el Lukjanyneko a közelgő Apokalipszist. Az első ránézésre egymástól teljesen függetlennek tűnő eseményeket fűzi össze, azonban most nem csak egy regényen belül, hanem a korábbi részek bizonyos történéseire is magyarázatot ad, vagy összefüggésbe hozza őket a jelenlegi üggyel – így kapunk az epizodikusnak tűnő kötetekből egy komplex, egész történetet. Az összecsapások és nyomozások közben pedig talán a sorozat elejét idéző váratlan fordulatokkal mindig csavar egyet a történeten, egészen a legutolsó sorig. Az utolsó felvonáshoz pedig korábbi remek szereplőket hozott vissza (pl. Tigrist és Kesát az Új Őrségből, Jegort), de számos emlékezetes figurával is gazdagította az Őrség világát: megismertük például Évát, a vámpírok egyik legidősebb képviselőjét, vagy Ellent, a Dublinból származó archívumokért felelős Fénypárti munkatársat.
Az Egyesült Őrséggel Lukjanyenko tisztelettel adózott történetének, eszerint zárta azt le és vett búcsút az Őrség-univerzumtól. A befejezéssel a sorozat az eddig ismert formájában már nem folytatható (bár az író mindig meg tud lepni minket): igaz, a történet még képes volt a megújulásra, miközben az író elérte világának határait. Így is egy igazi, akcióban és humorban gazdag részt kaptunk egy igazán mellbevágó befejezéssel, amivel Anton Gorogyeckij, más fantasy történetek főszereplőihez hasonló, igazi hőssé vált. Egy könyvsorozatnak talán így kell méltó befejezést írni.
