Űroperakalauz: A tematika történeti áttekintése

A végtelen űr, távoli jövő, gigászi űrhajók, egzotikus idegen lények és civilizációk, látványos technológiák és benépesített galaxisok. Ez az űropera.

Az űropera a science fiction egyik legismertebb és legnépszerűbb al-zsánerének számít. A legtöbb sikeres televíziós sorozat és film ezt a tematikát szemeli ki először, amikor sci-fi film forgatására készül. A Star Wars és a Star Trek franchise mellett számtalan más, sikeres űropera sorozatot ismerhetünk, pl. Flash Gordon, Mass Effect vagy a Babylon 5. Honnan indult ez a populáris téma, és hogyan nőtte ki magát a legfőbb sci-fi film inspirátorrá?

1941-ben bukkant fel először a kifejezés egy fanzinban, melyben Wilson Tucker használta az űropera szót, pejoratív értelemben. Abban az időszakban kezdtek nagyon népszerűvé válni a szappanoperák, melyek onnan kapták a nevüket, hogy szappangyártó cégek szponzorálták az elkészítésüket. Ha eddig azt hitted, hogy az űropera szó metaforikus jelentéssel bír (pl. az űr csendjében a hajtóművek „hangja” operett hangerővel „dalol”), akkor tévedtél. A negatív jelentés oka az volt, hogy a korabeli science fiction filmek (melyek jelentős része űropera volt, másik fele pedig „horror”) legnagyobb része  komolyanvehetetlen volt a komolyabb sf szerzők és rajongók szemében, mai szemmel nézve pedig csak nevetünk rajtuk. A filmek a modern digitális technológiák felbukkanásakor kezdték levetkőzni ezt a „bárgyú” skatulyát, és már egy komolyabb réteget is meg tudtak nyerni maguknak. Több űropera film egybeolvadt az űrwesternnel, mert szereplőiket és hangulatkeltő eszközeiket vadnyugati filmekből merítették. Az első, űroperaként nyilvántartott film a dán Himmelskibet volt 1918-ban. De mi a helyzet az irodalommal?

Az első űroperaféleségeket az 1800-as évek második felében írta két francia szerző, Charlemagne Ischir Defontenay és Camille Flammarion. Ezek nem voltak túl népszerűek, viszont az első, valódi űropera 1900-ban jelent meg Robert William Coletól The Struggle for Empire: A Story of the Year 2236 címmel. Jelentős sikert ez sem könyvelhetett el, de egy szűk kör nagyon megkedvelte, és ezen az úton haladtak tovább, mikor az 1920-as években megjelentek az első sci-fi ponyvamagazinok, űropera tartalommal. Az űropera első amerikai úttörőjének Edward Elmer Smith-t tartják.

Az elkövetkezendő években nagyon népszerűvé vált ez a tematika, méghozzá annyira, hogy a kifejezés megszületése előtti, űroperaszerű regényeket újra kiadták, immáron ezzel a besorolással. Ennek az időszaknak a legkiemelkedőbb szerzői közé sorolhatjuk John W. Campbellt, Jack Williamsont és Edmond Hamiltont. A második világháború idején született űropera regények Edgar Rice Burroughs történetmesélő stílusát vegyítették a science fiction látványvilággal, a westernnel és a lovagregényekkel. Bármennyire is sikeres volt ez a tematika, a nép hamar ráunt, mert szinte mindig ugyanazt kapták. Az 1950-es, 60-as évekre visszaszorult a zsáner népszerűsége, és az emberek elkezdték TÉNYLEG negatív értelemben használni az űropera kifejezést. Harry Harrison még parodizálta is a tematikát a Bill, a galaktika hőse című írásában.

Habár az amerikai piacon nem alakult túl rózsásan a helyzete, a britek az 1970-es években úgy döntöttek, hogy újra feltalálják. M. John Harrison és C. J. Cherryh úttörő szerepet vállaltak a brit űropera felvirágoztatásában, melynek kifejezetten jót tett a Star Wars világhódítása. Az új űropera az 1980-as években érte el a csúcsot, amikor sok, ma is alkotó szerző döntött úgy, hogy beszáll a közösbe, és megteremti saját világát a tematikán belül. A legkimagaslóbb szerzők közé tartozik Ken MacLeod, Iain Banks, Peter F. Hamilton, Alastair Reynolds és Stephen Baxter. Nekik köszönhetően érte el az űropera azt, hogy az 1990-es évekre levetkőzze a negatív megítélését, és végre elismert, legitim helyet foglalhasson el a science fiction kánonában. Hogy ez milyen behatásoknak volt köszönhető?

 A cyberpunk tündöklése majd átalakulása komoly hatással volt a mai írónemzedékre. A békés utópiák már naivnak és átgondolatlannak hatnak, ezért a szerzők sötétebbé és racionálisabbá tették az űroperát. Gyakran alkalmaznak hard science fictionbe illő tudományos megalapozottságot, és roppant részletesen kidolgozott társadalmat mutatnak be. Nem ritka a vegyítése más tematikákkal. Charles Stross például előszeretettel alkalmazza a transzhumanizmust regényeiben, hasonlóan a cyberpunk más vonásaival. Ezeket a szokásokat az amerikai piac is átvette és alkalmazza (pl. Jack McDevitt vagy David Brin), de még ma is akadnak jól megírt, szórakoztató céllal megjelenő űroperák. A Leviatán ébredése című regény ezek közé tartozik. Magyarországon a tematikát Szélesi Sándor, Fonyódi Tibor, Nemere István, Kasztovszky Béla és Markovics Botond korai írásai képviselik a leginkább. Oroszországnak sem kell szégyenkeznie. A Sztrugackij-fivérek is megteremtették saját űropera világukat a delelő univerzummal, Szergej Lukjanyenko pedig az Ugrás-duológiával tisztelgett a mesterek előtt.

Az űroperák varázslatos átalakulásokon mentek keresztül. A fiataloknak szánt banális háborús, romantikus és kalandregényekhez képest óriási lépést tett előre az érettebb közönség felé, és sok más, ma már elkopott zsánerrel ellentétben remekül beépült a kortárs sci-fibe. A filmes behatásokat sikerült levetkőznie az irodalomnak, ellentétben a videojátékokkal, melyek a mai napig filmekből vett látványvilággal vagy cselekményvezetéssel operálnak. Mindenesetre mi nagyon örülünk annak, hogy az űropera a mai napig népszerű, hiszen sok ember számára ez a tematika adta meg a kezdő lökést a science fiction varázslatos világába.