Olvass a hétvégén is: íme az Árnyak és rémek Nehézfiú címü novellája!

Olvasd el Jay Bonansinga Nehézfiú című fantasztikus novelláját az Árnyak és rémek – Ray Bradbury emlékére című kötetünkből!

A tegnapi Kronolitok beleolvasó annyira népszerűnek bizonyult, hogy úgy határoztunk, meglepjük honlapunk, a megújult galaktika.hu olvasóit egy másik olvasnivalóval is. Ezúttal egy teljes novellát bocsátunk látogatóink rendelkezésére: Jay Bonansinga Nehézfiú című írását a nemrég megjelent (az októberi ködben igencsak aktuális) Árnyak és rémek – Ray Bradbury emlékére című novelláskötetünkből. Jó szórakozást kívánunk egy kis borongós október végi olvasgatáshoz!

Jay Bonansinga: Nehézfiú

A végrehajtó sötétedés után érkezik meg Los Angeles egyik legmagasabb épületéhez. Felmegy a kristályszerű üveglifttel a felső emeletek pazar, csillogó magasságába (ahol az ügyvédi irodák és tanácsadók késő éjszaka is dolgoznak, hogy megkeressék a BMW-re és a tartásdíjra valót), rátalál az 1201-es szobára, és megáll.

Előveszi kilenc milliméteres Browning félautomatáját a sportzakója belsejében levő pisztolytáskából. Közönyösen felcsavarja a hangtompítót a pisztolycsőre, ellenőrzi a tölténytárt, majd 198 centijével és 118 kilójával belép az ajtón a Zuckerman, Gold és Fishel Művészmenedzsment gazdagon berendezett külső irodájába.

A buborékoló akváriumokon és habzó csobogón túl a végrehajtó hallja Marvin Zuckerman metsző hangját kiáramlani a fényűző belső irodából.

– Morris, ő éppenséggel egy nagyon tehetséges fiatal hölgy… és ez az ajánlat elfogadhatatlan, megszégyenítő és gyalázatos az ő kifinomult…

A végrehajtó belép Zuckerman szentélyébe, pisztolyát, akár egy csomagot, az oldalánál tartva.

Az ügynök megemeli az egyik kezét, mintha azt jelezné, egy pillanat, mialatt csak mondja a magáét a vezeték nélküli headsetbe.

– Oké, rendben, volt egy kis problémája az Oxycontinnal… Morris, derékbántalmai vannak…

– Elnézést – veti közbe a végrehajtó, fegyverét szorongatva.

– Tartsd egy kicsit, Morris! – néz fel Zuckerman. – Enyém a rozskenyeres pastrami és a német krumplisaláta, és nagyon remélem, hogy ezúttal kihagyták belőle a majonézt, különben…

– Meg kell kérjem, menjen távolabb az ablaktól – mondja a végrehajtó, a fegyverrel Zuckerman parókájának irányába célozva.

A Marvin Zuckerman arcán megjelenő felismerést Edvard Munch a Sikoly című festményére lehetne vetíteni, ahogy leesik az álla, és tágra nyitja táskás, véraláfutásos szemét. Füléből a headset csörömpölve a földre esik.

– Ki küldte magát? Schacter a Universalból?

– Menjen. Távolabb.

– A Tom Cruise-katasztrófa miatt?

– Az. Ablaktól.

Amint Zuckerman lassan felemelkedik a székből, a szemében megcsillanó rémület helyén ihletszerű láng gyúl, mint a patkány tekintetében, amely a csapdából való menekülés érdekében hirtelen azzal a lehetőséggel szembesül, hogy lerágja saját lábát. Valahol agyának legmélyén megmozdul az ösztön – veleszületett, akár az állatok vándorlási útvonala –, miszerint mindenről lehet egyezkedni.

– Azért jött, hogy kinyírjon, értem én, de mielőtt megtenné, megkérdezhetem, ha megbocsátja arcátlanságomat, próbálkozott már a színészettel? Úgy értem, filmen… Mert amit most látok (és meg kell értenie, ez a szakmám), magában van valami rendkívüli, a testtartásában, meg ahogyan azt a lőfegyvert kezeli; és ha lehetek ennyire pimasz, úgy hiszem, magához képest Robert De Niro nem más, mint RuPaul, és, nézze el nekem ezt a természetes kereskedelmi hajlamomat, azt gondolom, jelentős pénzösszeget kereshetnék magának az úgynevezett show-bizniszben… persze ehhez az szükségeltetik, hogy ezúttal ne nyírjon ki, szóval csak gondoltam, megemlítem.

Az ezt követő szünetet, amíg a végrehajtó méregeti a kis termetű, parókás ügynököt, Zuckerman hosszabbnak érzi, mint amennyi idő alatt gleccserek keresztülvájják magukat a hegyeken.

– Ha nem megy távolabb az ablaktól – magyarázza végül a végrehajtó egy kutyaidomár kényszeredett türelmével –, arra a távoli falra a szép Picasso-képpel, oda fogom áttelepíteni a koponyája hátsó felét.

Marvin Zuckerman felemelt kézzel és be nem álló szájjal, óvatosan megkerüli az íróasztalt.

– Van egy… van egy lányom… Boca Ratonban, ha pontosíthatom… egy h-héber főiskolán… kérem, kérem… rabbinak tanul… igazi szent az a lány… és ha ebben a kritikus helyzetben még hozzátehetem, egy kollégiumi kissrácot is támogatok… figyelemhiányos, és…

– Fogja be! – A végrehajtó a Browning csövét néhány centire tartja Marvin Zuckerman hiperaktív szájától.

– Van pénzem. – Zuckerman már reszket, hangja akadozik. – Nem valamiféle fölényességből vagy szemtelenségből, de ezen a ponton szeretném elmondani, nevetségesen sok…

– CSEND!

A végrehajtó reszelős basszusának dörrenésétől Zuckerman arckifejezése megfagy. Minden álmagabiztosság, a használtautó-kereskedős szemvillanás, az alter kocker[1] humor: mindez kivert vadászkutya-tekintetté alakul. Zuckerman arcán a világvége látszódik.

– Jaj, istenem… – sóhajt a végrehajtó, a fegyvert kissé megingatva. – Elég ebből! – Meghúzza a ravaszt, és a Browning csövéből egy apró pálcikán lógó kis zászló pattan ki, egyik felén MEGLEPETÉS, másikon BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT felirattal.

Becsődülnek az irodába, az egész személyzet – még Mrs. Merryweather, a korábbi recepciós is (akit Zuckerman halottnak hitt), macskaszem formájú szemüvegében és az epeköveivel együtt. Két, még élő partner golfnadrágban és Rolexben, három kezdő ügynök, egy anorexiás titkárnő, két tétlen, diákmunkás kéziratolvasó, egy kékített hajú öregasszony és egy gyógyszerfüggő könyvelő hat számjegyből álló éves fizetéssel – ez a cifra társaság ijesztő lármára képes.

Ujjonganak, kurjongatnak és a „Boldog születésnapot” dalt éneklik, Dom Pérignont pukkantanak, és egy postaszállító kiskocsin begurítanak egy sírkő alakú tortát „ITT NYUGSZIK HOLLYWOOD ELSŐ SZÁMÚ SEGGFEJE” felirattal, az egész idő alatt pedig mindannyian szorgalmasan úgy tesznek, mintha nem vennék észre a poszttraumás stressz jeleit Zuckerman arcán.

Zuckerman a meglepetésbulikat a passzív agresszió és rosszindulat alig burkolt megnyilvánulásának tekinti, és isten a megmondhatója, errefelé bin Láden barlangjának teletapétázásához is elég lenne az ellenségeskedésből.

Egyórányi iszogatás, hamiskás duruzsolás, pletykaterjesztés és rossz vicceken való kuncogás után Mrs. Merryweather az egyetlen, aki végül előáll a farbával.

– Biztosan tisztában van vele, mindenki mekkora élvezetét lelte abban, amilyen képet vágott a végén – mondja Zuckermannak a cserepes fikusz mellől.

– Alaposan lóvá tett – helyesel savanyúan Zuckerman. – Egyébként kicsoda ez a gólem?

Ujjával a J. C. Penney üzletláncból való sportzakójában, a sarokban egymagában ácsorgó behemótra mutat. A végrehajtó úgy áll ott papírpoharába bámulva, mint Bálám szamara. A hatvanas évei vége felé járó férfinak olyan az arca, amit egy anya sem lenne képes szeretni; ráncok egész hálózata szövi körbe a szemét, mint meteor ütötte, parázsló krátereket.

– Szegény fráter! – mondja Mrs. Merryweather. – Annak idején még volt valaki.

– Mire gondol?

– Marvin, az ég szerelmére, maga mozog a filmszakmában… nem ismeri fel a fickót? Mondták, hogy nem fog ráismerni, de nem tudtam elhinni.

– Nyomra vezet valahogyan, vagy játsszunk barkochbát?

– 1962? New Jersey-i szerenád? Alan Ladd és Barbara Stanwyck mondanak magának valamit?

– Nem láttam a filmet.

– Az az úriember ott Haywood Allerton.

A név egyáltalán nem rémlik Zuckermannak.

– És aztán?

– Valamikor ez a férfi volt Hollywood leghatalmasabb nehézfiúja.

– Miért ő a „szegény fráter”? – vonja meg a vállát Zuckerman a romos arcú óriást bámulva. – Én voltam, akit megfélemlítettek.

Mrs. Merryweather halkabb hangon folytatja, mintha valami illetlenségről beszélne:

– Szerencsétlen ember, negyedik stádiumú, azt rebesgetik, hasnyálmirigyrák, műthetetlen.

Zuckerman elgondolkodik ezen, belekortyol a pezsgőjébe, még egy kicsit tűnődik, majd a további kutakodás mellett dönt, és a kolosszushoz lép.

– Elkapott – kedélyeskedik az óriással, amennyire csak tud. – Nem rémültem meg ennyire azóta, hogy elolvastam a harmadik feleségemmel kötött házassági szerződést.

Hirtelen, mintegy varázsütésre, az óriás arcának természetes, baljósan fenyegető állapotát az együttérzés meleg, nyílt tekintete váltja fel – az átalakulás ahhoz hasonló, mintha Godzilla megállna átsegíteni egy öreg nénit a zebrán.

– Szörnyen érzem magam amiatt, amit tettem, Mr. Zuckerman.

– Rá se rántson!

– Bevallom önnek, szükségem volt a pénzre.

– Nem történt semmi – legyint Zuckerman.

– A légynek sem tudnék ártani, Mr. Zuckerman, csak éppen biztosítási gondjaim vannak.

– Teljes mértékben érthető – biztosítja a férfit Zuckerman. – Viszont komolyan gondoltam, amit mondtam, az ön… egyedi stílusáról. Úgy tűnik, ha arcátlanul vállon veregethetem magam, helyes volt az értékelésem az ön kivételes adottságairól.

Allerton félénken lesüti a szemét, és megpróbálja elfojtani a mosolyt, mely félelmet keltő arcának szegletében megjelenik.

– Csináltam néhány filmet hosszú évekkel ezelőtt – szólal meg –, de egy megvénült nehézfiúra már senkinek sincs szüksége.

Zuckermannak támad egy ötlete. Talán azért, mert ezen az estén azon kapta magát, a mélybe bámul. Vagy talán azért, mert Istenre gondolt. Bármi is azonban a forrása, azonnal átütő erővel éri, mint valamennyi megvilágosodása: az ágyékában, aztán egyre feljebb, gerincének aljától agyának belsejéig. Nemcsak kihívás, hanem éppenséggel jó alkalom is lehetne, hogy Zuckerman a mindennapi létezését rendszerint irányító hazugságok, kizsákmányolás, kapzsiság és csalás birodalmán kívül tegyen valamit. Talán ez lenne a lehetőség a vezeklésre, hogy a Tóra szerinti helyére visszazökkenjen, egy mitzvah, egy szívesség véghezvitele.

Színpadias szünet után Marvin Zuckerman így szól a masszív öregemberhez:

– Esetleg, ha megbocsátja arcátlanságomat, mindössze a képviselete nem volt eddig megfelelő.

Ha jártak moziba 1960 és 1980 között, nagy valószínűséggel látták már Haywood Allerton utánozhatatlan, markáns ábrázatát – a fenti időszak nagy részében viszonylag még fiatal férfiként, ám kezdetlegesen fenyegető mivoltában kortalanul. Olykor nagyobb filmek peremén kísértve, néha pedig, mondjuk így, kevésbé nagy filmek valószerűtlen hőseinek ellenpárjaként, egy rövid és fényes pillanat erejéig valamennyi nagyobb és kisebb stúdiónál Allerton volt a bevett nehézfiú.

Legnagyobb szerepe talán a rasszista parasztember volt, aki elpáholja Pam Griert a klasszikus blaxploitation-moziban,[2] az Édes gyermekben (Avco/Embassy, 1971). Szintén jó hírnévre tett szert agykárosult gyerekgyilkosként Orson Welles alig ismert noirjában, a Koporsó nélkülben (RKO, 1974). Allerton olyan változatos filmművészeti alkotásokban is megdermesztette a közönséget, mint a Szörnyvonat (Hammer, 1969), a Dübörgés a dzsungelben (New Line, 1976), A rézfejűek (Universal, 1979) és A sas röpte (AIP, 1980), Burt Reynolds és Twiggy második világháborús kultikus akciófilmje.

Sajnos a mai Hollywoodban – a digitális letöltések, a mosdófülkékben is használható, ezredmásodperc-felbontású kézi eszközök világában – az Allertonéhoz hasonló különleges tulajdonságokkal rendelkező emberek egy aranyérreklámba is alig kerülhetnek be. A gonoszt többé nem emberi arccal jelenítik meg, hanem laboratóriumban, számítógéppel és digitális mozgásrögzítéssel hozzák létre.

A következő pár hét során Zuckerman már nem is számolja, hány ajtót vágnak rá. Ennek ellenére nem adja fel – elvégre ez Istentől való küldetés, szent mitzvah –, ami érdekes jelenséget idéz elő: sekélyes, manipulatív és gőggel teli életében Marvin Zuckerman először tapasztal valamiféle ragaszkodást egy másik emberhez.

Számos nagy hollywoodi nehézfiú mintáját követve – többek között Rondo Hatton, William Bendix, Margaret Hamilton és Richard Widmark – Haywood Allerton titkon lagymatag, puhány, gyengéd lélek, akinek bűnös gondolat sosem fordul meg a fejében, és lassanként meg is szeretteti magát Zuckermannal. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a szelíd óriás napról napra gyengül, amint a rosszindulatú sejtek a régi nitro-cellulóz filmszalagok fakulásánál is gyorsabban rövidítik hátralevő idejét a földön.

Zuckerman végül úgy érzi, muszáj a férfi fogyatkozó napjai közül a lehető legtöbbet teljes mértékig kihasználniuk, így a két oly különböző cimbora a Fairfax sugárúti Molly Malone’s söröző állandó vendégévé válik. A Canter’s étteremben egész hegynyi sózott marhahúst és füstölt lazacot vacsoráznak. Elmennek a hollywoodi viaszmúzeumba, a kínai negyedbe és a Griffiths csillagvizsgálóba, ahol Allerton izgalommal telten az égbolt minden fénypöttyét Hollywood öreg nehézfiúiról nevezi el: Elisha Cook Jr., Charles Napier, Sydney Greenstreet, John Vernon, Jack Elam, Dub Taylor, Vernon Dent és így tovább.

A páros a vasárnapi golfozásra is rákap; Zuckerman Beverly Hills-i klubjában órákon át lustán sétálgatnak a gyepen, beszélgetnek, megismerik egymás legmélyebb gondolatait és szomorúságát. Éppen az egyik ilyen vasárnapon változik meg minden Zuckerman számára.

– Ez aztán a remek ütés! – biztatja Allerton a tizennyolcas lyuk mellől. Ez persze hazugság. Zuckerman elhibázott ütése épp csak érintette a lyuk peremét, és a homokba repült.

– Árulj el valamit, Haywood! – mondja Zuckerman, miközben visszaszerzi a labdát a homokcsapdából. – Annyira… nem olyan vagy, mint a nehézfiúk, akiket alakítottál. Adott neked élvezetet (a dicsőséges napokra gondolok) az a sok gazember?

– Az igazat akarod tudni? – felel az öreg, ősz behemót, labdája felé bicegve. Mostanra szinte csont és bőr, a szokásosnál lassabban mozog, a fájdalomcsillapítók reménytelen küzdelmet folytatnak a zsigereiben felfelé szivárgó, hömpölygő fájdalom megszüntetésére. Az ütő evőpálcikának tűnik a hatalmas, bütykös kézben, amikor remegve a golflabda fölé tornyosul. – Igen, élveztem a nehézfiú létet, igazán. Olyasmi volt… – Elhallgat, töprenkedik, meg-meginogva a földre bámul, és az ütőt sétabotnak használva tartja meg magát. – Az alakok, akiket játszottam, tényleg bajkeverők voltak, de… de… azt akarom mondani, hogy a kedvenc részem, amikor elnyerték méltó büntetésüket… amikor szembenéztek a megtorlással. Érted? A jófiú szemébe néztek, mindig ezt tették, és vállalták a… hogyishívják… a következményeket. Nem tudom, ez miért volt nekem olyan fontos… azt hiszem, egyedül ez az a rész, ami már-már hiányzik. Feltenni a… hogyishívják… pontot az i-re.

Zuckermannak fogalma sincs, miről beszél a nagy ember, mégis belevág:

– Barátom, ez igen érdekes nézőpont… és eszembe juttatja azt a jelenetet… Haywood? Haywood? – Eldobja a golfütőt. – Haywood?! Haywood?! HAYWOOD!!

Nagy ritkán, az innen sok mérfölddel északra fekvő, kiterjedt Muir-erdőségben olyan hatalmas, nehézkes zuhanással dől el egy óriásira nőtt mamutfenyő, amibe beleremeg a föld, és a törmelék tollpiheként kavarog. Amikor Haywood Allerton végül megadja magát a fájdalomnak, és teljes testsúlyával a gyepre zuhan, a Pine Ridge Country Club aprólékos gonddal nyírt, kifogástalanul parkosított, nemes földje hasonlóképp, egy földrengés erejével remeg meg.

Zuckerman nem spórol a költségeken. Allertont a létező legjobb intézménybe viteti – a Cedars-Sinai kórház Samuel Oschin Onkológiai Intézetébe, nem messze saját impozáns, Beverly Hills-i villájától (amelynek, mellesleg, egykori tulajdonosa Douglas Fairbanks).

Zuckerman azonnali ellátást követel, és mindent saját bankkártyájával fedez. Az orvosok egy sor vizsgálatot végeznek el az eszméletlen behemóton, majd arra a következtetésre jutnak, elérkeztek Allerton utolsó órái, az immunrendszere összeomlik, felszívódási zavar miatt csöveken keresztül kell táplálni; a kórházi adminisztrátor pedig közli Zuckermannal, az elfekvő az egyetlen lehetőség, és az is csoda, hogy a nagyfiú még mindig talpon volt, különben meg mit szól ehhez a hűvös őszi időjáráshoz?

Özvegyemberként, és az Amerikai Filmszínészek Szakszervezetének lejárt tagságijával Allertonnak nincs biztosítása, sem pedig közvetlen rokona két elhidegült lányán kívül, akik a Közép-Nyugaton élnek, és egyikük sem tud egy-két héten belül Los Angelesbe utazni, így Zuckerman úgy dönt, Allertont saját, terjedelmes, Tudor-stílusú villájába szállíttatja házi gondozásra.

Öt nappal később, a ház hátsó szárnyának elegáns szalonjában, ahol körben franciaablakok nyílnak az avokádófák bájos ligetére, és ahol a lilaakácosban kolibrik játszanak – itt döbben rá Zuckerman, mit is kell tennie.

– Szóval a lányod, az idősebbik… Nancy a neve, igaz? Azt állítja, sosem írtál végrendeletet – szól a haldoklóhoz.

A jókora kórházi ágyban, melyet négy jól megtermett futár szállított ki a hét elején, a takarók redőibe burkolózva és egy űrrepülő árának megfelelő értékű berendezéshez kötve Allerton időről időre elveszti, majd visszanyeri eszméletét; arcán a kín sivár, szürke, beesett maszkja. A fájdalom árja szüntelenül apad és dagad – az utóbbi időben gyakoribb a dagály, mint az apály –, és Zuckermannak a látvány is gyötrelmes.

– Nem tudom, hallasz-e még, de szeretném, ha tudnád, van egy tervem – ül le Zuckerman a fekhely melletti szék peremére, és ujjai belefehérednek, olyan erősen szorítja az ágy rácsát.

Allerton szemhéja megrándul. Ajka elválik az összeszorított, sárga fogaktól. Nem derül ki, ez vajon annak a jele, hogy megérti az emberi beszédet, vagy csupán vonaglik a fájdalomtól… vagy mindkettő.

Az sem világos, a gépek mennyi ideig fogják életben tartani; talán napokig, hetekig. Isten őrizz, hónapokig. A gonoszság egykori népművésze, a valaha volt legnagyobb nehézfiú, az analóg vetítőgépek rég múlt korának alakja most a szenvedés béklyójában hever, és ugyanolyan fejlett számítógépes technológia tartja életben, mint ami filmbéli karakterének helyére lépett.

– Istenemre, még mindig az ügynököd vagyok – mondja Zuckerman –, és úgy fogom ezt is irányítani, ha megbocsátod a kifejezést, mint egy profi.

Nagyon lassan, egy sebesült veréb erőtlen, próbálkozó bizonytalanságával Allerton hatalmas keze eléri az ágyrácsot, és befedi Zuckerman kézfejét.

A gesztus könnyeket csal a megcsömörlött, cinikus, szívtelen ügynök szemébe.

– Bocsásd meg arcátlanságomat, de miért tetted ezt velem? Miért léptél be az életembe, amikor én csak a magam dolgával törődtem? – Elkezd sírni. – Három… három volt feleségem szívből gyűlöl… Van… négy gyerekem, akiket alig ismerek, és pont most kellett hogy a barátom legyél… talán a valaha volt legjobb barátom… így ki kell tépned a szívemet… te pöcs!

Marvin Zuckerman lehajtja a fejét, és átadja magát a zokogásnak.

Végül a sírás elmúlik, felnéz, és halkan így szól:

– Ne aggódj, Haywood, öreg cimbora; van egy tervem.

A második végrehajtó sötétedés után érkezik meg Beverly Hills egyik legfényűzőbb villájához. Az avokádófák árnyékában osonva – ahol egykoron a némafilmek sztárjai sétáltak és bolondoztak – rátalál a hátsó szalon ablakára, és megáll.

Ellenőrzi a fekete öltönykabátjában megbúvó kis bőrtasakot és az abba belegyömöszölt eszközöket, aztán kinyitja az ablakot, és besurran a házba.

A férfi a kórházi ágy mellé lépve lenéz a benne fekvő emberre.

– Azt mondta, gyorsan és fájdalommentesen csináljam – szól a férfi, majd benyúl a tasakba, és előkészíti a fecskendőt. – Ki vagyok én, hogy vitázzak? Ebben a szakmában mindennel találkozik az ember.

Ez a férfi tényleg valódi – a gonosz közhelyes megtestesülése. Arca, akár egy szőrtelen egéré, halott, kiüresedett gombszemmel.

A halál kapujában állók gyakran egy utolsó pillanatnyi világosságot tapasztalnak. Az ágyban fekvő termetes, de lesoványodott férfi kinyitja a szemét, felemeli tekintetét, és kivégzője arcába néz. A haldokló nem fordul el. A tű megcsillan, egy csepp folyadék aláhullik.

Bár nehéz kiolvasni – és az egérképű bérgyilkos képtelen is felfogni –, az ágyban fekvő férfi elfogadja, ami rá vár. Egy igazi nehézfiú nem fordul el. Szembenéz a következményekkel.

A tű behatol, és pontot tesz Allerton szenvedésének végére.

Alig hét másodperc alatt.

Odakint, visszatérve ártatlan, kétajtós kis szedánjához, a második végrehajtó elhalad a kocsifelhajtó alján kezét tördelő árnyalak mellett.

– Kész van? – kérdezi az alak.

Az egérforma úriember hátrafordul, és Marvin Zuckermanhoz közeledve a könyörtelen, hideg sötétségben így szól:

– Ja, megvagyunk.

Zuckerman átadja a borítékot azzal a pénzösszeggel, amit, rá jellemző módon, a házi gondozás után járó biztosítási visszatérítésből teremtett elő (miután Allertont felvette az ügynökség bérlistájára).

– Javítson ki, ha tévedek – számolja végig hüvelyujjával a bankjegyeket az egérszerű férfi –, de húsz rongyban egyeztünk meg.

– A jutalékomat levontam belőle – magyarázza Marvin Zuckerman. – Tizenöt százalékot.

A fekete ruhás fickó csak bámul a lesújtott, parókás ügynökre.

A mitzvah mégiscsak mitzvah.

De egy ügynök mégiscsak ügynök.