Olvass a jövőbe 2: Az örökség második rész!

Nem rég megjelent Varga Csaba Béla apokaliptikus novellájának első részlete itt a galaktika.hu-n, amely a decemberi Galaktika magazinban fog megjelenni. Olvass a galaktika.hu-val a jövőbe – illetve, a jövő novellájába! Íme a második részlet!

Varga Csaba Béla novellájának első részletét IDE KATTINTVA olvashatod!

Apánk nem volt vallásos, pláne nem szektás. Kemény, konok farmergyerek volt, mint olyan sokan mások itt, a hegyek árnyékában. Amikor bejött az olcsó kínai búza, ő is elvesztette a megélhetését. A tengerészgyalogság persze tárt karokkal várta. Végigcsinálta a második Öböl-háborút, harcolt Kurdisztánban, Afganisztánban, Khalisztánban és Okinaván. Az évtized végén, a nagy takarékossági hullám idején leszerelték. Egy darabig sokat volt itthon. Jártunk vadászni, meg kint táboroztunk a hegyek között. Akkoriban még Jake sem ült, és anyánk is itt élt velünk. Majdnem olyan boldog lehettem akkoriban, mint később a bunkerban. Aztán bejött az újabb olajválság meg a panamai katasztrófa. Minden tartalékost és minden veteránt azonnal besoroztak. Jake-et is vitték volna, persze csak ide a Nemzeti Gárdába, de több esze volt a srácnak. A sitten nem fújnak a nyakadba radioaktív mustárgázfelhőket a lázadók. Öt helyen vívtunk háborút egyszerre. Ez még nekünk is túl sok volt. Létezett akkoriban egy Guatemala nevű ország. Bementünk felszabadítani. Vagy talán a demokráciát akartuk helyreállítani? Esetleg a kínai telepeseket hazazavarni? Apánk ott, a kórházban ismerkedett meg egy helyi pappal. Az is félvér volt. Ő beszélt neki a világvégéről.

Ezen sokat tűnődtem. Milyen érzés lehet egy papnak, egy olyan valakinek, aki egész életét az emberek szolgálatára, segítésére tette fel, megérteni és elfogadni, hogy minden semmivé lesz? Mit gondolhatott a főnökéről? Nem ingott meg a hite? Aztán apánk megtudta, hogy a Vatikán birtokokat vásárolt Kanadában és Dél-Afrikában. Ott van a földkéreg legstabilabb része. Ősmasszívumok. Lehet rájuk építkezni.

Amikor már a barátjának tartotta apánkat, a pap elvitte egy olyan helyre, ahol gringo még nem nagyon járt. Ötszáz éve a jezsuiták építettek katedrálist az indián szent barlangok fölé. Lent ott voltak a falon a régi faragványok, mind. Húsz éve talán, hogy véletlenül ismét felfedezték őket, de még most is titkolták mindenki elől. Apánk azt mondta, az volt az igazán, a nagyon sokkoló, a meghatározó élmény, ahogy ez a hosszú-hosszú időegyenes egyszerűen véget ért 2012 karácsonyánál. Addig gyönyörű faragványok, tekergő vonalak, kifinomult mestermunka, aztán a nagy semmi. Mintha csak elvágták volna.

Az ottani indiánok között egyre jobban terjedt a hit. De még a mesztic donnákat is elkapta. Radikálisan lecsökkent az újszülött gyerekek száma. Persze ezzel senki sem foglalkozott különösebben, mert egyre több lett a viharfelhő mindenfelé.

Nekem az volt az első meghatározó élményem, ahogy a Fox News beszámolt Pakisztán pusztulásáról. Ahogy a műholdakról mutatták a gombafelhőket. Azt hiszem, akkor ért véget a gyermekkorom. Addig se nagyon kételkedtem apámban, de attól kezdve minden szavát elhittem. Otthagyta ugyan a fél tüdejét, de ő legalább hazajött, nem úgy mint az a félmillió katona és tengerészgyalogos, akit egy hónap alatt vesztettünk el. Ráadásul úgy tudom, győztünk.

Valahol legalábbis.

Fillérekért megvettük az elhagyott rakétasilót a bunkerrel. Rendbe hoztuk, elkezdtük feltölteni. Apánk beszélt Jake-kel a sitten. Ahogy hazajött, a bátyám is beállt a sorba. Anyám ekkor lépett le egy ügyvéddel Floridába napozni. Iskolába nem jártam a vége felé, igaz, más se nagyon. Kicsit mifelénk is szétesett a világ. A rádión az utolsó hír talán az lehetett, hogy a Nemzeti Gárda bombázza Washingtont. Aztán, amikor a cserokik kijöttek a rezervátumból, és elkezdték legyilkolni a fehéreket meg a feketéket, mi szépen bementünk a bunkerbe.

Most meg ez a csend.

– Ne menjünk ki! – kérleltem apánkat. – Félek. Álmomban jártam már kint. Szörnyetegek vannak ott, meg a puszta űr.

Összenevettek Jake-kel, félvér féltestvéremmel.

– Túl élénk a fantáziád, kislegény. Nem lesz semmi baj. De azért még várunk egy kicsit.

Nehéz volt várni. A macskák és a kutyák éjjel-nappal ott ültek a páncélajtó előtt. Nem morogtak, nem vinnyogtak, csak figyeltek feszülten. Apánk hosszú órákon át állt a periszkóp előtt, de nekünk nem engedte meg, hogy belenézzünk, és nem is mesélt. Kevés megmaradt haja ekkor lett hófehér. Arra viszont nagyon odafigyelt, hogy csúcsformába kerüljünk. Amikor végre feljöttünk, a bicepszem olyan vastagra nőtt, mint a combom. Pedig akkorra már a combom sem volt semmi.

Mert feljöttünk a végén. Hiszen ha nem jöttünk volna fel, akkor most hogyan mesélném el mindezt nektek? Tessék? Nem értettetek mindent? Hogy mit jelentenek azok a furcsa szavak, amiket az előbb mondtam? Rég nem használtam őket. Nagyon régen nem.

Nem is fontosak.