Valóság: a megtörhetetlen illúzió?

Az érzékelés egy trükkös dolog: nem lehetünk biztosak abban, hogy amit látunk, hallunk, érzünk, valóban ott van-e és olyan-e, ahogy mi felfogjuk. Ez pedig csak fokozódik, ha felnézünk a csillagos égre, és belegondolunk, hogy azok a csillagok már talán nem is világítanak…

Az űrben a fény sebessége ugyanis véges. Ha a Holdra nézünk, azt látjuk, milyen volt 1,3 másodperccel ezelőtt, ha a Napra, akkor a 8 perccel ezelőtti állapotát látjuk, míg ha a Földhöz legközelebb levő csillagot, a Proxima Centaurit figyeljük, a négy évvel ezelőtti állapota látszik, a legközelebbi galaxisnak, az Andromédának pedig a KÉT ÉS FÉL MILLIÓ ÉVVEL ezelőtti. (Csak a viszonyítás kedvéért, jelenlegi ismereteink szerint 2,5 millió évvel ezelőtt az ember Australopithecus nevezetű elődje falatozta a banánt/almát mit sem sejtve az Androméda galaxisról.)

Azaz, ha kis bolygónkról megfigyeljük az univerzum más részeit, kapásból időutazást is teszünk a múltba, és egyszerűen nincs módunk arra, hogy a világegyetem jelenlegi állapotát láthassuk. Hasonlóan ehhez, ha galaxisunk egy másik bolygóján volna egy másik értelmes faj, és látnák is egyáltalán a Földet, több száz vagy több ezer évvel ezelőtti állapotában figyelhetnék meg – amikor értelmes életnek még nyoma sem látszott kifelé.

Persze ez lehet hasznos is: segít nekünk megfigyelni azt, hogy milyen volt a világ mindössze pár száz millió évvel a Nagy Bumm után. A tőlünk legtávolabbi fényeket a galaxisok és csillagok legelső generációja bocsátotta ki több, mint 13 milliárd évvel ezelőtt. Azonban a fény korlátozott sebessége miatt a jelenlegi világegyetem megismerésétől el vagyunk zárva.

És nem is csak a fény sebessége épít áthatolhatatlan falat a valóság megismerése és az emberiség közé. Ez pedig az, hogy szó szerint alig látjuk a valóságot! Miért is? Mert a teljes elektromágneses spektrum (melyen az általunk fényként ismert jelenség is szerepel) sugarainak mindössze elhanyagolható, felfoghatatlanul kis részét érzékeli az emberi szem: mindössze a kb. 400 és 700 nm közti hullámhosszokat. Ez az a sáv, amit mi “fény”-ként ismerünk – miközben kolosszális mennyiségű sugárzást észlelni se tudunk: mindössze a beérkező sugárzás 1/1000000000 részét tudjuk befogadni!

Még a mi különösebben nem extra csillagunk is teljes sugárzásának mindössze 44%-át bocsátja ki látható hullámhosszokon, a többit a szem számára láthatatlan sugarak teszik ki. Más típusú látószervvel talán érzékelhetőek (minthogy bizonyos állatok, pl. egyes rovarok) érzékelnek más hullámhosszokat is – de a kérdés ettől még megmarad: hogy nézhet ki a világ TELJES pompájában?

Fantasztikus lehet.

Napunk különböző hullámhosszokon nézve

A másik dolog, hogy az emberi agy becsapható – sőt, nekünk nem is kell igyekeznünk becsapni, megteszi saját magával. Erre van egy könnyen elvégezhető kísérletünk is: csukd be a szemed, és nyújtsd ki mutatóujjaidat. Az egyikkel érintsd meg az orrod, a másikkal a térded vagy a bokád, még csak ne is egyszerre. Még jobb, ha valaki mást meg tudsz kérni, hogy tegye ezt veled. Ismételgesd egy darabig – hirtelen elkezded úgy érezni, mintha egyszerre érintenék meg az orrod és a bokád, annak ellenére, hogy az utóbbitól az agyig több, mint 20-szor annyi utat kellett megtennie az ingerületnek, mint az orrtól!

Mivel a szemed be van hunyva, nem tudhatod, hogy egyszerre érintették meg az orrod és a bokád, vagy minimális különbséggel, hogy utána az agyad rendezze át a különböző időben beérkező jeleket úgy, hogy egyszerre dolgozza fel az információt.

Volt erre egy jóval tudományosabb kísérlet is: önkénteseket kértek meg arra, hogy nyomjanak meg egy gombot, ami egy fény felvillanását okozta – de késleltetve kicsit. Közben figyelték a résztvevő agytevékenységét. Azt látták, hogy néhány kör után, miután az agyuk hozzászokott a kis késéshez a gombnyomás és a villanás között, az emberek úgy érezték, hogy azonnal villan fel a fény! Azaz agyuk fogta és egyszerűen kitörölte a késlekedés idejét. Ezt azért teszi, mert alapvető funkciói közé tartozik, hogy a világegyetemet tapasztalva egy érthető, logikus és befogadható verziót tálaljon, megtalálja a rendszerességeket, így élhető, kiszámítható – biztonságos – környezetet mutasson. Így könnyű becsapni igazán: amikor megszokik valami rendszerességet, aszerint fog vélekedni, és ledöbben, ha kilógó információt talál. Ilyen az ún. alapvető attribúciós hiba: agyunk felfedez egy rendszert, nagyon egyszerű példával élve az iskolába járás és a fiatalság között – azaz, megtanulja, hogy akik iskolába járnak, fiatalok. Amikor pedig kiderül, hogy egy adott iskolás mondjuk 40 éves, meglepetést érzünk, mert agyunk az iskolásoknak – hibásan – attributálta a tizenéves kort.

A jelenség kapcsán felmerült, hogy lehetséges, hogy egyáltalán nem a jelenben élünk – agyunk mondjuk néhány másodperccel a múltban tart minket, hogy legyen ideje a lényeges információkat kiszűrni a lényegtelenek közül (például ahogy kitörölte a számára érdektelen késleltetést). Egyes rádióadók csinálják is ezt: néhány másodperces késleltetéssel adják a műsort, hogy az óvatlan vendégek által kiejtett csúnya szavakat kisípolhassák.

Nagyon kicsiben pedig valóban igaz, hogy a múltban élünk: tegyük fel, hogy kezünket meg akarjuk nézni és az arcunk elé emeljük. Időbe telik, mire a fény rávetül és visszapattan róla, majd újra csak idő, mire ez az infó eljut az agyunkba, aztán megint idő, mire feldolgozza a jelet – ez utóbbi sebessége ráadásul emberről emberre változik, és még az egészségi állapotunk és kipihentségünk is hat rá.

És akkor még nem beszéltünk olyan dolgokról, mint mondjuk a nagy relatív sebesség vagy gravitáció hatására létrejövő idődilatáció – azaz, amikor két objektum számára más sebességgel telik az idő…

Felmerül hát a kérdés: amikor megfigyelünk valamit, tényleg a valóságot figyeljük meg, vagy érzékelésünk konstans módon a múltat mutatja nekünk?

fromquarkstoquazars nyomán