Olvass bele A feng shui detektívbe!

Megérkezett a szerkesztőségbe Nury Vittachi A feng shui detektív című kötete! Most pedig Te is beleolvashatsz!
Új sorozatot indít a Metropolis Media kiadó, Kozmosz Krimik néven. Az első kötetről, A feng shui detektívről itt olvashatsz bővebben.

– Születési dátum? A halott emberé. – Ez Wong szájából hangzott el.
– Aaaa… – Tan a papírjaiban lapozgatott. – 1957. szeptember 20. Születési hely… aha, Sacramento. – Az evőpálcikával rizst lapátolt a szájába, ezért a foga között szűrte a szavakat. – Amúgy meg ismerik a rendőrségi eljárást. Elég alaposak voltunk. Az ebédidős személyzet minden tagját kihallgattuk, valamennyien azt vallották, hogy utoljára élve és jó állapotban látták Peter Leuttenberget. Természetesen a gyanú leginkább arra a személyre terelődött, aki utoljára hagyta el a konyhát. Egy Wu Kang nevű, fiatal szakácsgyakornok volt, 1976, kilenc, négy a születési dátuma, a helye Szingapúr. Ms. Csen, a felszolgálónő, akivel a történetet kezdtem, emlékezett rá, hogy mialatt leszedte az utolsó asztalt, látta, hogy egy fiatal konyhai gyakornok visszamegy a konyhába. Emlékeznek, ugye, hogy ezt elmondtam? Wu volt az. Ő azt mondja, hogy mindössze pár másodpercet töltött ott. Igaznak tűnik, amit mond, és segít abban, hogy megállapítsuk a történés időpontját.
Arra is emlékezniük kell, hogy Csen elmondása szerint pár perccel az után, hogy látta Wút belépni, egy pillanatra bement a konyhába, ahol látta az életben lévő Leuttenberget, Wu pedig már elment. Wu ugyanazt mesélte, mint a személyzetnek ez a másik tagja. Mégpedig azt, hogy kiment a konyhából, majd néhány perc múlva visszaszaladt a kalapjáért, de már ment is. Azt mondja, elköszönt Leuttenbergtől, aki épp tiramisut készített magának. Elmondta, hogy emlékszik, amikor elment, még látta Ms. Csent, amint a negyvenhármas asztalt szedi le. Leellenőriztük, az időpontot is egyeztettük.
– Tiramisut? – kérdezte Szinha. – Délután háromkor?
– Mr. Leuttenbergnek szokása volt, hogy minden délután ilyen időtájt egyen egy adag tiramisut. Senki sem sajnálja a rangidős séftől a maga kis élvezeteit. De van itt még valami furcsaság.
– Igen – mondta Wong. – A gyilkos fegyver.
– Honnan tudta?
– Onnan, hogy még nem beszélt róla.
– Nos, igaza van, Wong, a gyilkos fegyver itt fontos tényező.
– Mi volt az? – kérdezte Joyce. – Egy nyeles serpenyő, gondolom. Vagy egy báránycomb, mint abban a történetben?
– Nem – nevetett a főfelügyelő. – Én is olvastam Roald Dahlt. Nem volt ott báránycomb, amit gyilkos fegyverként használtak volna, azután megetettek volna a nyomozókkal. Szolgálat közben nincs evés. Sem ivás. Ez szabály. Ez itt Szingapúr. Itt úgy csináljuk a dolgokat, ahogy kell. A gyilkos fegyver gondot jelentett. Nem találtuk meg. Valami nagy és nehéz tárgy volt, mint egy nyeles serpenyő, erre bizonyság Leuttenberg fején a sebhely. De hol volt? Mindent végignéztünk a konyhában. Megnéztünk minden egyes mozdítható tárgyat, van-e rajta hajszál vagy szövetdarabok vagy friss vér, ami megegyezik Leuttenbergével. Nehéz ügy volt, mert a konyhai eszközök mindig tele vannak ujjlenyomatokkal, és szinte mindig találni rajtuk mikroszkopikus méretű vérnyomokat. Mindenesetre a legjobb embereinknek sok-sok órányi kemény munkát jelentett. Semmit sem találtunk. Felszívódott.
– Felszívódott? – kérdezte Wong. – Van ilyen?
– Nincs – szólt közbe Joyce. – Ez csak egy kifejezés. Olyankor szokták mondani, ha sehol sem találnak valamit, pedig mindenütt keresték. Azt mondják rá, hogy felszívódott.
– Miért mondanak ilyet?
Csend volt. Joyce többnyire késztetve érezte magát, hogy ő legyen az angol nyelv fő védelmezője, de most zavarba jött.
A főfelügyelő sem tudott mit mondani. Szórakozottan tologatta evőpálcikáival az ételt a tányérján.
– Még nem gondolkoztam róla – mondta végül. – Tényleg furcsa. De így mondják. – Enyhe bosszúság látszott rajta, majd így folytatta: – Mindenestre a gyilkos fegyvert kivihették a konyhából, vagy letisztogatták, és visszatették a rendes helyére.
– Átkutatták a szállodát? – kérdezte Wong.
– Mindent végigcsináltunk, ami csak az eszünkbe jutott. Wút, a fiatal szakácssegédet több szemtanú is látta a nagykonyha felé menni. Nem volt nála semmi, ámbár elvileg kisebb tárgyakat elrejthetett a ruhájában. De semmi olyan nagyobb dolgot, amivel azt a sérülést okozhatta volna Leuttenberg fején, ugyebár. Csen ebédidő alatt mindvégig a kávézóban volt, egészen addig, amikor kihallgattuk. Semmilyen gyilkos fegyver nem volt a kávézóban. Pascal von Berger, a séfhelyettes, aki a holttestet megtalálta, semmit sem hozott magával, és mindvégig, amíg kikérdeztük, nem volt semmi a kezében.
Joyce mindkét könyökét letámasztotta az asztalra.
– Esetleg valami kisebb, de nagyon súlyos tárgy, mondjuk egy darab ólomcső, amit eldughatott a ruhájába? Tudja, „Mustard ezredes a dolgozószobában egy ólomcsővel”. Ismeri a játékot?
– Ismerem – felelte a főfelügyelő. – De nem szerettem. Az apám ezredes volt. Kínosan érintett a gondolat, hogy valaki, aki ezredesi rangban van, gyilkos lehet.
Joyce-on erőt vett az izgalom.
– Szerintem Wu vagy von Berger eldughatta az ólomcsövet a szakácssapkája alá!
– Remek ötlet, miss, már ha remeknek lehet nevezni bármilyen módszert, amit egy gyilkos kitalálhat. De ismétlem: nem, nem lehetett egy kis ólomcsődarab. Leuttenberget egy olyan nehéz tárggyal ütötték fejbe, hogy bezúzta a koponyáját, és úgy zuhant tőle a földre, hogy az ütközés erejétől a másik oldalon is betört a koponyája. Majdnem úgy kell elképzelni, mintha egy jókora mikrohullámú sütőt ejtettek volna a fejére jó magasról. Érti már?
– Rendben. Hát akkor biztosan így történt – felelte a lány.
– Nem. Ellenőriztük az összes mikrót és minden ilyesmit, ami csak a konyhában volt. Meg lehetett volna állapítani, ha valamelyiket egy ember fejére ejtették volna. Két hordozható mikró volt, de egyik sem tört be, vagy ilyesmi. Az utóbbi időben meg sem mozdították őket.
– És elhiszi, amit Mr. Wu mondott? – kérdezte Madam Hszü, aki valamilyen jóskártyákat tologatott. – Hogy amikor ő elment, a konyhafőnök még élt?
– Elhiszem. Nem látok semmilyen indítékot, hogy miért ölte volna meg a főnökét, különösen mivel ő látta őt utoljára a konyhában, mielőtt a holttestet megtalálták volna. Nagy ostobaság lett volna, nem mintha ez megakadályozott volna más gyilkosokat más ilyen bűncselekmények elkövetésében.
Madam Hszü belenézett a csészéjébe.
– A számításaim, a kártyáim, a tealeveleim és az eszem is mind ugyanazt mondják: Mr. Pascal. Ha maga úgy gondolja, hogy Mr. Wu igazat mond, akkor úgy vélem, hogy Mr. Pascalnak elég rosszak a kilátásai.
– Pascal von Berger, a séfhelyettes. Ő az, aki megtalálta a holttestet. A flörtölős. „Szép napot, aranyom!” Pontosan így láttuk mi is, amikor az őrszobán megbeszéltük az esetet. Úgy kellett lennie, hogy von Berger bement, fejbevágta a konyhafőnököt, majd kirohant, mintha holtan találta volna őt.
– Ugye tudják a halál beálltának pontos idejét? – kérdezte Szinha. – A törvényszéki kórboncnokuk nem adott némi támpontot a kiszámításához?
A főfelügyelő elfintorodott, amikor belekortyolt kihűlt teájába, majd intett a pincérnek, hogy hozzon egy kanna frissen főzöttet.
– De igen, adott. Lenyűgöző tudomány, de percre pontosan nem tudja megmondani a halál idejét. Annyi minden befolyásolhatja, többek között az illető kondíciója vagy a helyiség hőmérséklete. Egy konyhában, mint tudjuk, nagy a meleg. A konyhákban hagyományosan nincs légkondicionálás. A patológusnő szerint a konyhafőnök húsz-harminc perccel korábban halhatott meg, mielőtt ő látta volna.
– Vagyis?
– Körülbelül tizenhárom perccel az után látta, hogy az első telefon befutott a rendőrségre. Ez összevág a másik bizonyítékkal, mert azt jelenti, hogy valamikor az után halt meg, hogy a konyhai személyzet többi tagja elment, és az előtt, hogy Szoo Csen pincérnő holtan látta őt. Ennyit tudunk. Vagyis a patológusnő nem sokat adott hozzá ahhoz, amit amúgy is tudunk.
Wong az alaprajzokat nézte.
– Bocsásson meg, Tan főfelügyelő, de én az eset szempontjából nagyon lényegesnek találom a konyha alaprajzát.
– Nos, miért is ne? Lévén ön feng shui szakértő – szólt erre Tan.
– Ez érdekes – mutatott a földtudós a konyha alaprajzára. – A konyha az épület középpontjától keletre van. Ez a helye, itt kell lennie. Feng shui szempontból ez rendkívül jól megtervezett ház. Sőt, tökéletesen. Feng shui nézőpontból nézve a konyhák meglehetősen nehéz feladatot jelentenek. Tele vannak fontos elemekkel: vízcsapokkal, vízcsövekkel, ablakokkal, fémtárgyakkal, késekkel. És persze ott a tűzhely. Csupa fontos dolog. Véleményem szerint a kelet a legjobb, mert az támogatja a vizet. Na mármost, a konyhaajtó itt van. A helyiség déli részén. A hűtők és fagyasztók messze vannak. Itt, a helyiség északnyugati részében. A sütők szemben, az északkeleti részen. Az embert itt találták meg. Itt, a hűtőszekrények közelében.
– Fejjel lefelé tartja. Észak fönt van – jegyezte meg Joyce.
– Nem! Dél van fönt – csattant fel Wong. – Mindig. Manapság semmit sem tanítanak maguknak az iskolában. Semmit.
– Igen, a holttest ott volt, a padlón – szólt Tan. – Amikor von Berger először ment be, nem láthatta, mert a holttest a földön feküdt, és ezek itt, ezek a munkaasztalok, padok és egyebek, közbül voltak.
Wong ceruzával megjelölte az égtájakat – déllel fönt – a konyha alaprajzán.
– A víz csíje nem jól keveredik az északkelet csíjével, ami a föld energiáját jelenti. Ez olyan kombináció, amelyik bizonytalanságot hoz létre. Tehát nem meglepő, hogy ott halt meg.
Madam Hszü türelmetlenül csettintett.
– Szép dolog, hogy a gyilkos a konyha megfelelő részét választotta ki a tette végrehajtására, de ettől tudni fogjuk, hogy ki volt a gyilkos, C. F.?
– Nem. Egyáltalán nem.
Szinha nevetett.
– Ebből az következik, hogy maga volt a gyilkos, C. F., mert csak maga tudja, hogy pontosan hol kell végrehajtani a gaztettet. Ha!
– Nem én voltam – felelte Wong. – Abban az időben én az irodámban voltam.
– Mindenki ezt mondja – közölte Tan.
– Keressünk a nyomozás szempontjából használhatóbb utakat! – javasolta Szinha, majd ujjhegyeit egymáshoz illesztve megtámasztotta velük az állát. – Főfelügyelő! Megkérdezhetem, mikor történt mindez? Tegnapelőtt, így van?
– Pontosan.
– Tehát két napja. Szűk körből kerülnek ki a gyanúsítottak. Elegendő kihallgatás után, még az ön szelíd, törvénytisztelő módszereivel élve is, amelybe nem fér bele, hogy lathisszal ütlegelje őket, ahogy az Indiában szokásos, egyik vagy másik hamarosan megtörik, és mindent bevall, nemde?
A rendőrtiszt csalódottnak látszott.
– Erre számítottunk. Beszéltünk az utolsó három emberrel, aki látta az áldozatot, és nem jutottunk semmire. Beszéltünk Wúval, beszéltünk von Bergerrel, beszéltünk Csennel, de hiába. Mindnyájan körömszakadtig ragaszkodnak ahhoz, amit már elmondtak, és azt állítják, hogy ártatlanok. Nem találtunk egy akkora rést sem az elbeszélésükben, ahol egy cigarettapapírt becsúsztathattunk volna. A korábban elment pincéreknek is sziklaszilárd alibijük van. Zsákutcába jutottunk. Szükségem van magukra, hogy előbbre juthassunk.
Ez bizony komoly kérés volt. Elmélyült misztikus gondolkodást igényelt. Két percig senki sem szólalt meg. Madam Hszü figyelmesen nézte a kártyáit, és számításokat firkált, Szinha egy azévi, asztrológiai táblázatokat tartalmazó évkönyvet lapozgatott. Wong folytatta a rejtélyben főszerepet játszók lo shu táblázatainak kitörlését.
– Ez egy bonyolult probléma – törte meg a csendet Madam Hszü.
– Valóban – csatlakozott hozzá Szinha. – Adva van egy hulla a konyhában, de nincs gyilkos fegyver, sem gyilkos, nincs sem kijárat, sem búvóhely. Sehogy sem akar összeállni a kép.
A főfelügyelő sóhajtott.
– Különös história. Azt gondoltuk, hogy maguk a… ööö… szokatlan nyomozói módszereikkel talán felismernek olyan dolgokat, amelyek közönséges rendőrségi eljárással nem derülnek ki.
– Nos, nekem volna egy kérdésem – szólalt meg az öreg hindu asztrológus. – Miért kiáltotta von Berger azt, hogy „Ne merd!”?
A főfelügyelő felemelte rizsestálkáját, és néhány erőteljes mozdulattal rizst lapátolt a szájába.
– Maguk, többiek mit gondolnak erről? – kérdezte tele szájjal.
– Ez is egy érdekes apróság, ami még megoldásra vár itt – vélte Madam Hszü. – Mesélje el nekünk még egyszer ezt a részt!
– Rendben van – mondta Tan. – Csen, a pincérnő állítja, hogy hallotta, amint von Berger – ki más lehetett volna? – azt kiáltja a konyhában, hogy „Ne merd!”. Von Berger viszont azt mondja, hogy csak felkiáltott rémületében, de nem emlékszik rá, hogy ezt mondta volna.
– Értem már – szólt erre Szinha. – Leuttenberg lehetett. A konyhafőnök kiálthatta még utoljára, mielőtt von Berger hozzávágta a mikrosütőt vagy mit, aztán felkapta, és lemosta a vért meg az anyagszálakat róla, és csak utána rohant ki, hogy szóljon Csennek, hívja a biztonsági őröket.
– Így is történhetett – felelte a főfelügyelő. – De számít az, hogy ki kiáltott? Előrevisz ez bennünket? Nem hiszem.
Újra csend lett.
– Melyik vállalat rendezett koktélpartit akkor este abban a teremben? – kérdezte végül homlokát ráncolva Wong.
A kérdés váratlan volt. A főfelügyelő pislogott párat, aztán keresgélni kezdett a jegyzeteiben.
– Nem gondoltam rá, hogy megkérdezzem. Hadd lássam! Na, itt kell lennie valahol. Biztosan itt lesz. Van egy listám a bankettekről. Egy pillanat! Tessék, meg is van: a Sasröptű Élet. Gondolom, valami biztosítótársaság. Mi az összefüggés?
– Nos – kezdte Wong. – Az amerikai lelkét egy sas vitte el. Ez, úgy tűnik, idevág.
– Mit akar ezzel, Wong? Valami természetfölötti beavatkozást akar elhitetni velünk? – A főfelügyelő kiegyenesedett ültében.
– Nem, nem – tiltakozott a földtudós. – Csak a szimbolikus ábrázolására utaltam vele. Utoljára mikor vett részt olyan vállalati koktélpartin Szingapúrban, ahol nem volt valami dísz az asztal közepén?
Szinha érdeklődése láthatóan kezdett felébredni.
– Virágra vagy valami márkajelre gondol? Valami szoborra?
– Jégszoborra például.
– Természetesen.
– Mindig van valami jégből faragott figura. Majdnem mindig – folytatta a földtudós. – Nagyméretű, súlyos, nehéz. Tökéletesen alkalmas arra, hogy egy erős ember megragadja, és bezúzza vele egy másik ember koponyáját. És ha ez megvolt? Csak bedobja a forró sütőbe vagy a mosogatóba. Mire valaki odaér, hogy megnézze, már csak vizet lát, semmi mást.
A főfelügyelő jegyzetelt.
– Tetszik a gondolatmenete, Wong. A jégszobor.
– Egy jégszobornak van értelme itt – szólalt meg Madam Hszü. – Tehát úgy gondolja, hogy von Berger tette? Hogy leütötte őt egy jégszoborral? Aztán benyomta a szobrot a sütőbe, és csak utána kiáltott?
– A jégszobrokat általában a fiatalabb segédszakácsok készítik a konyhában. Azt hiszem, a főfelügyelő helyében én megkérdezném a konyhaszemélyzetet arról, hogy mi Mr. Wu munkája. Az egyik feladata nagy valószínűséggel a jégszobrok készítése. Vagy utánanéznék ezeknek a konyhai fagyasztókban.
– De ha Wu tette, nem sok ideje lehetett rá. Ms. Csen életben – és egyedül – látta Leuttenberget a konyhában, és von Berger pár perccel később érkezett – jegyezte meg a főfelügyelő.
– De vajon a pincérnő a konyhafőnököt látta a konyhában? – kérdezte Wong, fölemelve a papírlapot, melyen a konyha alaprajza volt látható. – Azt mondta, hogy látta, amint kivesz valamit a fagyasztóból. Ami itt van, északkeleten. A helyiség hátuljában. Jó messze a főbejárattól. A hűtőszekrények ajtaja mindig bal oldalon nyílik, kivéve néhány vicces modellt Japánban. A szállodai hűtők nagyméretűek. Ha épp valamit kivett a frizsiderből, akkor az ajtaja nyitva volt. A pincérnő nem láthatta őt az ajtóból, ami a helyiség déli részén van.
– Talán a magas szakácssapkáját látta a frigó ajtaja fölött – vélekedett Joyce.
– Lehet, hogy tényleg látta a sapkáját. De ki viselte azt a sapkát? Lehet, hogy nem a konyhafőnök vett ki valamit a hűtőből. Lehet, hogy Wu Kang volt, amint a fagyasztórészben lévő dolgokat rendezte át. Tehát senki nem vette észre, hogy a jégszobor nincs ott.

Megrendelhető a Galaktikabolton:
http://galaktikabolt.hu/termek/nury_vittachi_a_feng_shui_detektiv.html