Részlet Stephen Baxter hamarosan megjelenő steampunk regényéből, az Antijégből!

by Galaktika · 2014-02-11

Pezsgővel a kezünkben felmásztunk a márványlépcsőn a Prince Albert sétafedélzetére. Erős napsütés fogadott minket.

A lépcső tetején visszafordultam, hogy felülről vessek egy pillantást a csevegő emberekre. Észrevettem Bourne-t, a fiatal franciát abszurd ruházatában − úgy tűnt, furcsa ravaszsággal bámul ránk −, de Françoise-t nem láttam sehol. Kissé szomorúan fordultam meg, és mentem a mérnök után.

Holden megjegyzései szokatlan módon elgondolkodtattak. A csodálatos alakján és arcán kívül mi tetszett annyira Françoise-ban…? Szinte semmit sem tudtam róla. Széles műveltségével és éles nyelvével alig hasonlított azokra az üresfejű ifjú hölgyekre, akiknek addig udvaroltam.

Én, Ned Vicars, egy intelligens hölgyhöz vonzódom!

Ráadásul volt benne valami rejtélyes is, amire Holden oly hétköznapian rámutatott. Hogy lehet az, hogy egy hölgy, legyen bármennyire okos is, érdeklődést mutat a dugattyúkarok és gőztartályok iránt?

És mikor tanult volna róluk?

Ó, Françoise! Ahogy ezeken gondolkoztam, észre sem vettem a csodákat körülöttem. Talán ez a rejtélyesség vonzott annyira: a kiszámíthatatlan, megérthetetlen tűz.

Arra gondoltam, vajon ez-e a szerelem.

Françoise-zal való találkozásom előtt megesküdtem volna arra, hogy nem létezik szerelem első látásra. Ha férfi és nő gondolkodásmódja nem hasonló, a vonzalom közöttük pusztán fizikai természetű lehet.

Ez biztosan így is volt.

Mégis…

Mégis fél Európán át követtem ezt az áldott teremtést!

Françoise szemével láttam magam: nem voltam más, mint egy hiú és felszínes fiatalember, csak egy a sok városlakó ifjú közül − bár az átlagosnál talán kellemesebb külsővel áldott meg az ég.

Holden megfogta a karom, és megrázott.

− Az isten szerelmére, Ned; nincs magában semmi kíváncsiság? Nézze csak meg, milyen csodák mellett megy el!

Úgy emeltem fel a fejem, mintha álomból ébrednék, és körülnéztem. Holden az arcomat figyelte, ahogy ráébredek a környezetemre, és szélesen elmosolyodom.

Az Albert sétafedélzete valóban csodás, sőt varázslatos hely volt.

A fedélzet nagy része be volt füvesítve, sőt itt-ott fiatal cserjéket is láttam (jegenyék, a sekély gyökerű fajta). Végigmentünk a fák közötti apró kavicsos ösvényen. Láttam formára nyírt bokrokat is meg pár szobrot, de az egész park kellemesen szabálytalan, egészséges és természetes hatást keltett, mint a legszebb angolkertek, amelyek tervezői szerencsésen elkerülték a francia parkokra oly jellemző túldíszítettséget.

A fák mögött a hajó kéményei törtek a magasba; rézgyűrűik csillogtak a fényben.

Itt voltunk hát ezen a fémbehemóton hatvan lábbal Belgium földje fölött, mégis olyan volt, mintha egy angolparkban sétálnánk!

Kis idő múlva nagy, nyílt területre értünk a hajó közepén. Bal oldalunkon kis, díszes zenekari pavilon állt; a zenekar a legrosszabb polkát játszotta igen élénken, bár a hajó mellett, a földön játszó tengerészzenekar lármája már kissé elnyomta őket. Előttünk csillogó víztükör terült el. Ez volt az Albert ünnepelt szökőkútja: közepén Neptunusz alakja a háromágú szigonnyal. A nap fénye visszacsillant a víztükörről, és elvakított.

Hunyorogva láttam Traveller frakkos alakját, ahogy a szökőkút mögött távolodik tőlünk fejébe húzott cilinderrel, oldalán a Pocket nevű fickóval.

Aztán Traveller elé néztem, és életemben először megláttam repülő hajóját, a Phaetont.

Hunyorgó szememnek úgy tűnt, mintha Traveller saját fémtengerén járna, és egy pillanatra csodatévő mágusnak képzeltem őt.

A Phaeton úgy nézett ki, mint egy talpára állított ágyúlövedék. Amikor jobban megnéztem, láttam, hogy három vékonyka, kovácsoltvas lábon áll, amelyek úgy tízlábnyira emelkednek a fedélzet fölé. A jármű csúcsa ólmozott üvegből volt, az alsó részén pedig aknanyílások és egyéb ajtók voltak áramvonalasan a felületbe süllyesztve. Az üvegkupola alatt egy ajtó tárult fel, és egy összetekerhető kötéllétra ereszkedett le belőle a hajó fedélzetére.

Az egész jármű nagyjából harmincöt láb magas lehetett. Ezüstösen csillogott a napfényben, akár egy jelzőbója.

Bámészkodók kis csoportja állt a gépet körülvevő vörös kötélkordon mögött. Egy angol rendőr járőrözött a kötélen belül hátratett kézzel. Úgy tűnt, szokatlanul melege van vastag uniformisában.

Travellerrel és Pockettel átsétáltunk a kordonon a járműhöz, Traveller pedig hivalkodóan támaszkodott neki az egyik lábához. Láttam, hogy a lábak szánkótalpszerű felületekben végződnek, amelyek kardáncsuklókon nyugodnak, nyilván hogy egyenetlen felületre is le tudjon szállni a gépezet. A lábak finom mintájú kovácsolt díszekkel voltak futtatva. A jármű végében három fúvóka tátongott, és láttam, hogy a sétafedélzet kissé megpörkölődött, sőt egy helyen még meg is olvadt alattuk.

Traveller megszólalt:

− Élvezte a sétát? Már azt hittem, a barátja nem bírja ki idáig itóka nélkül, Wickers! Ezekre a limonádés poharakra pedig nem lesz szükségük! − mondta, és elvette üres poharainkat. Megfordult, és teljes erejéből eldobta a poharakat, amelyek csillogva tűntek el a Prince Albert korlátja mögött, én pedig felszisszentem, ahogy üvegcsörömpölés és méltatlankodó kiáltások hallatszottak fel a lenti tömegből.

A rendőr rezzenéstelen arccal bámult a poharak után.

Travellerhez fordultam, de a mérnök időközben eltűnt. Zavartan kutattam utána a jármű lábai és fúvókái között, amíg meg nem hallottam hangját a fejem fölül:

− Mire várnak? Pocket, segítsen nekik!

Hunyorogva felnéztem, és láttam, hogy mérnökünk már félig felmászott a kötéllétrán. Ifjúi fürgeséggel mozgott.

Holden rám vigyorgott.

− Azt hiszem, érdekes délutánunk lesz. − Kissé habozott, aztán elszántan megkapaszkodott az imbolygó kötéllétrában, és felhúzta köpcös testét.

Pocket közben lentről feszítette ki a létrát. A nap melege ellenére a férfi sápadt volt, mint a jég; homlokán verejték csillogott, csontos karja pedig folyamatosan remegett.

− Jól van, Pocket?

Az öreg biccentett.

− Persze, uram, ne is törődjön velem!

Kelet-londoni akcentussal beszélt, amibe némi nyers manchesteri tájszólás is vegyült; annak jele, hogy már hosszú éveket töltöttek együtt a Manchesterből származó Travellerrel.

− De hát betegesen néz ki.

Felém hajolt, és ezt suttogta:

− Csak a magasság miatt. Ki nem állhatom. Már attól is szédülök, ha fellépek egy járdaszegélyre.

A kötéllétrára néztem.

− Úristen − suttogtam. − És fel fog jönni velünk oda?

Halvány mosollyal vállat vont.

− Ne aggódjon, uram; Sir Josiah-nak köszönhetően már sokkal szörnyűbb dolgokat is láttam, mint egy kötéllétra.

− Hát, azt elhiszem.

Miután Holden nehézkesen átbújt az ajtónyíláson, én is megragadtam a kötelet, és határozottan megindultam felfelé.

A gépbe vezető ajtó körkörös, csavarokkal erősített szerkezet volt, nyilván a belső tér hermetikus lezárása okán. Bent két lépcsőfok után a szőnyeggel borított fedélzetre léptem, és a Phaeton üvegkupolája alatt találtam magam. A szűk utastér közepén nagy faasztal állt, térképszerű berakással, akár egy terepasztal. A kerek szoba túlvégén egy nagy, hátradöntött fotelt láttam. Előtte műszerek sorakoztak sárgaréz lábazaton; felismertem egy teleszkópot és egy szektánst, de a többiről fogalmam sem volt.

Az üvegkupola hajlatai kissé felnagyították a belga mezők látképét. Az ablak megszórta a beáradó napfényt, vizes csillogással töltve meg az utasteret. Enyhe acél-, fa- és olajszag terjengett a levegőben.

A zárókerékkel ellátott aknafedél mögött Traveller bámult rám fel.

− Jöjjön le ide, ifjú Wickers! − kiáltotta.

Udvariasan azt feleltem, hogy még maradnék egy pillanatot. Az ajtónyílásnak dőlve megvizsgáltam a műszereket. A kötéllétra nyikorogni és lengeni kezdett, aztán nagy sokára Pocket vajszínű arca jelent meg a fémküszöb fölött.

Segítő kezet nyújtottam neki. Pocket hálásan megragadta, és behúzta magát a szerkezetbe. Még pár másodpercig előregörnyedt, keze a teste mellett remegett, aztán kihúzta magát, megigazította öltönyét, és újra egy személyi inasra hasonlított.

Az alsóbb szintre vezető aknanyílás felé intett.

− Ha megtenné, uram − mondta udvariasan.

Megköszöntem, és lementem.

A Phaeton transzatmoszferikus járműnek három szintje volt. A felső szint a híd volt; legalábbis Traveller így hívta az üvegkupolás kamrát, amelybe a kötélhágcsón érkeztünk. A legalsó, nagyjából hét láb magas szint a motortér volt, ami az antijégtartályokat rejtette. A kettő között a dohányzókabin volt, az foglalta el a jármű legnagyobb részét.

A hídról ebbe a kabinba másztam le egy kis fémlétrán. A kabin hengeres volt, talán nyolc láb magas és tizenkettő széles. A padlót viaszosvászonnal fedték le, amelyre horgokkal pányvázott török szőnyegeket terítettek, a falakat pedig párnázott disznóbőr borította, amelyet rombuszmintában elhelyezett sárgaréz szegekkel erősítettek föl. A falakon angol vadászatok képei függtek. A fény több kis, kerek ablakon áradt be a kabinba, amelyeket a nagyjából egy láb vastag falba vágtak. Traveller és Holden hatalmas brandyspoharakkal a kezükben vártak a kabinban; mintha csak a legjobb londoni klubba csöppentem volna. Traveller láthatóan a gondolataiba révedt, üres tekintettel bámulta a bőrborítást. Cilinderét egy falikampóra akasztotta, kopasz feje búbjáról csak néhány őszülő tincs lógott le. Megjelenése azonban így is kivételes maradt; átlagosnál nagyobb feje szép formájú, arca pedig finom metszésű volt.

Holden rám mosolygott, kerek arcán elégedettség látszott.

− Szavamra, Vicars, micsoda lenyűgöző kiránduláson vagyunk!

Csak egyetérteni tudtam vele.

Úgy gondolhatnánk, a dohányzókabin igen szűkösnek tűnt. Azonban odabent igen világos volt, és csak egyetlen bútordarab foglalta a teret: egy kis, diófa asztal a kabin közepén. Az asztalon üvegbura volt, alatta egy hajó modelljével, amit felismertem: Brunel gőzhajtotta mestermunkája, a Great Eastern. A modellező minden szerelvényt, a vízikerék minden részletét pontosan ábrázolta a fémből és fából készült modellen.

A kabin tehát elég tágasnak és levegősnek tűnt, még akkor is, amikor Pocket behúzta a tetőnyílást maga után. A nyílásban a napfény sugarai egyre kevésbé törtek át, ahogy a fedél csukódott, végül pedig teljesen kívül rekedtek. Ha tudtam volna, milyen sokáig nem fogok újra friss levegőt szívni, biztosan félrelöktem volna Pocketet, és elmenekültem volna a Phaetonról.

Ahogy körbenéztem a kabinban, azon tűnődtem, honnan került elő Holden brandyje. Talán Traveller mégiscsak valami varázsló volt. Holden látta, hogy a poharat bámulom, és derűsen ezt mondta:

− Ne izguljon, Vicars; ez a hajó ugyanannyi titkot rejt, mint Michelet kisasszony.

Traveller úgy tűnt, épp most eszmél álmodozásából.

− Hogy is hívják magát? Ja, igen, Wickers. Nos, szolgálja ki a fickót, Pocket!

Állhatatos inasunk a falhoz ment, megérintett egy rézgombot, mire nagy meglepetésemre egy két láb széles panel pattant fel, amely egy mindennel felszerelt bárszekrényt rejtett. Holden a reakciómat látva elvigyorodott.

− Hát nem csodálatos? Ez a hajó olyan, akár egy fantasztikus játék, nem, Wickers? Khm, Vickars.

A bárnak saját világítása volt, egy kis acetilénlámpa. Arra gondoltam, hogy biztosan Traveller zsenialitásának volt köszönhető, hogy a lámpa pont akkor gyulladt fel, amikor kinyitották a panelt. További acetilénlámákat is láttam a kabinban.

Pocket a bárszekrényben matatott, aztán megfordult egy kis tálcával a kezében, rajta egy jó pohár brandyvel.

Traveller nagyot kortyolt az italból, és ízlelgette néhány másodpercig, mielőtt lenyelte.

− Az élet vize − mondta kisvártatva.

Felemeltem saját poharamat; gazdag illatok töltötték meg orromat, ahogy aprót kortyoltam az italból. Egyet kellett értenem vendéglátónkkal, tényleg nagyszerű volt.

Pocket bezárta a kis szekrényt, aminek már a helye sem látszott, aztán kis termetű inasunk mozdulatlanná merevedett, és néhány pillanat múlva már szinte el is felejtettem, hogy ott van.

− Nos tehát − szólalt meg Holden −, honnan a Phaeton név?

− Nem ismeri az ókori mítoszokat? − Traveller öklével rácsapott egy másik fémgombra, mire egy bársonnyal kárpitozott, láthatóan roppant kényelmes szék hajlott le a falból, és két kis láb ereszkedett le belőle a padlóra. Traveller keresztbe tett lábbal leült, aztán kivett egy dobozt zakója zsebéből, és elővett belőle egy kissé szikkadtnak tűnő, fekete cigarettát. A kabint pillanatokon belül fanyar, kék füst töltötte meg; felhőpamacsok emelkedtek a levegőbe, de nem álltak meg ott, mert egy láthatatlan elszívórendszer eltávolította őket a kabinból.

− Török dohány, ha nem tévedek − mormogtam Holdennek. − Kezdem irigyelni Sir Josiah platinaorrát.

− Nos, Sir Wickers − dörögte Traveller −, talán maga sem jobban iskolázott, mint a barátja, de legalább az ön iskolaévei még nem voltak olyan régen. Mondja el nekünk, ki volt Phaetón!

Pocket, nagyszerű inasunk hangtalanul megmozdult, és további rejtett székeket varázsolt elő. Ezalatt én reménykedve kutattam szegényes iskolai emlékeim között.

− Phaetón? Nos… Nem ő volt az, aki túl közel repült a naphoz?

Traveller bosszúsan felhorkant, de Holden a segítségemre sietett:

− Majdnem, Ned. Phaetón Héliosz és Klümené fia volt, és szülei megengedték neki, hogy hajthassa apja napfogatát. Ám sajnos Zeusz lesújtott rá a villámaival.

− Szegény fickó. Miért?

− Mert egyébként felégette volna a Földet − mondta Traveller tanári modorban. Holdenhez fordult. − Tehát ismeri a mítoszt, uram. Azt remélte, leleplezheti az én tudatlanságomat?

− Természetesen nem, Sir Josiah. De nem tudom, mennyire illik a történet erre a járműre. Csak nem tudja ez is lángra lobbantani a világot? Talán ha reakcióba lép a légkörrel?

− Badarság! − tört ki Traveller bosszúsan. − Lehet, hogy maga hisz Fouriernek, annak a francia tökfilkónak, aki azt állítja, hogy a légkör fölötti űr hőmérséklete sosem alacsonyabb fagypontnál. Kijelenthetem, hogy közvetlen mérések bizonyítják ennek az ellenkezőjét!

Szavai izgalomba hoztak; miféle közvetlen mérések? De Sir Josiah felháborodva hadart tovább.

− Vagy talán azt hiszi, a Földet tűzgyűrű veszi körül? Esetleg… ugyan, hagyjuk! − Meghúzta a brandyt, és odanyújtotta a poharat Pocketnek, hogy újratöltse.

Holden figyelmesen nézte a mérnököt, miközben beszélt, nagyjából, ahogy egy lepkegyűjtő figyeli célpontja röppályáját.

− Sir Josiah, mi ez a Phaeton?

− A Phaetont antijég hajtja − mondta Traveller. − De gondolom, ez nyilvánvaló. A név pedig épp az antijégre utal.

− Akkor arra céloz, hogy maga az antijég égetheti fel a Földet? − kérdeztem komoly hangon.

Rám nézett, és arcán ismét elcsíptem azt a kifejezést, amit első találkozásunkkor, amikor elmondtam, hogy bátyám révén én is tudom, mi történt a krími hadjáratban.

− Képes lenne rá, fiam − mondta magához képest lágyan. − Ha rossz kezekbe kerül.

Grimaszt vágtam.

− Bűnözőkre gondol, Sir Josiah?

− Nem, a politikusokra. A miniszterelnökökre, a pénzemberekre, a hercegekre. − Intett Pocketnek, hogy töltse újra poharainkat.

Holdenhez hajoltam.

− Talán Sir Josiah republikánus?

Holden arca kifejezéstelen maradt.

− Attól tartok, annál sokkal radikálisabb − mondta.

Egy óra csendült fel. Körülnéztem, de rájöttem, hogy bizonyára az óraszerkezet is a falba van rejtve.

Holden odanyújtotta kiürült poharát Pocketnek.

− Nos, Sir Josiah, tizenkét ütést számoltam, épp most kell elindulnia a Prince Albertnek. Mi lenne, ha lemennénk a hídra, és megnéznék az indulást?

Traveller morogva lehajtotta brandyjét, és felállt. Felmászott a fedélhez vezető létrára, aztán megnyomta a fedelet. Pocket visszaállította a székeket rejtett helyzetükbe.

− Talán az Albert már el is indult, mert remegést érzek a talpam alatt − mondtam.

Holden szétvetett lábbal megállt, kezét hátratette.

− Lehet, hogy igaza van, Ned − mondta. Nyugtalanul Travellerre pillantott, aki éppen a beszorult fedéllel birkózott.

− Ez roppant furcsa − mondta a mérnök. − Pocket, csak nem…

Aztán a padló megdőlt a talpam alatt, és rongybabaként csuklottam össze. Hatalmas robajt hallottam, mintha a saját fejemben üvöltött volna; a kis ablakokon pedig olyan fényesség áradt be, akár a nap felszínén.

Aztán a hang elhalt. Szédelegve felültem, és körülnéztem. Társaim is a padlón hevertek. A mindig tettrekész Pocket már talpra is ugrott, köpcös újságíró barátom tágra nyílt szemmel, átkozódva dörzsölgette a hátsóját. Legjobban Traveller miatt aggódtam, aki leesett a létráról. A zseniális férfiú a hátán feküdt szétvetett lábakkal, és a lezárt fedelet bámulta. Cilindere leesett a fogasról, és a lábfején kötött ki.

Odaugrottam hozzá.

− Jól van, uram?

Traveller feltápászkodott.

− Ne is törődjön velem, fiatalember! Ki kell nyitnunk azt az átkozott fedelet!

A vállára tettem a kezem, és megpróbáltam visszatartani.

− Uram, talán megsérült…

− Ned! Ezt nézze!

Megfordultam, és láttam, hogy Holden az egyik ablakon néz kifelé. Pocket mellette állt, és idegesen hadonászott a kezével, mint aki nem tudja, merre induljon.

Traveller kihasználta, hogy elterelték a figyelmemet, és meglepő erővel taszított el magától. Felállt, és újra felmászott a létrára.

Én is feltápászkodtam − közben éreztem, hogy a kabin továbbra is furcsán remeg −, aztán csatlakoztam Holdenhez.

Az Albert központi kazánházának két kéményéből csak egy maradt. A másik szinte teljesen megsemmisült, úgy nézett ki, akár egy kitört fog. Körülötte hajlott fémdarabok szóródtak szerteszét, sokukon még mindig látszott az élénk színű festés.

A fedélzeten lévő kis liget fenyői megperzselve feküdtek a földön. A fák szilánkjai alatt vörös tócsákat és vonagló testeket láttam. Torkom összeszorult, és elkaptam a szemem.

− Istenem, Holden, csak nem robbant fel a kazánház? − mondtam levegőért kapkodva.

− Nyilvánvalóan nem − mondta Holden; haja rendezetlenül tapadt izzadó homlokára. − Az sokkal nagyobb pusztítást végzett volna. A fedélzetből nem maradt volna semmi.

A padló egyre jobban vibrált, és szédülni kezdtem. A párnázott falnak támaszkodtam.

− Akkor mi történt?

− Emlékszik a kazánházra? Amikor a kémények körüli hővisszanyerő csöveket tanulmányoztuk? Volt ott egy elzárócsap.

− Igen, emlékszem.

− Dever mindenféle apokaliptikus víziókat emlegetett, ha azt a csapot elzárják. Attól tartok, pontosan ez történt − mondta Holden rá nem jellemző, kemény hangon.

− Pocket − kiáltotta Traveller, aki még mindig a beszorult fedéllel bajlódott. − Az isten szerelmére, segítsen már!

Pocket odaszaladt, felmászott a létrára, és ő is megragadta a fedél zárját nyitó kereket.

Ködös tekintettel bámultam őket.

− Rengeteg sebesült lehet!

Egy pillanatig engem nézett, kerek arcán aggodalom látszott, aztán lehajtott egy széket, és intett.

− Ned, üljön le!

Hagytam, hogy a székhez támogasson, aminek kárpitozása csillapította némileg a vibrálást.

− De hogyan történhetett ez a baleset? A hajó legénysége nyilván tisztában volt az ilyen alapvető veszélyekkel.

− Nem baleset volt ez, Ned.

Összevontam a szemöldököm.

− Mire céloz?

− Azt a csapot szándékosan hagyták elzárva. Amikor a kapitány kinyitotta a gőzszelepeket pont délben, hogy elindítsa a hajót, gőz tolult a kiszáradt és túlhevült csövekbe, a többit pedig már láttuk. Ned, úgy gondolom, szabotőrrel van dolgunk!

Megráztam a fejem; szédültem, és zsibbadtak éreztem magam az események kereszttüzében. Alig fogtam fel Holden szavait.

− De ki tenne ilyet?

− Én a poroszokra gyanakszom − mondta Holden kemény hangon, szája vonallá keskenyedett. − Ők indították a mostani háborút Franciaország ellen, az emsi távirat ürügyén! Talán ez az incidens egy, a távirathoz hasonló üzenet a mi királyunknak? Nos, ha azt hiszik, hogy büntetlenül ráncigálhatják az oroszlán bajszát…

De alig figyeltem, mert agyam egy nem használt részén sötét gondolat merült fel.

− Holden…

− Nincs időnk, nincs időnk! − Traveller leugrott a létráról, és lehajtotta a székeket. − Leülni, mindenki! Minden szék alatt hevedereket találnak. Vicars, majd én segítek. Pocket, ültesse le Holdent!

Tompa aggyal arra gondoltam, hogy Sir Josiah furcsa módon helyesen mondta a nevem.

− Holden, nem tudom, jól emlékszem-e a hajó tervére… − Hangom elveszett a növekvő zajban, mintha egy vízesés dörögne a talpunk alatt; Traveller fölém hajolt, frakkjának vége a levegőben lifegett, ahogy a székbe kötözött.

− Holden! − kiáltottam. − A kémények a nagy szalonon mentek át, nem?

− De igen, fiam.

Traveller és Pocket is elfoglalták helyüket; hamarosan mind a négyen bekötözve ültünk a kabin négy oldalán, és meredten egymásra bámultunk.

− A kémény, ami felrobbant, az is a szalonon ment át, nem?

− Ned, nem tehet semmit!

A Phaeton remegett körülöttem, de én csak a szalont átszelő, tükrökkel borított kéményekre tudtam gondolni. Több száz halott lehet!

És…

− Meg kell keresnem a kisasszonyt! − Megpróbáltam felállni, de a hevederek visszarántottak. A kapcsokkal kezdtem matatni a derekamnál és a mellkasomnál.

− Vicars, az isten szerelmére! − Traveller ordítása még az alólunk jövő természetfeletti robajt is túlharsogta. − Maradjon a helyén!

De én már kioldottam a hevedereket, felálltam, és a létrához ugrottam.

A padló ismét kiszaladt a lábam alól, és az ablakon át egy pillanatra láttam az alattunk tomboló poklot; a sétafedélzet vadul megdőlt, forró gőz tört át a fémen, emberek próbáltak elmenekülni előle, aztán egy rövid zuhanás után újabb tompa robbanás, és ismét oldalra dőltünk.

A padlóra zuhantam. Vér patakzott az arcomon, és nyomást éreztem, ami belepréselt a szőnyegbe.

Holden hangját nagyon távolinak hallottam.

− Isten óvjon minket! − kiabálta. − A Phaeton felszállt!

Nagy erőfeszítéssel feltápászkodtam, és kinéztem az ablakon. A föld fejjel lefelé fordult, mintha egy tálat fordítottak volna fel, és minden vibrált körülöttem, a saját vérem szagát éreztem, és…

Sötétség borult rám.