Szemes: Mentőakció

A Galaktika Arénában bemutatkozik Szemes Mentőakció című írása! Ne felejtsd el a kommenteddel, építő kritikáddal segíteni az írót!

Hangok:
– Rabszolgák lesznek mind!
– Tudom, Elochim. Nem tehetünk semmit.
– Miért nem mondjuk meg nekik? Miért ne tudhatnák, mi vár rájuk?
– Ha nem akarják látni, tiszteletben tartjuk a döntésüket.
– És az, hogy idehoztuk őket, Ofanim? Az nem erőszak?
– Az lehetőség. Egy ilyen helyzetben kell, hogy adjunk még egy lehetőséget. Tisztára mossuk a tükröt, mely hosszú ideje torz képet mutat. Ennyit tehetünk. Hogy belenéznek-e, vagy elhiszik-e, amit látnak, nem rajtunk múlik.
– De akaratukon kívül kerültek ide! Ez mégiscsak erőszak!
– Túl sokat emlegeted az erőszakot. Ha nem vágynának mélyen, legbelül erre maguk is, nem tudnánk idehozni őket. Ezt a vágyat erősítjük fel. Ami minden más vágyuk és szenvedésük alatt húzódik meg.

Látomás:
Irin kávéval indítja a reggelt. Rutinmozdulatokkal kel fel, résnyire szűkült szemén át próbál a valóság utat törni tudatába. A megszokás hajtja, lábai maguktól indulnak, a kezek sokat próbált mozdulattal töltik a hagyományos kávéfőzőbe a vizet és az őrölt frissességet.

– Kényelmes ez a bőrpapucs. Örülök, hogy megvettem annak idején. Mióta is van meg?

Lábát vizslatja, és emlékei között kutat. Gondolatait mintha homály ülné meg. Ködös, nyirkos homály, amely mélyén olyasvalami lapulhat, amit jobb nem is firtatni.

– Talán külföldön vettem, érdekes rajta ez a minta. Kicsit olyan, mint az élet virága. Igen. Bár, végül is, mindegy. Nem fontos. Jó, hogy van ilyenem. Vajon ha nem lenne, sajnálnám? Ha nem is tudnám, hogy létezik ilyen kényelmes bőrpapucs, akkor vágynék rá?

Mélyen a kávéjába bámul. Figyeli, hogyan keveredik el a tejszín. Mintha egy galaxis karja lenne. Lassú méltósággal forog, kiszabott útja a teljes feloldódás felé vezet. Valami furcsa módon az állandóság érzetét kelti, és Irinen kezd eluralkodni az a nyugtalanító érzés, hogy ez az egyetlen biztos pont létezik az egész világegyetemben. Koncentrálnia kell, akarattal a bögrébe bámulni, különben minden, ami körülveszi, összeomolhat. Fejében a gondolatok ólom lassúsággal, és teljesen összefüggéstelenül vánszorognak. Egy kósza vándor szemével látja mindezt, aki a városba érve félig undorodva, félig hódolattal tekint le egy széles hídról a bemocskolt, ám életet adó hatalmas víztömegre. Kiemelkednek képek, melyeknek önmagukban semmi értelmük nincs. Csápok indulnak kutatva minden irányba, keresik az összefüggést, jelentés után kapkodnak, majd élettelenül süllyednek újra el. Egy hullám csap fel élesen, szinte fájdalmasan. Görbe tükörré alakul, melyben egy férfi képe formálódik. Először áttetszőn, hívogatón, kívánatosan, azután erősen, biztonságot nyújtón, végül egyre hűvösebben és ridegebben. Hangok csattannak, veszekedés foszlányai. A düh sötét, lilás fekete örvényeiben az emberi forma is egyre hatalmasabb és félelmetesebb. Körvonalai elmosódnak és hárpiaszerű mintázatot vesznek fel. Mintha a kép maga lenne a gyűlölet tárgya és forrása is egyben. A vízben érhálózat szerűen terjed a sötétség. A képek összekapcsolódnak, és megmerevednek. Egy összeesküvés, valami félelmetes felismerés előszele fúj. Mennydörgés hangja hallatszik, majd hirtelen fény villan. A látomás megszűnik, a gondolatok rendeződnek, kiépítik szokásos rendjüket.

– Válófélben vagyok! Hol vannak a gyermekeim?

Irinen kezd eluralkodni a félelem. Arca fájdalomtól torzul, keze kéklő foltot simogat szeme alatt.

– Történt velük valami?

Földrengésszerű lökéshullám ragadja magával, és újra a folyóparton találja magát. Az alak alig emlékeztet már emberre. Démoni derengés inkább. Teljesen valószerűtlenül kavarog a víz felett hosszú, éles karmokban végződő végtagokkal, és tépett bőrszárnnyal. Pattanásig feszülnek az idegek. Az izmok parancsra várnak, hogy ugorjanak, szaladjanak, és őrült módjára dobálhassák a testet, vagy a fájdalmas rémképbe marjanak kézzelfogható utasítás híján. Irin kapkodja a levegőt, mintha félig már maga is víz alatt lenne. A sötét árny megmozdul. Előbb felé csap, majd észveszejtő tempóban közelíteni kezd. Vad viharként tombolja körül a nőt, akinek pillanatról pillanatra fogy az ereje. Már mozdulni sem bír.
Gerince felől egy halvány remegés kel útra, egyre erősödve keres magának kiutat. A csészét tartó kéz megremeg, és mint valami vészharang, megcsendül az ezüstkanál.

– A kávé! Koncentrálj a kávéra! – Súgja egy hang.
– Igaz is, a kávé! Majdnem elfelejtettem. Még a végén kiöntöm. Soha sem bocsátanám meg magamnak.

Erős kezek ragadják meg és passzírozzák vissza tulajdon testébe.

A tejszín épp kezd elkeveredni, és homogén színt ölt a bögre belseje. Megnyugtató egyhangúsággal és nemes egyszerűséggel. A hullámok lenyugszanak, minden a helyére kerül. Irin a víz alól felbukkanók mohóságával tölti meg tüdejét, a kávé illata minden sejtjének külön üzen, eltelítve őt melegséggel és erővel. Egy pillanatra lehunyja szemét. Egy pillanatra elfelejt mindent. A hullámokat, az idegeket, az izmokat, a nyirkos homályt, a ködöt. Mikor legközelebb körbenéz a konyhában, nyugtázza, minden a legnagyobb rendben. Nem mondható pompának, sem fényűzésnek, amit lát. Háromszor két méter rend és tisztaság. Egy összecsukható asztal, konyhaszekrény, tűzhely, mosogató. Szerény kényelem, de semmi nem hiányzik. Egy fehér kenyérpirító, és egy modern vízforraló. Egyszerű, és mégis praktikus. Ilyen környezetben a nyugodt lélek elégedett, és nem vágyik mohón többre. Az utolsó korty természetesen a pohárban marad. Egy újabb nap veszi kezdetét.

Hangok:
– Újabb lehetőség veszett kárba!
– Egész összetett volt a mostani mintázat. Már majdnem felismerte.
– Újra kell próbálnunk! Jobban kell figyelnünk, vagy többet kell súgnunk!

Egy szemvillanásnyi időre szikrák pattognak a két sugárzó fénytest között.

– Nem lehet Elochim! Emlékezz az Őrzőkre! Ők is túl közel kerültek hozzájuk.
– De folyton ugyanazokat a köröket futja! Összpontosít, és úgy tűnik felkészült. Amikor azonban az emlékeivel kerül szembe, eluralkodik rajta a félelem. Több erőt kell neki adni! Vagy kizárni belőle a félelmet! Mondjuk el neki Ofamin! Elég erős hozzá!
– Nem az erő a számottevő barátom, hanem a hit! Az ember ereje teljében van, ám a hite hajszálon függ. Világuk a végéhez közeledik.
– Csak tehetünk valamit! Adjunk nekik hitet!

Ofamin egyre távolabbra érzi magától társát. Teljes összhangban és egyetértésben kezdték a munkát. Szép és megtisztelő feladat, kihívásokkal teli. De folyton falakba ütköznek az embereknél, és mintha fogyna partnere energiája. Hiába próbálja figyelmeztetni, csitítani, ugyanoda lyukadnak ki végül.

– Igazad van. Adhatnánk, megtehetnénk, Elochim.

Be sem fejezi mondandóját. Annyiszor átrágták már. Elochim testén halvány remegés fut végig. Egész lénye már a következő akción dolgozik. Apró változtatásokon, melyek elősegítik az emberi ösztönös belátást. Kezdődik újra elölről. Mint a világ Tankereke, az óriási sorskerék, mely soha meg nem áll, csak rója köreit a végtelenségig. Tervezés, akció, kudarc, és kétségek. A hit felkutatása, azután tervezés, akció…

Ofamin beleszédül, ahogy felismeri az egész hiábavalóságát.

Látomás

A mély álomból ébredők ürességét érzi. Nincs emléke sem magáról, sem a világról. Tejfehér köd veszi körül. Tisztába van vele, nem sokára emlékezni fog. Megtalálja egy kép, egy ismerős hang vagy illat, ami azután visszaragadja élete folyamába. De most még pihen. Nem szabad sietnie, erőre van szüksége, amit csak ebben az állapotban gyűjthet. Mindentől távol, ahol nincs magány. Egyedüllét és szomorúság. Forró, nedves érzés indul útnak a szeme sarkából. Nem szeretne visszatérni, de ahol nincs semmi, ott nincs helye az akarásnak. A ködbe szürkeség vegyül, és zörejekké, képekké, érzetekké sűrűsödik a levegő. Reggeli félhomály szűrődik be az ablakon. Irin önkéntelenül is a hátára fordul, és bal vállát, nyakát masszírozza. Az ágy keménysége emlékezteti minden reggel törékenységére. A konyhában üvegek csörrenek.

– Ez még korai Ofamin! Még nincs teljesen megszilárdulva!

Irin gyomra görcsbe rándul. Ezerszer átélt félelem dobog a hasában. Üvöltene, menekülne, el minél messzebb. Tüdeje zihál, ujjai fehérednek, ahogy a paplanba markol. Bal oldala felől jeges hidegség közelít. Fizikailag érzi, mégis tudja, valahonnan belülről, a csontjaiból árad. Retteg, mégis valami arra készteti, hogy oda forduljon.

– Ofamin! Ofamin! Jól vagy? Mit művelsz? Ha kivonod magad a folyamat közepén, visszazuhanhat! Akkor nem tudunk neki segíteni soha többé!

Elochim egész lénye reszketve vibrál. Soha nem tapasztalt kétségek feszítik. Irin világa dühöng és remeg, az ő nyugalma tartja csak talán össze. Koncentrálnia kell, akarattal a kép mögött megbúvó őszinte fényre bámulni, különben minden, ami körülveszi, összeomolhat.

Hangok:
– Pont mint a kávé, igaz Elochim? – kérdezi.
– Hogy érted ezt? Segíts, koncentrálj!
– Nem, Elochim! Megértettem. Nincs szükséged rám.
– Miről beszélsz? – a fénytest már repedezni kezd, és fénycsóvák csapnak ki mindenfelé.
– Hiszek benned!

Ez volt az utolsó mondata. Nem magyarázta el, nem volt rá szükség. Elochim darabjaira hullott szét.

Látomás:
Irin úgy érzi ketté hasad. Iszonyatos fájdalom szaggatja belülről. Még mindig hanyatt fekszik az ágyban, feje balra fordul. Szeme egy üres gyerekágyra mered. A hidegség belepi, és nincs többé fájdalom. Nincs hiány. Már nem is őt rángatja férje, nem az ő fülébe sír a nagyobbik gyerek. És nem az ő bölcsője lett hirtelen üres. Elengedi, átadja magát, jöhet bármi. Örvénnyé nyúlik a látomás, és forgószélként ragadja magával. Üvegszilánkszerű éles kis tárgyak csapódnak a testének, és hasítják fel húsát. Életének összetört darabkái. Majd, valahonnan kívülről, egy apró kéz nyúlik át a viharon. Finoman megérinti, és kifelé húzza. Mint egyetlen apró virág a kivágott, leégetett erdő közepén. Az új élet reménye és kezdete. A viharon túl csend pedig csend honol. Soha nem tapasztalt nyugalom. A tejfehér lebegő állapothoz hasonló, ám itt a fény éles. Bevilágít mindent. Nem elfedi a gondolatokat, emlékeket, hanem felülemelkedik rajtuk. A vihar visszaszáll a földre, Irin pedig jóval felette lebeg. A kis kéz, ami kisegítette, még mindig a kezén pihen. Egy kis lélek, egy angyalszerű piciny, fényben úszó kislány. Göndör haja és mosolygós arcocskája feledteti az elmúlt évek gyötrelmeit. Ennek a pillanatnak a tükrében minden emlék álomszerű, elmosódott töredék csupán. Egy pillanat az örökkévalóság tükrében.

Ofamin imája:
– Köszönöm Uram! Bocsásd meg, hogy kételkedtem benned, művedben és szándékodban! Zengje hálával neved az Ég madara és a mezők szava! Köszönöm, hogy felszabadítottad Elochimot, megmutattad neki az igazságot! Erőt adtál neki, új tested, és új néven, Elichmelként a Trónusok közé emelted! Köszönöm a felismerést, és hogy visszavezettél hitemhez! Hiszek benned, hiszek Elichmelben, és hiszek az emberben! Hiszek Irinben, és az új világ prófétáiban!