Nagy Testvér a csillagok között: A távcső másik végén

Egyedül sétálunk az utcán, azon töprengünk, mit is kellene venni a gyereknek születésnapjára. Később fürdés közben a számlák befizetésén jár az eszünk. Az illemhelyen a nagy filozófiai kérdések megválaszolására törekszünk, esetleg a telefonunkba temetkezünk. És valószínűleg nem gondoljuk, hogy talán még ilyenkor sem vagyunk egyedül.
A megfigyelési botrányokról valószínűleg mindenki hallott már, látta a híradóban, olvasott dolgokat az interneten. Az Egyesült Államok és a többi nemzet minél többet akar tudni a többi országról, saját állampolgárairól. Különféle veszedelmektől kívánják megóvni lakosaikat, érdekeltségeiket. A végrehajtás nagyjából senkinek nem tetszik, de ez őket nem is különösebben érdekli, az információ megszerzése az egyetlen céljuk.

Amit látnak értelmezik is, nincs különösebb gond egy bankrablás felismerésével, esetleg egy politikai vezető ballépése jelentőségének felméréséről. De vajon mi történne, ha ezeket a felvételeket más, értelmes fajok is látnák? Mit gondolnának rólunk, nekik egy fegyveres támadás akár párzási szokásnak is tűnhet, ki tudja ők hogyan csinálják. Persze mivel már valamivel több, mint hetven éve sugározzuk adásunkat a világűrbe az esetleges nézők nagy valószínűséggel nem a térfigyelő kamerák felvételeit kezdenék elemezni.

És ha száz fényév távolságra, vagy messzebb vannak, akkor nincs is miről beszélnünk. De lehet, hogy mégis feltűntünk már az idegeneknek, akik akár valós időben lesik minden lépésünket. Miként csinálják nem tudjuk, elvégre évezredekkel fejlettebbek nálunk, a lényeg most nem is ez, hanem az, vajon mit gondolhatnak rólunk.

Ki figyelhet minket vajon fogmosás…

vagy éppen zuhanyozás közben?

Kiindulásnak vegyük alapul az ember utódját. A gyermek igen nehezen értené meg a társadalmi-kulturális szokásokat, hagyományokat szülei segítsége nélkül. Nemcsak a viselkedésével lennének problémák, hanem a felfogásával is. Nem azért mert nem intelligens, egyszerűen bonyolult lenne lefordítania a jeleket, közös nyelv, a szokások ismerete nélkül. A minket figyelő fejlett, nagy tudású idegen civilizáció, legyen bármennyire is előrehaladott, ugyanígy járna.

Egy kis ötletet lopunk Robert Charles Wilson Bázis című regényéből –ahol az itt felvázoltak fordítottja történik, ott mi vagyunk a kukkolók. Ebben a regényben a tudósok egy alanyt választanak ki, ö a kutatás témája, minden tettéről tudnak, elemzik azt. Szóval a lopás: az idegenek kiválasztanak egy földi embert megvizsgálásra. Mivel nagyon kevés dologból tudnak kiindulni, szinte bárkit választhatnak. Csecsemőt, kamaszt, öregembert, szegényt, gazdagot tényleg bárki lehet a szerencsés, vagy szerencsétlen. És megkezdődik a munka.

Az idegenek világa, szinte akármilyen lehet, talán ehhez hasonló…

…termeszvárra emlékeztető városokkal esetleg…

…vagy egészen más?

A faj legkiválóbb elméi dolgoznak a projekten, talán még ők sem találkoztak más intelligens életformákkal, kíváncsiak ránk. A filmek antropomorf űrlényeivel ellentétben, nagy valószínűség szerint alig hasonlítanak ránk. Előfordulhat, hogy zselé szerű pacák, nincsen egy végtagjuk sem, vagy éppen túl sokkal is rendelkeznek, a konvergens evolúciót alapul véve persze akár hasonlóak is lehetnek. De most a lényeg a benyomás, amelyet rájuk tennénk. Elképzelt szituáció: sikeresen kiválasztottak egy egyedet. Ez az egyed éppen kis hazánk polgára, harminckét éves, feleségével, fiával és lányával él. Raktáros, minden hétköznap nyolc órát dolgozik. A hétvégéket családjával, barátaival tölti.

A kutatók megütötték a főnyereményt, egy érdekes példányt találtak, aki sok helyen jár, és sok mindent csinál. De fogalmuk nincs róla mit is találtak, évek évtizedek kemény munkája, amíg kibogozzák a szálakat. Idővel megtanulhatják nyelvünket,amellyel persze nem sokat érnének tekintve, hogy tizenöt millióan beszéljük a hétmilliárd ember közül . Később esetleg testbeszédünket, arcmimikánkat is értelmezni tudják majd. Aztán szépen lassan, hosszú évek kemény munkája révén kiismernek minket, már amennyire onnan messziről sikerülhet nekik. Megeshet, hogy elindulnak felénk, a kapcsolat magasabb szintre emelése érdekében. Most jöjjön egy kis plusz, amin érdemes elgondolkodni. Persze az esélye annyi lehet, mint egymás után háromszor megnyerni az ötöst, de mi van ha éppen minket figyelnek meg. Engem, vagy önöket. Hízelgő lenne a gondolat, miszerint fajunkat képviseljük, vagy inkább sértő? Mennyire zavarna minket a magány teljes hiánya, miközben itt, ahol tényleg számít bármikor elvonulhatunk, de sohasem igazán.

Néhány paranoiás talán nem is téved olyan nagyot…

Megőrjítene ez a tudat, esetleg nem különösebben vennénk magunkra? Zárásnak egy apró gondolat. Miközben ezt a cikket vizsgálja a kedves olvasó, éppen idegen tudósok törhetik a fejüket- vagy valami hasonlójukat – azon, mi a fenét is csinálhat az alany, ön. Az a valami előtt ül, nézi, órákig alig mozdul. Megőrült tán, ez szokásos viselkedés, vagy mégis micsoda?

JB