Nyéki Zoltán: Elkeseredés

A Galaktika Arénában bemutatkozik Nyéki Zoltán Elkeseredés című írásával. Ne felejtsd el a kommenteddel, építő kritikáddal segíteni az írót!

Ha pedig megpróbálkoznál az Arénában írásoddal, küldd az info@galaktika.hu-ra!

Elkeseredés

A hajnal halvány sugarai erőtlenül törtek be az antikváriumba, a deszkákkal leszögezett ajtón keresztül. A helyiségben, a szinte szemet bántó sötétségben arany fonalakként hatottak a fénycsíkok. Lassan kúszott felfelé a Nap, jól tudta, nincs miért sietnie. A csendes fény óvatosan szőtte be a szobácskát. Ódon tapéta, rajta előkelő festmények, előtte ős öreg bútorok álltak. Egy baldachinos ágy is helyet kapott a bal szegletben, melyen ketten aludtak: egy női alak és egy gyermek-forma pokróccsomó. Az ágynak támaszkodva nyomott el az álom egy szikár, borostás férfit. Két szekrénynek dőlve, jobboldalon hortyogott egy idős, kissé túlsúlyos férfi, nem sokkal mellette pedig egy nyeszlett fiatalember. Szemét lepte be az antikváriumot, itt-ott konzerves dobozok, máshol pedig műanyagzacskók hevertek. Kétségkívül a helyiség éke a középen álló kis megszenesedett kupac volt, melyben az esti tűz maradványai már csak kedvetlenül parázslottak. A régiségeknek hála, a kis teremben áporodott szag uralkodott, mely füsttel és enyhe izzadtságszaggal keveredett. Ez nem csoda, hisz már lassan egy hete vannak itt, és egy hónap telt el azóta.

A napsugarak megtalálták első áldozatukat. Hunyorogva és sajgós háttal ébredt a borostás férfi. Két ásítás között, nagyot nyújtózva a deszkákkal terített kirakat felé indult. Kedvetlenül nézett ki a kémlelőnyílásként használt résen. Az elmúlt pár napban ugyanis mindig ugyanaz a lelombozó kép várta. Most sem csalódott. Az utcák kihaltan kongtak, a kocsik ajtaját még mindig az őszi szél lengette és a szemközti kisbolt betört kirakatát sem üvegezte be senki az éjjel. Néhány idegen zajon kívül azonban szinte síri csend honolt. Talán ezért is ijedt meg kissé a halk kérdéstől.

-Valami változás?

A kérdés az ágy felől érkezett, kellemes női orgánumon. A sötétben csak a nő szőkesége csillant meg a napsugarakon.

-Semmi – szólt a válasz – Ugyanaz, mint tegnap.

Elindult az ágy felé, ahol a nő most már óvatosan felült az ágyon. Csinos arc tartozott a szőkeségéhez: szeme ugyan meggyötört volt, de zöld csillogását semmi sem tudta elvenni. Ruhái tiport előkelőséget tükröztek, a drága holmik szakadtan lógtak rajta, néhol vérfoltokkal tarkítva. A férfi leült az ágy szélére, majd tekintete a zöld szemekről a lány ölében lévő pokrócra irányult.

-Hogy van Gréti?

-Jobban. Már nem köhög annyira, és a láza is lement este.

-Rendben… az jó. – felelte szórakozottan a férfi.

-De kellene a gyógyszer.

Csend követte szavait. A férfi tisztában volt ezzel. Gréti már a bujkálás kezdetén is beteg volt, azóta csak ingadozik az állapota. Jól tudta, ha nem jut antibiotikumhoz… De ezt gyorsan el is hessegette a gondolataiból.  A hallgatást a kislány nyöszörgése törte meg. Esetlenül a másik oldalra fordult, majd a zihálása lassan újra egyenletessé vált.

-Alex? – szólt a nő a férfihoz

-Tessék, Zsófi.

-Szerinted van esély rá, hogy túléljük ezt?

-Persze – mondta Alex. – A körülmények ugyan nem a legjobbak, de minden esélyünk megvan rá. Ki tudja, a mentőcsapatok már lehet, hogy úton vannak.

Zsófi szemlátomást megnyugodott a választól, de szorongás és aggodalom sugárzott belőle.

-Megyek, újrarakom a tüzet. Kezd hideg lenni.

Alex felállt, néhány másodpercig zsebében matatott, majd egy megtépázott gyufásdobozt varázsolt elő. Odalépett egy, a falon lógó unalmas kis csendélethez és leakasztotta. Mozdulatai óvatosak voltak ugyan, ahogyan letépte a vásznat a keretről, de mindez az eddig békésen szuszogó úrnak jajkiáltásként hangzott.

-Héhéhé… – ordította Endre, immáron az álmosság legapróbb jele nélkül. – Maga meg mi a jó búbánatot művel a drágaságommal?

A legkisebb gond Endre nagy hangjával az volt, hogy mindenki felébredt a teremben. De, ha a kintiek is meghallják… Alex nyomban odaugrott hozzá, hogy befogja a száját, de az egy ügyes mozdulattal kitért előle. Meglepően fürge volt testalkatához képest. Endre szája újra deformálódott, készen az újabb szitokáradatra, azonban a hátulról érkező Ádám keze telibe talált.

-Mire jó ez a felhajtás? – kérdezte Ádám. – A végén még megölet minket!

Néhány másodperces tusakodás után Endre lerázta magáról a satnya kisembert, és fortyogva folytatta mondani valóját.

-Hogy merészeli..? – sziszegte fogai között. – Ez egy csodálatos festmény a XIX. századból! Van fogalma, hogy… hiszen ez többet ér, mint… mint… a maga élete!

-Csak ért – jegyezte meg halkan Ádám.

Merész hozzászólásának majdnem egy kiadós jobbegyenes lett a jutalma. Amint Endre föléje tornyosult, kintről neszezés csapta meg a fülüket. Villámcsapásként érte őket a tény, hogy odakint meghallották a dulakodást. A kis Gréti az eddiginél még jobban Zsófiba fúrta arcát. Ádám a szokásosnál is szerencsétlenebbnek tűnt, egy sarokban talált menedéket, az eddig nagyszájú Endre pedig a pult mögött bújt el. Mutató ujját a szájához téve Alex az deszkafal felé hátrált. A résen kinézve a legrosszabb rémálmával nézett szembe.

A lény épp az egyik közeli, leharcolt kocsiba behajolva szaglászott. A teremtmény éjfekete bőre szinte szembántó volt a napfényben. Vadállatszerű vonásai és karmai egy tigrisre emlékeztették, de az erős állkapcsok és a vaskos farok inkább gyíkra hasonlítottak. A kocsival végezve az antikvárium előtt álló szemetest vette célba. A kuka tartalma nem győzte meg a lényt, de valami más annál inkább felkeltette figyelmét. Gréti halk sírdogálása most már Alex fülét is megütötte. Izmos lábaira állt a szörnyeteg és a kis rés felé közeledett. Alex már az arcán érezte a hideg és hullaszagú leheletét. Óráknak tűnő pillanatokig farkasszemet nézett a gonosz szempárral. Már látta ezeket. Akkor, mikor…

Hirtelen emberi sikoly hangzott fel nem messze. Ezt a lény sem hagyta figyelmen kívül. Sóvárgó pillantást vetett a résre, de a biztos préda tudatában sebesen a hang irányába futott. Alex hátranézett társaira, akik maguk is az esélytelenek félelmével néztek vissza rá. Zsófi sírásba fulladó hangja törte meg a csendet.

-Megérte? Majdnem…– szava sírásba csuklott – majdnem megöletett minket egy vacak vászondarabért!

-De hiszen ez egy felbecsülhetetlen darab, mi több, az én tulajdonom! Van fogalma mennyi az értéke…

-Ugyan – szólt közbe Alex – nem vette észre, hogy mióta itt vannak ezek, már minden értéktelen? Még ez is. – Majd szavait nyomatékosítva jókorát rúgott a festmény maradványaiba.

Endre mély megvetéssel nézte végig mindezt, majd lenyelve mondanivalóját a helyiség hátsó részébe bicegett.

-Most arra kell koncentrálnunk, ami tényleg fontos – itt Grétire nézett. – Valahogyan gyógyszert kell szereznünk. És a tartalékaink is eléggé megcsappantak.

-De hogyan? – kérdezte Ádám.

-Gondolj bele. Most az egyszer tudjuk, hol vannak ezek. Most kell cselekednünk!

-Én ki nem teszem a lábam innen! – szólt közben a pult mögött henyélő Endre.

-Nem is vártam volna magától. És te, Ádám?

-Miért is ne – felelte vállát vonogatva. – Egyszer élünk!

Alex mosollyal nyugtázta a fiú bátorságát, majd Zsófiékhoz guggolt.

-Szeretném, ha Grétivel elbújnátok a raktárba. Csak a biztonság kedvéért. Ígérem, sietünk vissza.

Zsófi szedelőzködött, majd a karjába akarta venni Grétit, de a kislány Alexhez szaladt és egy puszival toldotta meg az ölelését. A férfi felpattant, és Ádámhoz fordult.

-Keresnünk kellene valami fegyverféleséget.

Ádám habozás nélkül egy múzeumba illő székhez ugrott, és egy jól irányzott rúgás után már a kezében méregette a fegyverré átalakított széklábat. Alex is hasonlóan akart cselekedni, de a szék tulajdonosa útját állta.

-Könyörgöm, ne tegye tönkre ezt is! Inkább… inkább adok valami mást.

Endre a pult felé döcögött, fél szemét végig a férfin tartva, nehogy kárt tegyen becses székében. A pult mögül kiemelkedve egy csinos kézifegyver ezüstösen csillant meg a kezében. Így már érthető volt, miért bújt folyton a pult védelmébe.

-Magának végig volt egy fegyvere? – kérdezte megvetően Ádám. – Mégis mikor akarta elmondani?

-Ez arra az esetre van, ha én bajba kerülnék! De vigyék ezt a székem helyett.

Alex kezét nyújtva a fegyverért lépett, melyet csak nagy vonakodás után kapott meg. Ádámra nézett, vajon tudja-e…

-Maradjon csak nálad, én úgy sem tudnám használni – válaszolt a fel nem tett kérdésre. – Jó lesz nekem ez is – mutatta fel a kezében lévő széklábat.

Hamar lehámozták az odaszegelt léceket a bejáratról, talán túl könnyen is – egy erősebb lökés és már halottak lennének. Zsófi és Gréti a raktár résnyire nyitott ajtaján figyelték a műveletet. Endre eközben meredten állt a terem közepén, arcán egy eddig ismeretlen kifejezés ült: a döntésképtelenség.

Alex és Ádám a kilépve az ajtón egyezkedtek a tervről, mely a következő lett: amíg Alex a srégen szemben lévő patikába rohan és megszerzi Gréti gyógyszereit, addig Ádám a boltban felkap néhány konzervet, ásványvizet. Kezet ráztak, elindultak kifelé, de ekkor Endre indult el feléjük, kitépvén egy széklábat.

-Várjanak, mégis megyek – mondta Endre, szégyenkezést erőltetve az arcára.

Alex kétkedve nézett a férfira, de végül bólintott.

-Rendben, menjen Ádámmal és kapjon fel, amit csak tud.

Bár a napokig tartó sötétség után szoktatniuk kellett szemüket a napfényhez, gyorsan kellett cselekedniük. A lefulladt autók között cikázva hamar átértek a túloldalra. Alex egy utolsó bátorító biccentést intézett Ádám, majd kissé erőltetve Endre felé is.

De sajnos hiába. Ádám mögött hűlt helyét találta. Döcögő alakjának már csak suhanó sziluettjét látta a sarkon befordulni. De nem volt ideje bámészkodni. Belépett a patikába, a pultot átugorva belemarkolt az antibiotikumok tömkelegébe és farmerja zsebébe tömködte azokat. Néhány fájdalomcsillapítóval és ásványvízzel megpakolva lépett ki az ajtón.

Ám ahogyan kiért, a szíve megállt egy pillanatra. Visszatért. Az ajtónál matatott éppen, amely könnyen ki is nyílt előtte. A boltból kilépő Ádám megpakolt szatyrait a földre ejtette és földbe gyökerező lábakkal bámulta a szörnyet. A rémség, mikor meghallotta a zacskók zörrenését, érdeklődéssel feléjük fordult.

-Fuss Grétiékhez és szegeld be újra az ajtót! – mondta gondolkodás nélkül Ádám és nekirontott a vadállatnak.

Alex többször a szörnyre lőtt, de ez csak még jobban felhergelte. Hátra lépkedve az antikvárium elé ért, ahol Ádámért kiáltott. Szavai azonban már nem érhettek célba. A fiú mellkasán tátongó sebbel feküdt a földön. A szörny egyre közeledett Alex felé, aki az antikváriumba menekült. A töltények nem lassították le a lényt, ahogy Alex látta, nem is sebezték meg. A raktár felé szaladt, ahol menedéket kapott Zsófiéktól. Hátát az ajtónak vetve támasztotta azt. A szörny erős lökéseit csak minden izmát megfeszítve tudta visszatartani.

-Ne hagyd, hogy felfaljon minket! Könyörgöm! – esdekelt Zsófi.

Kezét a fegyverért nyújtotta, melyet Alex önkívületi állapotában át is adott neki. Zsófi átölelte a kis Grétit. Lövés dördült. A kislány teste ernyedten rogyott a padlóra. A nő a kezében lévő pisztolyra nézett, majd átadta Alexnek, és hátat fordított neki.

-Tedd meg, kérlek! – esdekelt Zsófi.

Alex remegő kézzel, a sírás határán állva a lány tarkójának szegezte a fegyvert, és meghúzta a ravaszt.

Aztán a saját szájához emelte a fegyvert. A fém hidegsége és savanyú íze lepte be a száját. Hátul a rém dörömbölt. Ujjai a ravaszra fonódtak. Beszakadt az ajtó betétje. Lassan húzta lefelé a ravaszt. Itt a vég.

Dörrenés hangzott, melyet újabb dörrenések követtek. Gépfegyver-sorozatok zaja. A szörny Alexszel együtt az antikváriumba dőlt. Zseblámpás, sötét alakok lepték be a kis termet. A szörnyet sokkolókkal elkábítva, megkötözve cipelték ki az ajtón keresztül.

Alex az ájulás határán az antikváriumba belépő Endre alakját vette ki. Az a pulthoz sietett és pénzt szedett ki a kasszából. A fegyveresek felsegítették Alexet, pofozgatták, hogy magához térjen.

A két halott test láttán azonban elsötétült előtte a világ.