Részlet Arkagyij és Borisz Sztrugackij regényéből, A kárhozott városból!

Részlet Arkagyij és Borisz Sztrugackij hamarosan megjelenő regényéből, A kárhozott városból!

A majmok már a Városban voltak. A párkányokon ugráltak, fürtökben lógtak a lámpaoszlopokon, félelmetes, borzas hordákban szökelltek a kereszteződésekben, az ablakokhoz tapadtak, a burkolatból kitépett kockakövekkel dobálták az észvesztve rohangáló embereket, akik egy szál fehérneműben menekültek ki az utcára.
Donald meg-megállt, hogy felvegye a menekülőket. A tartályokat már rég lelökték a platóról. Egy ideig egy megbokrosodott ló vágtatott a teherautó előtt, a mögé fogott szekéren jókora, ezüstös pávián tombolt, ugrált, szőrös karjával hadonászott, közben átható hangon üvöltött. Andrej látta, amint a szekér nagy csattanással nekivágódott egy lámpaoszlopnak, a ló az elszakadt istrángot maga után vonszolva elrohant, a majom pedig ügyesen átlendült egy közeli ereszre, és eltűnt a tetőn.
A Polgármesteri Hivatal előtti téren tombolt a pánik. Kocsik érkeztek és száguldottak el, rendőrök futkostak, fejvesztett, félmeztelen emberek rohangásztak, a kapunál egy hivatalnokot nekiszorítottak a falnak, üvöltve követeltek tőle valamit, ő pedig teljes erejéből védekezett sétabotjával, aktatáskájával.
– Micsoda kupleráj! – mondta Donald, és kiugrott a kocsiból.
Berohantak az épületbe, és mindjárt szem elől is vesztették egymást az áthatolhatatlan tömegben, amelyben a civilek és egyenruhás rendőrök közt egy szál alsóneműt viselő emberek is tolongtak. Iszonyú volt a hangzavar, vágni lehetett a cigarettafüstöt.
– Értsék meg, nem maradhatok így, alsónadrágban!
– …Azonnal nyissák meg a fegyverraktárakat, osszák szét a fegyvereket!… Az ördögbe is, legalább a rendőröket fegyverezzék fel!
– Hol a rendőrfőnök? Az előbb még itt volt…
– Ott maradt a feleségem, érti? Meg a beteg anyósom…
– Értsék meg, nincs mitől félni! Ezek csak majmok. A majom pedig majom.
– Képzeld el, felébredek, és az ablakpárkányon ott ül valaki…
– Hol a rendőrfőnök? Alszik az a kövér disznó?
– Volt az utcánkban egy lámpa. Leszakították.
– Kovalevszkij! A tizenkettes szobába, gyorsan!
– De lássa be, hogy egy szál alsónadrágban…
– Ki tud autót vezetni? Sofőrök, mindenki ki a térre, a hirdetőoszlophoz!
– De a fenébe is, hol bujkál a rendőrfőnök? Meglógott az a csirkefogó?
– Szóval fogd a fiúkat, és menjetek ki az öntödébe! Szedjetek össze olyan izéket, azokat a kampós micsodákat, amikkel a parkokat kerítik be! Mindet szedjétek össze, mindet! És tűz ide vissza!
– Jót behúztam annak a szőrös pofájúnak, még a kezem is felsebeztem, isten bizony…
– Légpuska is megteszi?
– A hetvenkettes körzetbe három kocsi! A hetvenhármasba öt kocsi!
– Szíveskedjék intézkedni, hogy adjanak nekik használt egyenruhát! De csak lista szerint, hogy utána visszakapjuk…
– Mondja, farkuk is van, vagy csak képzelődtem?
Andrejt lökdösték, taszigálták, nekiszorították a folyosó falának, letaposták mindkét lábát, ő maga is tülekedett, furakodott, lökdösődött. Eleinte Donaldot kereste, hogy mentő tanúként jelen lehessen a fegyver beszolgáltatásánál és a vallomástételnél, de ráébredt, hogy a páviánok támadása a jelek szerint nagyon is komoly dolog, ha ekkora zűrzavart okoz. Hirtelen nagyon sajnálta, hogy nem tud teherautót vezetni, hogy fogalma sincs arról, merre van az öntöde azokkal a titokzatos kampós micsodákkal, senkinek sem tud használt egyenruhát kiutalni, és nagyon úgy fest, hogy rá itt senkinek semmi szüksége. Jobb híján legalább azzal próbálkozott, hogy közölje valakivel, mit látott saját szemével, beszámolója talán hasznos lehet, de volt, aki meg sem hallgatta, mások meg, alig kezdett rá a mondókájára, szavába vágtak, és a maguk élményeit kezdték ecsetelni.
Keserűen állapította meg, hogy az egyenruhások és gatyások tömegében sehol egy ismerős arc, csak Silva véres ronggyal bekötött, fekete feje bukkant fel egy másodpercre, de rögtön el is tűnt. Közben nyilvánvaló volt, hogy valami készül, valakik valakiket beszerveztek, és valahová elküldtek, a hangok mind harsányabbak, magabiztosabbak lettek, az alsónadrágok kezdtek eltünedezni, és érzékelhetően egyre több lett az egyenruha. Andrej egyszer csizmás lábak ütemes dobogását és egy induló hangjait vélte hallani, de kiderült, csak elejtettek egy hordozható páncélszekrényt, és az zúdult le dübörögve a lépcsőn, majd elakadt az élelmezési osztály bejáratánál…
Andrej ekkor ismerős arcot pillantott meg, egy hivatalnokét, volt kollégájáét a Mérésügyi Hivatalból. Andrej szétlökdösve a szembejövőket utolérte, nekiszorította a falnak, és egy szuszra elhadarta, hogy itt van ő, Andrej Voronyin – „Emlékszik? Együtt dolgoztunk.” – jelenleg szemétszállító munkás, sehol nem talál senkit, irányítsa őt valamilyen munkára, hiszen biztosan szükség van emberekre… A hivatalnok hallgatta egy darabig, rémülten pislogott, és erőtlen, görcsös kísérleteket tett, hogy kiszabaduljon, végül ellökte magától Andrejt, és ráordított: „Mit képzel, hova küldhetném én magát? Nem látja, hogy papírokat viszek aláíratni?” És szinte futva menekült végig a folyosón.
Andrej tett még néhány kísérletet, hogy részt vehessen a szervezett munkában, de mindenki elhárította, legyintett rá, mindenki borzasztóan sietett, egyetlen ember sem akadt, aki nyugodtan állt volna egy helyben, és mondjuk, listába szedte volna az önkéntesek nevét. Andrej ettől feldühödött, és sorra kezdte nyitogatni az ajtókat abban a reményben, hogy csak talál egy felelős személyt, aki nem rohangál, nem üvölt, nem hadonászik – elvégre a legelemibb logika is azt súgja, hogy lennie kell valahol valamiféle vezérkarnak, ahonnan ezt az egész lázas tevékenységet irányítják.
Az első szoba üres volt. A másodikban egy alsónadrágos férfi telefonált ordítva, egy másik pedig szitkozódva próbált belebújni egy szűk irodai munkaköpenybe. A köpeny alól rendőrbricsesz és zsinór nélküli, ócska lábszárvédő kandikált ki. Alig kukkantott be a harmadik szobába, a képébe vágtak valami gombos, rózsaszín holmival, Andrej gyorsan visszavonult, és csak annyit látott, hogy odabenn robusztus, ám nyilvánvalóan női testek nyüzsögnek. És a negyedik szobában ott találta a Mentort.
Térdét átölelve az ablakpárkányon ült, és az üvegen túli sötétségbe bámult, amelybe autóreflektorok fénycsóvája hasított bele időnként. Amikor Andrej belépett, felé fordította jóságos, pirospozsgás arcát, mint mindig, most is felvonta kicsit a szemöldökét, és elmosolyodott. E mosoly láttán Andrej rögtön megnyugodott. Dühe és elkeseredettsége elszállt, nyilvánvalóvá vált, hogy végül minden elrendeződik, a helyére kerül, és egyáltalán: minden jól végződik.
– Hát tessék – tárta szét karját, ő is elmosolyodott. – Kiderült, hogy senkinek nem kellek. A kocsivezetéshez nem értek, azt sem tudom, hol a gimnázium… Teljes a zűrzavar, minden érthetetlen…
– Igaz – bólintott együtt érzően a Mentor. – Rettenetes ez a zűrzavar. – Lelógatta lábát az ablakpárkányról, combja alá dugta a tenyerét, és úgy harangozott a lábával, mint egy gyerek. – Egyszerűen szégyenletes. Komoly, felnőtt emberek, a többségük nem is tapasztalatlan… A szervezettség hiányzik, igaz, Andrej? Vagyis fontos kérdésekben mindent szabadjára hagytak. Felkészületlenség… A fegyelem hiánya… No és persze a bürokrácia.
– Igaz – mondta Andrej. – Természetesen. És tudja, mit határoztam? Nem keresek tovább senkit, nem akarok én semmit tisztázni, fogok valamilyen botot, és megyek. Csatlakozom valamelyik egységhez. Ha nem vesznek be, megyek egyedül. Hiszen asszonyok maradtak ott, gyerekek…
A Mentor minden szavára rábólintott, már nem mosolygott, arca most komoly és együtt érző volt.
– Csak van egy dolog… – mondta Andrej fintorogva. – Mi a helyzet Donalddal?
– Donalddal? – kérdezett vissza a Mentor. – Á, Donald Cooperrel? – Elnevette magát. – Maga persze azt hiszi, hogy Donald Coopert már le is tartóztatták, és ő beismerte bűneit… Szó sincs róla. Donald Cooper épp most szervez egy önkéntesekből álló egységet ennek a szégyentelen támadásnak a visszaverésére, és természetesen nem gengszter, nem követett el semmiféle bűntényt, a pisztolyt pedig a feketepiacon cserélte egy régi zenélőóráért. Mit tegyünk? Egész életében fegyverrel a zsebében járt, hozzászokott.
– Hát persze – mondta Andrej óriási megkönnyebbüléssel. – Világos! Magam sem hittem, csak arra gondoltam… Elég. – Már indulni akart, de visszafordult. – Mondja… persze ha nem titok… Mondja, miért van ez az egész? A majmok? Honnan kerültek elő? Mit akarnak velük bizonyítani?
A Mentor felsóhajtott, és lecsusszant az ablakpárkányról.
– Már megint olyasmit kérdez tőlem, Andrej, amire…
– Nem. Értek mindent! Én csak…
– Várjon! Megint olyasmit kérdez tőlem, amire képtelen vagyok válaszolni. Értse meg végre: képtelen vagyok. Emlékszik az épületek eróziójára. Vagy amikor a víz epévé változott… Bár ez azelőtt volt, hogy maga… Most meg ezek a páviánok. Emlékszik, hogyan faggatott: miként lehetséges, hogy a legkülönbözőbb nemzetiségű emberek egy nyelven beszélnek, és még csak nem is sejtik. Emlékezzen rá, mennyire elképedt ezen, sehogy sem értette, még meg is rémült, hogyan bizonygatta Kenszinek, hogy oroszul beszél, ő meg azt állította váltig, hogy ellenkezőleg, maga beszél japánul. Emlékszik? Most meg már hozzászokott, már eszébe sem jutnak ezek a kérdések. Ez a Kísérlet egyik feltétele. A Kísérlet pedig Kísérlet. Mit mondhatnánk még? – Elmosolyodott. – Menjen, Andrej, menjen! Magának most ott a helye. A legfontosabb a cselekvés. Mindenki a maga helyén és mindenki a tőle telhető legtöbbet.
És Andrej kiment, sőt kirohant a folyosóra, amely közben teljesen elnéptelenedett, lerohant a lépcsőn, ki a térre. Rögtön szemébe tűnt egy rendezett, határozott embercsoport egy teherautó mellett, a lámpa alatt. Habozás nélkül beállt közéjük, előretolakodott, a kezébe nyomtak egy súlyos, hegyes fémrudat, amitől rögtön úgy érezte, van fegyvere, erős, és készen áll a döntő ütközetre.
A közelben egy nagyon ismerős hang kiadta a vezényszót, hogy sorakozzanak hármas oszlopba. Andrej vállán a vasrúddal odafutott, és beállt egy testes latin-amerikai (hálóinge fölött nadrágtartóval) és egy cingár, szőke üstökű értelmiségi közé, aki szörnyen ideges volt: hol lekapta a szemüvegét, rálehelt, megtörölte a zsebkendőjével, hol ismét az orrára biggyesztette, folyton igazgatta.
Az egység kicsi volt, mindössze vagy harminc ember. És mint kiderült, Fritz Geiger volt a parancsnoka, ami egyrészt elég megalázó volt, másrészt viszont el kellett ismerni, hogy az adott helyzetben Fritz Geiger – bár múltját tekintve fasiszta csökevény – itt, mondhatni, nagyon is a megfelelő helyen volt.
Ahogyan az a Wehrmacht volt altisztjétől el is várható, nem válogatta meg a szavait, kellemetlen volt hallgatni. „Iga-zodj! – üvöltötte teli tüdőből, mintha legalábbis egy ezredet vezényelne a hadgyakorlaton. – Hé, maga papucsos! Igen, maga. Húzza be a hasát! Maga meg mért teszi szét a lábát, mint a tehén, ha meghágták? Magára nem vonatkozik a vezényszó? Fegyvert láb-hoz! Azt mondtam, lábhoz, nem vállhoz, hé, maga nadrágtartós tehén! Vi-gyázz! Lépésben utánam in-dulj!” Valahogyan elindultak. Hátulról valaki rögtön Andrej sarkára lépett, ő megbotlott, vállával nekiütközött az értelmiséginek, aki persze elejtette éppen tisztogatott szemüvegét. Andrej nem állta meg, rámordult: „Marha!” „Vigyázzon, az isten szerelmére!” – visította magas hangon a pápaszemes. Andrej segített neki megkeresni a szemüveget, és amikor Fritz dühtől tajtékozva rájuk rontott, keresetlen szavakkal elküldte őt melegebb éghajlatra.
A folyamatosan hálálkodó és csetlő-botló pápaszemessel a nyomában Andrej utolérte a menetelőket, csatlakoztak hozzájuk, és vagy húsz méterrel odébb felharsant a vezényszó: „Kocsikra!” Egyébként mindössze egyetlen kocsi állt ott, egy speciális betonkeverék-szállító. Amikor felkapaszkodtak rá, a lábuk alatt cuppogott és szortyogott a massza. A papucsos lemászott, és kijelentette, hogy ő a maga részéről ilyen kocsin nem megy sehova. Fritz ráparancsolt, hogy kapaszkodjon vissza, de a papucsos egyáltalán nem ijedt meg, és sipítozó hangon közölte, hogy ő nem disznó, és egy disznó valószínűleg nem tiltakozna, ha ilyen mocsokban kellene utaznia, már elnézést kér mindenkitől, aki kész ebben a disznóólban közlekedni, de… Ekkor leugrott a platóról a latin-amerikai is, megvetően Fritz lába elé köpött, és ujjait nadrágtartójába akasztva sietség nélkül otthagyta őket.
Andrej némi kárörömmel figyelte a jelenetet. Nem mintha helyeselte volna a papucsos vagy még inkább a mexikói viselkedését – világos volt, hogy hiányzik belőlük a közösségi érzés, és nyárspolgár módjára gondolkodnak –, de feszült érdeklődéssel várta, mit tesz most a vereséget szenvedett altiszt, hogyan vágja ki magát ebből a kutyaszorítóból.
El kellett ismernie, hogy a vereséget szenvedett altiszt becsülettel megoldotta a helyzetet. Fritz szó nélkül sarkon fordult, felugrott a sofőr mellé, és kiadta a parancsot: „Indulás!” A kocsi elindult, és abban a pillanatban bekapcsolták a Napot. Andrej nehezen maradt talpon, percenként meg kellett kapaszkodnia szomszédjaiban, közben nyakát nyújtogatva figyelte, hogyan gyúl ki lassan a megszokott helyen a málnaszín korong. Kezdetben remegett, szinte lüktetett, mind fényesebb és fényesebb lett, fokozatosan narancsszínűre, majd sárgára, végül fehérre változott, azután egy pillanatra kihunyt, hogy utána rögtön olyan fénnyel ragyogjon fel, hogy már nem lehetett belenézni.
Megkezdődött az új nap. Az áthatolhatatlanul fekete, csillagtalan égbolt zavaroskék lett, forró, szinte sivatagi szél kerekedett, és hirtelen, mintegy a semmiből kibontakozott a Város – fényesen, tarkán, kékes árnyékokkal csíkozva, terebélyesen, elterpeszkedve… Emeletek, épületek tornyosultak egymás fölé, és egyik sem hasonlított a másikra, láthatóvá vált az átforrósodott Sárga Fal, amely jobb kéz felől magasodott egészen az égig, balról pedig, a tetők közti résekben végtelen kék pusztaság csillogott, mintha tenger lenne ott, hogy szinte megszomjazott tőle az ember. Sokan megszokásból az órájukra néztek. Pontosan nyolc volt.
Nem mentek messzire. A jelek szerint a majomcsordák idáig még nem jutottak el – az utcák csöndesek és kihaltak voltak, mint mindig ezen a korai órán. Itt-ott ablakok nyíltak, az emberek álmosan nyújtózkodtak, közömbösen pillantottak a teherautóra. Fejkendős asszonyok tették ki az ablakba szellőzni az ágyneműt, az egyik erkélyen szorgalmasan tornázott egy lengedező szakállú, szikár öregember csíkos alsónadrágban. Ide még nem ért el a pánik, de ahogy közeledtek a tizenhatos körzethez, kezdtek feltünedezni az első menekülők, ziláltak és inkább dühösek, mint rémültek, többen batyuval a hátukon. Amikor meglátták a teherautót, megálltak, integettek, és valamit kiabáltak. A kocsi dübörögve rákanyarodott a Bal Négyesre, és majdnem elgázolt egy idős házaspárt, akik kétkerekű kocsit toltak, rajta bőröndökkel. Megálltak. És rögtön meglátták a páviánokat. A majmok úgy viselkedtek, mintha otthon lennének, a dzsungelben. Farkukat kampósra görbítve lusta tömegben áramlottak egyik járdáról a másikra, vidáman ugrándoztak a párkányokon, hintáztak a lámpaoszlopokon, elmélyülten tetvészkedtek a hirdetőoszlopokon, harsányan üvöltöztek, grimaszoltak, verekedtek, és zavartalanul párosodtak. Az egyik ezüst bundás rablóbanda éppen egy zöldségesbódét rámolt ki, két bundás huligán egy, a rémülettől falfehér asszonyt molesztált, egy torzonborz szépség pedig bevette magát a közlekedési rendőr magas üvegkalickájába, és kacéran nyelvet öltött Andrejre. A meleg szél porfelhőket, papírszemetet, szőrcsomókat sodort végig az utcán, és már érezhető volt az átható állatbűz.

A kárhozott város már előrendelhető a Galaktikabolton!