Olvass bele a Ravaszba!

by chani · 2014-04-02

Részlet Arthur C. Clarke és Michael Kube-McDowell Tűzszünet című közös regényének első kötetéből, a Ravaszból!

Karl Brohier egyik tulajdonsága – amit Horton a legjobban csodált és amin a leginkább csodálkozott –, válsághelyzetben tanúsított lélekjelenléte volt. Bár Brohier-nak nem sikerült egy kávéscsésze közelébe kerülnie, mielőtt Donovan King újra csatlakozott hozzájuk, sikeresen lebonyolított nyolc telefonbeszélgetést – a kisváros tűzvédelmi felügyelőjével, a helyi önkormányzat két képviselőjével, a Columbus Dispatch városi szerkesztőjével, a Terabyte személyzeti igazgatójával, a labor biztosítási ügynökével, az Olentangy Egészségügyi Központ vezető főorvosával, valamint a helyi hírcsatornával, amely élőben közvetített képeket a füstölgő fekete lyukról a labor hátsó udvarán, egy geoszinkron drón segítségével.
Még megdöbbentőbb módon, úgy tűnt, el is éri mindegyik esetben, amit akart – nevezetesen a lélegzetvételnyi időt.
– Vannak újabb hírek Mr. Fleetről? – kérdezte Brohier Kinget, amikor a hármas végre letelepedett.
– Még nem jöttek friss hírek olyasvalakitől, aki tényleg látta őt a sürgősségin a saját szemével, de a mentősök optimisták voltak – válaszolta King. – Bár lehet, hogy szüksége lesz bőrátültetésekre, ami nem nagy élvezet. Valószínűleg nem érzi magát szerencsésnek, pedig nagy mázlija volt. Hadd mutassam meg a kapunál lévő kamerák felvételeit!
Brohier és Horton némán figyelték az egyidejű képek lejátszását az osztott képernyőn. Nem volt se jármű a kapunál, se bármi jele kívülállónak. Egyik pillanatban Fleet a kapusházban üldögélt, kávét szürcsölgetve. Aztán úgy tűnt, hogy vad robajjal, perzselő sárga lángot lövellve fölrobban a pisztolytok az őr jobb csípőjén. Sikoltozva és hevesen csapkodva, Eric teljes súlyával nekiütközött a biztonsági napló fémpultjának, aztán az oldalfalnak, mielőtt nekiesett az ajtónak és kizuhant a járdára.
– Te jó ég! – sápadt el Brohier.
Horton a fejét csóválta.
– Ilyesminek nem szabad megtörténnie! Még soha nem láttam ehhez hasonlót.
– Nem bizony, átkozottul nem lenne szabad – értett egyet King. – Úgy tűnik, mintha mind a tizenhét lövedék benne lenne… az egész tölténytár, az egyik töltény már betöltve. A fegyver kész roncs. A markolat csaknem teljesen elégett. Úgy néz ki, hogy a golyók többsége még mindig a pisztolyban van, habár félig megolvadva.
– De miért? – kérdezte Brohier, összehúzva a szemét. – Azt gondolná az ember, hogy szétszóródnak a szélrózsa minden irányába.
– A réz önmagában nem elég erős, hogy kibírja azt a gáznyomást, amit az égő lőpor produkál – magyarázta Horton. – A patron széthasad és kiereszti, még mielőtt a golyó komoly impulzust kapna.
– Szóval akkor minek nevezné ezt… csütörtöknek? – firtatta Brohier.
– Nem, nem – tiltakozott King. – Nem csütörtök, nem robbanás. Amit itt láttunk, az egy puskapor gyújtotta gyorstűz a pisztolytesten belül. Pár másodpercig nem lőfegyver volt, hanem lángszóró.
– Honnan tudja, hogy ez történt? – tudakolta Horton.
King rákoppintott a belső felvétel bal felső sarkára.
– Eric a tartalék tölténytárát a napló pultjában tartja… nem szereti a pluszsúlyt az övén…
– Mind a kettő elégett? – kérdezte hitetlenkedve Horton.
– Lejátszom a felvételt még egyszer. Láthatja a villanást, aztán ahogy ugrik egyet a pult fedele, majd a füstöt az eresztékeknél.
– Ennek semmi értelme – csóválta még mindig a fejét Horton.
– És mi van az autóbombával? – érdeklődött Brohier.
King bólintott.
– Ez valószínűleg csak szerencsétlenül megválasztott szó volt az ön részéről. Önök ketten látták már, hogy mi maradt a járműből?
– Igen, amikor megérkeztem – felelte Brohier.
– Csak egy szempillantásra – válaszolta Horton.
– Arról is van biztonsági kamerás felvételem. Nézzék meg!
A kamera lassan pásztázta a csaknem teljesen üres parkolót, amikor fényes villanás látszott egy fehér szedán belsejében, ami az előtérben parkolt. Úgy tűnt, mintha a jármű helyben ugrana egyet, a szélvédő és az anyósülés oldalán mindkét ablak kirobbant egy szürkésfekete füstfelhőben, ami aztán hosszasan ott lebegett az amúgy meg sem moccanó levegőben. Majd megjelentek az első lángnyelvek s a műszerfalat nyalogatták. A tűz pillanatokon belül teljesen elborította a szedán belsejét, és a füstcsóva elfeketedett az égő műanyagoktól.
King kikapcsolta a lejátszót.
– Nagyjából három perccel később fölrobbant az üzemanyagtartály, aminek az eredményét már látták. Szerencsére akkor még épp nem oltotta senki… mi Eric helyszínére rohantunk.
– Melyik történt először? – kérdezte Brohier. – A lőporbelobbanás vagy az autótűz?
– Egyik sem – felelte King. – A felvételeken lévő időjelzések szerint átkozottul közel voltak egymáshoz, szinte ugyanabban a pillanatban történtek. Eric fegyverének robbanása hallható a parkolóban készült felvétel hangsávján. És az autóból a kezdeti villanás futólag árnyékként látható a kapusház videosávján.
– Kié volt az a kocsi? – tudakolta Horton.
– Az ön asszisztenséé – mondta King. – Dr. Gordon Greene-é. Úgy gondolom, ez megfelelő alkalom lenne kikérdezni őt erről, hogy lássuk, fényt tud-e deríteni a történtekre.
– Hogyne – intett hozzájárulását adva Brohier. – Hívja ide!
King bólintott.
– Talán, puszta elővigyázatosságból, el kellene küldenem érte valakit, hogy idehozza.
– Minek az elővigyázatosság? – kérdezte Horton.
– Arra az esetre, ha megpróbálna elmenekülni – közölte King, rezzenéstelen tekintettel és hangon.
– Várjon! Ez abszurd. Hogyan lett belőle gyanúsított? Mit gondol, mit követett el?
– Nem igazán tudom – ismerte el King. – De egy barátom az intenzív osztályra került, mert valami átkozottul fura történt az oldalfegyverével. És Greene a maga ezermestere, nem igaz? És nem a csínyjeikről híresek ezek a CalTech-es fickók…
– Ő az én kísérleti mérnököm – vágott közbe hevesen Horton. – De ha maga azt hiszi, hogy ő szándékosan veszélyeztetne…
– Rendben, Jeff – szakította félbe Brohier. – Mi mind csak válaszokat keresünk. Mr. King, oldja föl a zárlatot és kérje meg dr. Greene-t, hogy jöjjön ide! Lássuk, vajon többet tud-e, mint mi…