Puska Veronika: XYZ

A nemi identitás nehéz téma. De mi a helyzet azokkal, akik nemtelenül jönnek a világra?

Ez volt a blogom címe. És a kromoszómáim jele is. A harmadik, születésemmel felfedezett nemi kromoszóma Z jelével nem is lehetett volna ennél találóbb, ám amikor felfedezték, azonnali hatállyal töröltették a rendszergazdával. Féltek a lebukástól és az azzal járó sajtóvisszhangtól.

– Tudod te, hogy az IP címed alapján milyen könnyen visszakereshetnék, honnét netezel, amikor a blogodra írsz? – zúdította rám hideg neheztelését a főorvos, és hogy még nagyobb bűntudatot keltsen bennem, vele volt őzikeszemű pszichológusom is. Ha annak a nőnek lebénulna az arca, akkor is ki lehetne mindent olvasni a tekintetéből.

– Na és aztán? – rángattam a vállamat hanyagul, közben pedig azon izgultam, hogy ne vegyék észre, mennyire félek attól, ezzel eljátszottam esedékes félévi hazalátogatásomat. – Ez csak egy netnapló.

– A cél az, hogy ne kelts feltűnést. Egy ilyen megmozdulással épp ezt érted volna el – magyarázta őzikeszem.

– És ha éppen erre lenne szükség? Nyílt, őszinte beszédre a homályos nyilatkozatok helyett?

– Ezt már sokadszor átbeszéltük és továbbra sem javaslom – mondta a főorvos szárazon. Fehér köpenyével steril műtőket, mellmagasságig lemosható vakolattal bevont folyosókat és a babahintőporral beszórt belsejű orvosi gumikesztyűk jellegzetes szagát juttatott eszembe.

Jó szokásomhoz híven eleresztettem szavait a fülem mellett. Jobban érdekelt, hogy megtudjam, hazaengednek-e.

Őzikeszem kijárta nekem.

– Ezt kivételesen nekem köszönheted – közölte, amikor vígan összehúztam utazótáskám cipzárját. – Ha én nem beszélem rá a főorvos urat, hogy nem fogsz galibát okozni, nem enged el.

– Ezzel arra szeretnél utalni, hogy illene megköszönnöm, amit értem tettél?

Csendben maradt, de a pillantása mindent elárult.

– Rendben, köszi, de remélem, nem fogsz minden egyes alkalommal arra emlékeztetni, tartozom neked.

– Én nem játszmázom.

– Valóban? – torpantam meg vállra vetett táskámmal az ajtóban. – Akkor az mi, amit a főorvossal karöltve műveltek?

– Te ezt nem érted.

– Naná, hogy nem, mert nem is akarjátok, értsem. Úgy kezeltek, mintha még mindég kiskorú lennék huszonhat helyett – húztam el kedvetlenül a szám és kiléptem a folyosóra. Nem érdekelt az „azt kapod, amit magaddal teszel”–életbölcsesség agyturkász változata.

Szandálom alatt nyiszorgott a linóleum, minden egyes lépéssel közelebb kerültem a külvilághoz. A későtavaszi, zöldellő erdőben álló klinika főbejáratánál sötétített üvegű fekete szedán várt, Marcellel a volánnál. Ismerve engem ki sem szállt, hogy kinyissa a csomagtartót; jobb szerettem szélesre tárni a hátsó ülés ajtaját és bedobni az utazótáskámat. Szótlanul az anyósülésre huppantam, és mire bekötöttem a biztonsági övet, a motor dorombolt.

Marcell kérdésfeltevés nélkül kikanyarodott a nagykapun, ismerte a lakcímemet. Felkészült régi, csönddel teli rituálénkra, ami abból állt, hogy utunk első fél órájában csöndesen kimeredtem a fákra. Általában ennyi idő kellett ahhoz, hogy lerázzam magamról a klinika nyomasztó légkörét, és felkészüljek a külvilágra.

– A következő elágazásnál forduljunk jobbra – javasoltam negyedóra múltán.

Marcell kérdőn oldalra sandított.

– Azt hittem, alig várod, hogy hazaérj.

– Sofőrhöz képest kicsit túl sokat beszélsz.

Ajka mindentudó mosolyra húzódott és a kormányt jobbra tekerve a kocsi automatikusan kitette a jobb indexet.

– Igenis, kisasszony.

– Jaj, hagyjuk ezt a mű udvariaskodást! Pláne, hogy annyira vagyok kisasszony, mint te heteroszexuális.

– Az lényegtelen, de illene a stílus a kocsihoz, nem? Diplomatáknak való, csak a megfelelő rendszám kéne rá.

– Így is nagyzolás, ne tetézd!

– Te viszont készülsz valamire.

– Mint mindig – dörzsöltem össze a tenyeremet és sunyin vigyorogtam.

– Avass be!

Örömmel vállalkoztam a feladatra, megbíztam benne.

– A jövő héten töltöm be a huszonhetet. Elhatároztam, azt már nem otthon akarom ünnepelni.

– Szervezel egy világra szóló bulit?

– Tudok annál sokkal jobbat. Saját albérletbe költözöm.

Vártam a tiltakozást, de Marcell cserbenhagyott. Lebeszélés helyett kérdezett:

– És hogyan akadályozod meg, hogy ne akadjanak a nyomodra?

– Tudtommal nem államtitok a létezésem, oda mehetek, ahova akarok.

– Igen? Akkor miért én fuvarozlak távolsági buszjárat helyett? Tavaly miért utasították el a kérelmedet, hogy szeretnél elköltözni otthonról? Vagy ami lényegesebb: miért kell olyasmit kérelmezned, amit más alanyi jogon, beleegyezés nélkül megtehet?

Kikerültem a választ, inkább arra összpontosítottam, ami jelenleg foglalkoztatott:

– Ezért nem szóltam nekik arról, hogy mire készülök most.

– Ha este nem érsz haza, a szüleid felhívják a klinikát.

– És akkor mit csinálnak? Huszonnégy óra elteltével szólnak a rendőrségnek? Biztos úr, szeretném bejelenteni egy személy eltűnését! – utánoztam a főorvos mély, érzelemmentes hangját. – Igen, hogy hívják a hölgyet? Ó, ő nem hölgy, és ami azt illeti, nem is férfi. Tudja mit, inkább felejtse el, hogy kerestem! Ugyan Marcell, sose hívnák fel a zsarukat! Túl sok kellemetlen kérdést tennének fel. Egyébként sose kellett aláírnom semmilyen nyilatkozatot, ami arról szólt volna, nem választhatom meg szabadon a lakhelyemet.

– Azt elhiszem, de biztos javasolták, ne tedd ki magad kellemetlen szituációknak.

– A magam érdekében – húztam el a szám fanyalogva. Őzikeszem imádta ezt a kifejezést használni. Bármit tesznek, vagy tanácsolnak, az az én érdekemet szolgálja. Ezt az amerikai filmekben is elsütik párszor, mielőtt jogtalanságra vetemednek.

– Jó, tegyük félre a kórházat, nézzünk téged. Tegyük fel, sikerül kivenned egy lakást és senki sem akar visszahurcolni oda, ahol nem akarsz lenni. Mik a további terveid? Gondolom, szeretnél valamiből megélni.

– Pontosan. Három nyelven perfektül beszélek és írok, szak-, és műfordítónak tanultam, volna is pár hely, ahol próbálkozni szeretnék.

– Remek. Szimuláljunk le egy állásinterjút.

– Minek?

– Kíváncsi vagyok rá, hogy készen állsz-e rá.

Magabiztosan bólintottam és kihúztam magamat ültemben.

– Vágjunk bele!

– Üdvözlöm! Tarna Gabriellához van szerencsém?

– Jó napot kívánok! Csak szólítson simán Gabinak.

– Ezt biztos bratyizásnak vennék, és nem hagynák. Legyen Gabriella, a becézés még korai lenne.

– Nem, engem Gabinak anyakönyveztek.

– Itt most képzeld el, hogy visszanézek a koromfekete jegyzettáblámra csíptetett önéletrajzodra.

Bólintottam, erre szemöldöke a magasba ugrik.

– Valóban, elnézést kérek. Kérem, foglaljon helyet!

Marcell könnyű kérdésekkel folytatta. Érdekelte, hogyan találtam rá a meghirdetett pozícióra, sikeresen rátereltem a szót a gyakorlati tapasztalatomra. Épp, mielőtt kezdett volna a konkrét pozícióra terelődni a szó, a sofőr lecsapott valami olyanra, ami arra utalt, tisztában van az életrajzommal:

– Úgy látom, hogy van két év kihagyás az egyetemi tanulmányaiban. Ezalatt az idő alatt mi történt?

Meglepetten pislogtam, ám ő továbbra is várta a válaszomat.

– Na, erre mit felelsz?

– Kiléptél a szerepedből.

– Te meg lefagytál, Gabi.

– Kösz, ha nem mondod, magamtól nem veszem észre!

– Ez nem változtat azon, hogy nem reagáltál azonnal.

– Mégis, mit felelhetnék erre? Jöhetne a megnyugtató, standard magyarázat, hogy négyszer buktam egy tárgyból és beszereztem két év eltiltást. Tudod, azt kívánom, hogy bárcsak így jártam volna, de mi sem áll távolabb a valóságtól.

– Én ezt mind tudom, de még mindig nem adtál választ, és egy HR-es égni fog a kíváncsiságtól.

– Kibökném, hogy kórházi kezelésen vettem részt.

– Két egész évig? Mi történt?

– Kérdezhet egy HR-es ilyet?

– Mindegy, megtette.

Aprót sóhajtottam.

– Kezdődik.

– Micsoda?

– Ha belefogok, innentől kezdve én leszek a fő téma. Nem a képességeim, a rövid és hosszú távú terveim kerülnek a középpontba, nem is a feladat, ami rám várna a cégnél, hanem a betegségem. Ha egyáltalán betegség a velem született genetikai rendellenesség. Kibukna, hogy általánosban és gimnáziumban is magántanuló voltam, a nyelvszakot levelezőn tanultam, mert az orvosok folyton a bennem lezajló különös hormonális változásokat figyelték, a pszicho-brigád pedig nyakig merült a nemi identitásomnak, vagyis annak hiányának vizsgálatába.

– Pedig erre fel kell készülnöd.

Mérgesen karba tettem a kezem és az ablak felél fordultam.

– Szemét vagy.

– Közel sem annyira, mint amivel eleve indíthattam volna.

– Persze…

– Bebizonyítom. Némely állásra online kell jelentkezni. Ha figyelmesen végigolvassák az így beadott önéletrajzodat, akkor láthatják, hogy a neme mezőt üresen hagytad.

– Ugyan már! Az e-mail levelező rendszerek regisztrációnál is létezik az egyéb kategória!

– Tegyük fel, hogy náluk nem. Férfi és nő közül nyilván nem választhatsz, mert rád egyik sem igaz. Akkor hát? Higgyenek hanyagnak, aki kihagyta ezt a részt?

– Nem, jaj, fejezd már be! – kiáltottam. – Mért csinálod ezt? Azt akarod, mint Bambi, hogy érezzem magam idiótának, ha felvetem a hétköznapi emberek közötti élet alternatíváját?

– Bambi? – derült fel Marcell arca, észre se vettem, hogy időközben leparkolt egy országúti büféhez.

– A szemei miatt, biztos tudod, kiről beszélek – fújtam ki dühösen a levegőt. – Miért álltunk meg?

– Bekapok egy szendvicset, nem reggeliztem. Te kérsz valamit?

– Kösz, nem.

Ennek ellenére bekocogtatott az ablakon, hozott egy töményen édes kávét. Egészen elgémberedtem ültemben, így kiszálltam.

– Haragszol még rám? – dőlt neki a kocsi oldalának.

– Még nem döntöttem el. Röhej, hogy ma egy homoszexuálisnak könnyebb elfogadtatnia magát, mint nekem.

– Eszem ágában sem volt, megbántsalak, de szerintem Bambiék csak jót akarnak. Nem állsz készen a való világra.

– Úgy nem is lehet felkészülni rá, ha nem hagyják, érintkezzem vele! Könyörgöm, huszonhat éves vagyok, és egy burokban neveltek! Szerinted jól tették?

Ezen Marcell eltűnődött egy darabig.

– Meg akartak kímélni.

– Kit? Engem, vagy a világot, hogy ne kelljen egy semleges neművel precedenst teremteni? Tudod, hogy mit gondolok? Be vannak tőlem rezelve! Jönnék, és felrúgnám a világról kialakított képet, ahol csak nők és férfiak léteznek! Velük szemben tudják, hogyan kell viselkedni, de nálam megállna a tudományuk! Még Bambi is elakad néha, pedig ő gyerekkorom óta ismer! Harmadik nem nem létezik, én vagyok az első Z nemi kromoszómás személy!

– Nyugi, én ezzel tisztában vagyok, engem nem kell győzködnöd semmiről! – érintette meg a vállam, de kibújtam a keze alól.

– Mégis piszkálsz – hörpintettem fel a kávét, és eldobtam a kis műanyag poharat.

– A szemeteléssel szennyezed a Földet.

– Ez a Ti Földetek, nem az enyém. Állítólag én földönkívüli vagyok – morogtam.

Marcell elképedt, hirtelen nem tudta, hogy felnevessen vagy felháborodjon.

– Ezt honnét szeded?

– A levelekből, amit anyámék akkor kaptak, amikor még baba voltam és benne voltunk az újságokban. Látnod kéne, mik álltak azokban: „Ki kellett volna kaparni! Hová tette anyaként az eszét?” „Maguknak ezért fizetnek?” „Elvitték az ufók és azért lett ilyen babája?”. Voltak másfajta levelek is. Szánakozók, kéretlen tanácsadók, ki tudja milyen érdektől vezéreltek. Megértést sugároztak, okoskodtak: „Nem tehetnek róla, hogy ilyen lett. Kitartást!” „Habár nem látják, de mindennek oka van. Ez a karma ereje!” „Isten útjai kifürkészhetetlenek!” „Bárcsak minél hamar meggyógyulna!”.

Hangom keserűen csengett, Marcell tekintete elkomorodott:

– A szüleid megtartották ezeket a leveleket? Normálisak?

– Véletlenül bukkantam rájuk tizenhét évesen, egy cipős dobozban. Szerintem nem is emlékeznek már rá.

– Ilyenről lehetetlen elfeledkezni. Azonnal szemétre kellett volna dobniuk!

– Most már mindegy. Bambi téved, és te is: nagyon jól tudom, hogy minek tenném ki magam.

Marcell félhosszú, sötét fürtjei repkedtek, ahogy a fejét rázta.

– Meg kell, hogy cáfoljalak. Te azt hiszed, élhetsz magadat felvállalva a világban, de tévedsz. Már ott problémába ütköznél, hogy a férfi vagy a női vécét használd, melyik nem öltözködési szokásait kövesd, vagy hogyan szólítsanak. Mert ne legyen illúzióid, elvárnák tőled, hogy válassz. Mindegy melyiket, de dönts. Azt nem tűrnék el, hogy felforgasd az életüket azzal, hogy sehova sem sorolhatnak. Kikövetelnék, hogy valld magad nőnek, vagy férfinak. Ha pedig ez nem megy, akkor egy út marad: titkold a másságod. Titkold, hogy minek születtél, miért nem választasz párt, miért nincs gyereked. Nem lógnál ki a sorból, ők is ugyan ezt teszik. Elhallgatnak mindent, amivel nem tudnak, vagy nem akarnak mit kezdeni.

Elkeseredtem. A fülem zúgott, a szemem égett, moccanni se bírtam. Korábbi lelkesedésem, hogy majd milyen szépen függetlenedem, úgy tönkrement, akár a nyári éjszakában asztalon felejtett sajt.

Megremegett a szám, alig bírtam kipréselni magamból a szavakat:

– Csak azért mondod ezt, mert meleg vagy, és rosszak a tapasztalataid…

Marcell szomorkásan letörölte arcomról a könnyeket:

– Azok, és lehet, hogy pesszimista vagyok, de jobb felkészülni mindenre. Ne keseredj el, szálljunk be, hosszú út áll előttünk.

Némán engedelmeskedtem, és több percnek is el kellett telnie ahhoz, hogy rájöjjek, nem fordultunk meg, hogy a szüleimhez menjünk.

– Te most mit csinálsz?

– Amit kértél.

Látva, hogy nem értem, hozzátette:

– Egy szóval sem mondtam, hogy őrültség belevágni, csak azt, nehéz lesz. Egyedül pláne, de majd segítek.

Ezt emésztettem egy darabig, feltámadt bennem a remény. Végre valaki nem nézett teljesen hülyének!

– Említetted, hogy az emberek elhallgatnak mindent, amivel nem tudnak, vagy nem akarnak mit kezdeni. Mi a helyzet veled?

Szórakozottan vállat font, szemét az úton tartotta. Felidéztem, hogyan érintette meg az arcom, és akkor tudtam, ő sem kivétel alóla.