Vékony Krisztián: Félreértés ciklus – Karácsony a fellegvárban
A Galaktika Arénában bemutatkozik Vékony Krisztián Félreértés ciklusának egyik történetével. Ne felejtsd el kommenteddel, építö kritikáddal segíteni az írót!
EMLÉKEK A PIHENŐKÖN TÚLRÓL
FÉLREÉRTÉS CIKLUS
KARÁCSONY A FELLEGVÁRBAN
„Itt vannak a hibáink, itt a nagyságunk, nem akartunk bántani titeket, és megbocsátunk a halálunkért.”
Orson Scott Card: Végjáték
Apró szemekben, szitálva hullott az eső. A sánc aljában kicsi kis tócsákban gyűlt össze a víz. A fémlemez burkolat már csak helyenként látszott, a sár, amit hetek, hónapok óta nem takarított fel senki az állandó készültség miatt, már mindent beterített.
Jan Kopacz a falnak dőlve, lábait szorosan magához húzva ült, épp úgy, mint a többiek.
Nem csinált semmit, nem mozgott, igyekezett nem gondolkodni.
Ez borzasztó nehéznek bizonyult. Akárhányszor megpróbálta kiüríteni az agyát, mindig jött valami inger, vagy észrevétel, ami visszarántotta a valósága. Megkordult a gyomra és eszébe jutott, hogy mennyire éhes. Az ezrednek már régen elfogyott az összes készlete, és utánpótlás híján a katonák napok óta csak varangypatkányokat ettek. Napalmot öntöttek a földre, meggyújtották, majd a furcsa kis állatot a tűzbe dobták. A vegyszer ízű, rágós húst, ott helyben, kézzel tépve fogyasztották. Undorító volt, de legalább laktató.
Jan mellett Josef a precíziós karabélyát tisztogatta. Az alkoholos kendő fel-le járt a fegyveren. Tisztább volt, mint amikor kikerült a varsói gyárból, de Josefet nem érdekelte.
Senki nem foglalkozott vele. Senki nem szólt rá. A legtöbb embernek megvolt a maga pótcselekvése és ezt tiszteletben tartották.
Josef a bátyja mellett állt, amikor azt a kerub elkapta. A vére beterítette az ifjabb testvért.
Jan, ha ránézett az elesetteket látta.
Túl sok embert veszítettünk.
Az előző rohamban nyolcvankét bajtársa halt meg. A legközelebbit talán senki sem éli túl. Ilyen körülmények között az ember magába fordul. A katonák nem beszélnek egymással. Nincs mit megvitatni. Nincs mit kérdezni. Mindenki látja a helyzetet. A kérdés csak az, hogy ki mit kezd vele.
Végül csak két dolog mellett dönthetünk. Gondolta Jan.
Reménykedünk, hiszünk és megtartjuk mindazt, ami életben tart, vagy beletörődünk a sorsunkba. Elfogadjuk eddigi életünket, nem ítélkezünk tetteink felett, és a tőlünk telhető legnagyobb emberségben távozunk.
A legtöbben azonban vívódnak. Próbálnak hinni, tudatuk mélyén segítségért kiáltanak, vágyják az életet, de rettegnek. Ösztönösen kapálóznak, de valójában nem bíznak a sikerben. Úgy tapossák a mocsarat, hogy végül ordító szájukba folyik a sár.
Sokan voltak így. Könnyű volt őket felismerni. Minden zajra megrándultak, öt perceket aludtak, folyamatosan ellenőrizték a tárat. Csatában úgy hullottak, mint a legyek.
A többiek önmagukat marcangolták. Akik, biztosak voltak a halálban, önnön múltjuk hibáit írták össze. Latba vették döntéseiket, sajnálták az elmulasztott pillanatokat, vissza akartak térni a Földre, vissza az életbe. A fölösleges elmélkedés gyomorsava felemésztette a lelküket.
Jan, ha már közel állt a kétségbeeséshez, a kezdeti sikerekre gondolt.
Képzeletben visszatért a Lélekmentők dicsőséges megérkezéséhez. A pillanathoz, amikor a Lengyel Flotta százezreket mentett meg a biztos haláltól. Hallotta a hangokat, érezte a szeretett, büszkeséget, mellyel az egész emberi faj üdvözölte őket.
Az előrenyomulásnál elhitte, hogy az Embert nem lehet megverni. Győzelmet győzelemre halmoztak. A bibliaiak rettegett erejét leköpték s beletaposták az elpusztított városok fekete hamujába.
Erősnek érezte magát. Rendkívülinek. Az emberiség először állt háborúban egy Földön kívüli civilizációval, és nyerésre állt. Úgy volt minden, mint a filmekben. A büszkeség mámorában úszott a teljes hadsereg. A Testvér Rendszer minden poharát az ő nevükre emelték.
Aztán, minden lelassult. A győzelmi roham megtorpant. A sikereket felváltotta az állóháború. Az előrenyomulásból fejvesztett menekülés lett. Az emberi morál évről évre hanyatlott.
A bibliaiak mindenre úgy reagáltak, mintha előre tudták volna a teljes flotta stratégiáját. A semmiből teremtették seregeiket. Nem volt bennük félelem, s nem volt könyörület.
Jan, amikor a történetben idáig jutott pofon vágta magát.
Nem szabad erre a gondolni! Ne hagyd, hogy legyőzzenek!
A koloniális erők is jól bírták egy ideig. Aztán gondba lettek, és jöttünk mi. Most mi vagyunk szarban, de közben elindult a Harmadik NATO is. Közösen győzhetünk! Gondolj erre! Gondolj erre!
Azonban nehéz volt erre gondolni.
A döntés akkor született meg, amikor a hold a bolygója mögé bujt eltakarva a fényt a csillaguk elől.
Nizalowski ezredparancsnok alig volt huszonkét éves. A modern hadviselés elképzelése szerint a stratégáknak minél fiatalabbnak kellett lenniük, hogy a legkevesebb hezitálással tudjanak döntéseket hozni. Nizalowski még csak tizenkettő volt, amikor otthagyta a Földet.
Katonai család sarjaként már ifjú korában a tiszti iskola tagja lett.
A Varsói Döntés értelmében a katonai iskolák kiemelkedő diákjai csatlakoztak a Flottához. A fiatal tiszteket a Selyemúton való hajózás alatt képezték tovább. Megállás nélkül tanultak, folyamatos szimulációkon vettek részt. A sereg virtuális hadgyakorlatait ők vezették. A katonákkal nőttek fel, egy lett életük és céljuk.
Nizalowski a legjobbak közé került. A mély űrben való utazás alatt elnyerte a katonák tiszteletét. S habár fiatalabb volt majdnem mindahánynál, parancsait hezitálás nélkül teljesítették.
Az ifjú lengyel egyenes háttal állt a sánc egy valamivel tágasabb részén. A katonái felé nézett, legalábbis azok felé, akik védvonal ebben a részében láthatták. A többiek a taktikai paneljükön figyelték mi lesz a parancs.
Jan, ha jobbra nézett a lövészárok vonalában még pont láthatta. A parancsnok tíz évvel volt fiatalabb nála, döntéseit mégse kérdőjelezte meg soha. Izgatottan várta, mi lett tisztek elhatározása.
– Uraim! – a megcáfolhatatlan zseni hangja már nem az volt, mint régen. A parancsnok, aki bámulatos taktikai csellel felszabadított Ipstert, már csak váza volt régi szellemének. A hangszálak által gerjesztett hullámok erőtlenek voltak. – Megszületett a döntés. Nem tudjuk tovább tartani a völgyet. A készleteink kimerülnek. Az anomália miatt nem tudunk kapcsolatot teremteni a vezérkarral. Nem jön segítség. Nem lesz utánpótlás. Körbe vagyunk kerítve, és a végünket járjuk. – bizalom őrzője az égre tekintett, talán választ remélt, talán csak keresett valamit. Senki se tudta. Az érzés mindenkiben olyan volt, mint amikor a gyermek először nem kap választ az apjától, amikor a példakép többé nem mindent tudó.
– A parancs: kitörés.
Kitörés. A szó ott visszhangzott minden fülben. A szó, amitől mindenki retteget, és amire mindenki vágyott. A történelem kirohanásai vérrel voltak tele, mégis, már napok óta az egész ezred tudta, hogy nem létezik más lehetőség.
– Nem akarom áltatni magukat. Jó eséllyel csak minden negyedik ember ér majd el a gyülekező zónához. – Nizalowskin kívül senki sem tudta, hogy ez a becslés is hazugság. – De, ha maradunk, mind itt veszünk. Ezt az áldozatot nem vállalhatom. Nem vagyok rá képes. Felelősséggel tartozom. Az életüket adták a kezembe. Megbíztak bennem. Nem hagyhatom cserben magukat. – A nagy ember magyarázkodott. A hős szavakat dobált a sárkány felé, amit nem tudott legyőzni. A sereg csak állt és hallgatta. Nem tudtak mit mondani.
– A művelet részleteit megkapják a szakaszparancsnokoktól. Indulás előtt elküldjük a valkűröket. Felgyújtjuk a rohadékokat, talán időt nyerünk vele. – a több másodpercre becsukott szem a döntés fájdalmát jelentette.
– A tisztek egy része, néhány önkéntes, az ELIT és én a holtakkal maradunk. Folyamatos tüzérségi támogatást adunk a kirohanás alatt… Vigyék hírét becsületünknek. – Jan arca elzsibbadt az érzelemtől. Huszonhárom érző ember az imént döntött úgy, hogy maghal azért, hogy páran esélyt kapjanak. – Csak azt vigyék magukkal, ami feltétlenül szükséges. Úgy fognak futni, mint ezelőtt soha. Rohanni fognak! Rohanni az életükért! Rohanni a vágyaikért! A jövőjükért! Rohanni fognak az emlékünkért…
Csak érjék el azt a kibaszott zónát!
Negyven percük van felkészülni! – az ezredparancsnok, konstatálta, hogy az emberek megértették. Bólintott és búcsúzásként csak ennyit mondott: -Örök tisztelet!
– ÖRÖK TISZTELET!! – hangzottak egy hangként a szavak a 11. ezred megmaradt katonáitól.
Jan Kopacz a sánc falánál állt. Jobb kezében a rohampuskáját, a balban a lövészároknak döntött rozsdás létra egyik fokát fogta. Megállás nélkül a karján lévő taktikai panelt figyelte.
Már csak pár másodperc.
A visszaszámlálás végére, sivító hanggal füstcsóvák emelkedtek a magasba. Szétágaztak, majd újra és újra. Végül, amikor már beszőtték az eget a horizontba rohantak. A fellobbanó lángerdő bevilágította az éjszakát.
A sípszó balról érkezett és végigvonult a teljes védművön.
Jan csak erre várt. Ez volt a jel.
Mászni kezdett. Elindult felfelé a létrán, ki a pokolba.
Amikor felért, megpillantotta az arcvonalat. A felperzselt föld a sáncból kilapátolt megszámlálhatatlan mennyiségű töltényhüvellyel és tizenhatezer kerub maradványával volt bevetve. Nem voltak határai, eleje se vége.
Jan nem várta meg, míg a mögötte lévő bajtársa felért. Teljes erejéből rohanni kezdett. Tiszta szívből remélte, hogy a lángtenger mögött az élet várja.
Az Édennek nevezett holdon, a Testvér Rendszerben, egy név nélküli völgyben százhuszonkettő harcos teli torokból üvöltve rohant kilencezer kerub felé. Az idegen teremtmények gyilkos sikolya kitépte a lelket a testből és nem hagyott mást hátra, mint reménytelen belenyugvást abba, hogy az emberi élet pont úgy hamvad bele a feledésbe, mint a szép szavak, melyre építik.
…
Jan Kopacz másodszor szedett a tálból. Fogalma sem volt mit eszik, de borzasztó éhes volt és még ízlett is neki. Mellette Krysztof egyenesen habzsolt. Úgy tömte az összes falatot a szájába, mint egy kiéhezett sertés, akit megtanítottak evőeszközzel enni.
Emil csak szemezgetett. Minden apró darabot gondosan megrágott, ízlelgetett és csak aztán nyelte le.
– A gyomrunk olyan szűk lehet, mint egy dió. Ha úgy zabálunk, mint ez a malac itt mellettem, lehet, belehalunk. Köszönöm, de én most már szeretnék életben maradni.
– Hülyeség! – vágta rá Krysztof, s beforratlan sebekkel díszített kezével letörölte a zsírt borostás arcáról. – Én veszek még.
– Csak tessék! Van bőven.
Miközben evett, Jan az ablakon kitekintve szemlélte a viharos égboltot. A hatalmas, fekete felhők között, melyekből irdatlan villámok csaptak ki percről percre egy tucat viharmedúza úszott. Átlátszó fura, világító testük vibráló lampionoknak tűntek a fellegekben.
– Csodálatos lények igaz? – kérdezte Mrs. Henderson, aki egy újabb tál ételt tett az asztalra. – Állítólag, kizárólag a felhőkben lévő vízből és a villámok energiájából táplálkoznak.
– Igen, én is így tudom. Testükben olyan gáz van, ami a statikus elektromosság hatására változtatja a sűrűségét, ezért tudnak léghajóként viselkedni. Vagy valami, ilyesmi. Nem vagyok biológus. – tette hozzá Jan.
– Heh, én csak azt tudom, hogy Zilliski egyszer meglőtt egyet a HT-70-essel. Akkorát robbant, mint egy kerubmorzsoló. – Krysztof jó katona volt, de nem épp a modoráról volt híres.
– Minden bizonnyal meg volt rá az oka. – mondta Mr. Henderson.
– Ja. Unatkozott. – szólt Emil.
Jan Kopacz gyomra telítődött. Bár szívesen fogyasztott volna még, inkább megfogadta Emil tanácsát. Szépen elhelyezte az evőeszközöket, megköszönte az ételt és kényelmesen hátradőlt a széken. Míg a többiek ettek, alaposan szemügyre vette a fellegvárat. A vagy nyolcvan méter magasan egy szikla peremére épített házikó igazán lenyűgöző volt. Az épületben csupán egy hálószoba, a nappalit, az étkezőt és a konyhát magába foglaló nagy tér és egy a szikla falába vájt fürdőszoba volt. Csak annyi hely, ami két embernek és néhány vacsoravendégnek elegendő. A szobát, ahol ültek, baloldalról szint magas üvegfal határolta. Mögötte ott volt a mélység, a viharos éjszaka és az Amanda nevezetű bolygó, mely kikandikált az örvénylő felhők mögül. A látvány mámorító volt. A szabadság, amit nyújtott túl mutatott a képzeleten. A festmény keretén túl kis erkély volt található. Átlátszó plexiből volt, korlátként egyetlen vékony acélcső húzódott végig a pereme felett egy méterrel.
Ezek aztán nem szívbajosak. Gondolta a katona.
– Mi az a fa ott? – kérdezte Krysztof. A tér sarkában egy fura tűlevelű növény állt, feldíszítve, kivilágítva.
– Otthon karácsony van.
– Karácsony…- sóhajtott Jan. Utoljára tíz éve volt alkalma megünnepelni. Akkor még régi barátaival töltötte a szentestét. Egy ötven négyzetméteres krakkói albérletben gyűltek össze. Heten voltak és mindenkire annyi alkohol jutott, amivel májat lehetett robbantani.
Kopacz rövid egyetemi pályafutása nem sokkal az esemény előtt ért véget, egy igen meggyőző dékáni menesztéssel. Elege volt a felsőoktatásból, a hozzá tartozó bürokratikus baromságokból, így, aznap hidegen hagyta minden. Annyira kiütötte magát, hogy nem is emlékezett semmire, a Mariannal eltöltött feledhetetlen fél órán kívül.
A francba is. Hiányzik.
– Kurva messze vagyunk otthonról. – fejtette ki udvariasan Emil.
– A helyszín változik, a szokás és a hozzá tartozó érzelmek megmaradnak. – mondta Mr. Henderson.
– Nekünk sokat jelent. – mosolygott Mrs. Henderson, a konyhapult mögül.
– Mára kilencszáz emberből csak hárman maradtunk. Hó helyett vér fedi a földet, ahonnan jöttünk. Szeretet ünnepe? Lószar! Ha a kissrác, akinek a születésére emlékezünk ilyenkor, létezne, lenne hozzá egykét szavam. – Krysztof megvakarta a jobb füle helyén maradt nedves csonkot.
Jan visszagondolt a kitörés utáni káoszra. A sikolyokra, segélykiáltásokra. A szülőkhöz, szerelmekhez kiáltott utolsó mondatokra.
Végül csak hárman értek el a gyülekező zónához. Tisztek, s parancs nélkül csak álldogáltak, vártak, reméltek, de senki sem jött.
– Sajnálom, ami magukkal történt.
– Persze. Mondja ezt azoknak, akiknek nincs koporsójuk.
A fellegvár házaspárja hallgatott, tudták a sebeket nem tudják begyógyítani.
– Hogy lehet az, hogy maguk békésen eltudnak itt éldegélni? Ez a ház a haburú kellős közepén van. – érdeklődött Emil. A kérdés jogos volt. Jan Mr. Henderson arcát fürkészte.
– Senkit sem izgat két ilyen aggastyán, mint mi. Nem veszünk részt a harcban. Továbbá talán feltűnt, hogy eléggé izolált helyen élünk. Mintha itt se lennénk. – az öreg arcán furcsa mosoly jelent meg.
– Az nem számít. Ötezer méteren is lehetnének. Az arkangyalok úgy szedték le a löveghajóinkat, mintha csak zümmögő szúnyogok lennének. – szólt közbe Krysztof.
– Azt hiszem uraim nem biztos, hogy úgy látják ezt a háborút, mint mi.
– Ez nem háború! Ez fajirtás! A bibliaiak holokausztja az emberek ellen. – Emil indulatai felszakadtak, a düh ott feszült az arcán.
– Talán. De őszintén szólva, én nem vagyok biztos benne. – Mrs. Henderson férje mellé ült. Apró kis kezét párja combjára helyezte.
– Nem biztos benne? Akkor nem látta a felégetett kolóniákat! A vérpermettel befestett romokat! A rettegést, ami a túlélőkben él!
– Tudjuk mi történik. Mi a hagyatéka ennek az egésznek. Ám azt gondolom, ez nem az, aminek látszik. – fejtette ki Mr. Henderson.
– Akkor micsoda? – kérdezte Jan.
– A bibliaiak az első intelligens, technológiát használó faj, akikkel találkoztunk. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy éppen ezért hasonlóan is viselkednek, mint mi. Élnek, fejlődnek, civilizációkat építenek ki, háborúznak, ha kell. De vajon igaz mindez?
– Hogy érti? – Emilt kezdte érdekelni a dolog.
– Gondolja, hogy ők is háborúnak látják ezt? Gondolja, ismerik egyáltalán a háború fogalmát?
– Ahogy művelik, bizton állíthatom, igen.
– Ennek nem kell feltétlenül így lennie. Fenyegetés vagyunk. Megsértettünk valamit, amiről nem is tudjuk micsoda. Honnan is tudnánk? Nem ismerjük őket, alig vannak információink róluk. Valószínűleg teljesen mások, mint mi. Több millió éve élnek itt, olyan gépeik vannak, amiket egyszerűen nem értünk. Jobban ismerik a fizikát, a világegyetemet, mint az emberi faj. Lehetőségük lenne bejárni az univerzumot, de még a rendszer két élhető bolygójára se mentek el. Miért nem? Az egész lényük rejtély számunkra.
A régi sci-fik alapján a két fejlett fajnak együtt kéne hajóznia a végeláthatatlan űrben, vagy egymás ellen csatázniuk hatalmas űrhajókkal. Nem ez történt. Sose értettük meg egymást. Önmagunkat kerestük bennük, így nem tudtunk objektíven szemlélni őket. Egyáltalán miért hívjuk őket bibliaiaknak?
Krysztof beletúrt már bozontos, de egyébként rövidre nyírt hajába.
– A Randevún, az első találkozáskor, kéken fénylő barátságos lényekként mutatkoztak. Akkor angyaloknak becézték őket.
– Igen. Pontosan. De a Sértésnél, az Omega kolónia elleni támadáskor vörösen izzó szörnyeknek látták őket. Rettegést váltottak ki mindenkiből. Angyalok és Démonok egyszerre. Bibliaiak. – a katonák bólintottak. – A kérdés csak az, hogy bányánál történteknek mi köze a szentíráshoz? Egy ember, Oliver Falcon nevezte meg őket így, amikor a tanács elé állt.
– Akkor kezdődött a háború. Ismerjük a történelmet. – tette hozzá Krysztof.
– Valóban? A kolónián huszonkét ember veszítette életét. Utána a telepes csapatok megrohantak négy fészket. A leölt teremtményeket trófeaként tűzték ki a városfalakra.
– Ne feledje, előtte próbáltak tárgyalni.
– Persze, csak a bibliaiak tálán nem is tudták mi az a béketárgyalás. Fegyvereket lóbáló emberek fehér kendőt lebegtettek. Dallamokat játszottak, színeket vetítettek. Matematikával próbáltak beszélni. Mit jelentet nekik mindez? Hogy beszélsz békéről valakivel, akivel nem tudsz valójában kommunikálni? Hogy beszélsz békéről, valakinek, aki nem érti konfliktust? Az Omegán, a bányában egy ember tett valamit, olyan dolgot, amiért meg kellett halnia. Nem ismerjük a részleteket, csak azt, hogy a mi természetünk Hamurabi.
Halálra halállal reagálunk. Megbosszuljuk társainkat. – Mr. Henderson úgy beszélt, mint egy bölcs nagyapa. A lengyelek, ha nem is értettek egyet már nem fintorogtak. – A vége az lett, hogy huszonkét férfi cafatokra szakadt, akik meg menekültek hírét vitték a tragédiának.
A tárgyaláson, aztán egy másik csoport bibliain kértük számon a történteket. Nem voltunk felkészülve. Nem volt rá megoldási kulcsunk. Harci gépekkel és hadsereggel vonultunk fel ellenük.
– És végül legyilkoltuk őket. – bólintott Jan.
– Igen. Megtettük.
– Így, jöttek a kerubok.
– Ők a bibliaiak teremtményei. Szintetikus gépek. Azért élnek, mert létrehozták őket. Egyetlen tudatuk van és az a teremtőik védelmére cselekszik. Feldúltuk a Paradicsomot és ők kiűznek minket. De vegyék figyelembe, hogy akkor is csak a támadásaink forrását vették célba. Elhárították a fenyegetést.
– Mi sem vívunk háborút a termeszek ellen, amik elkezdik rágni a házunkat. Csak azokat írtjuk, amik az életünket feszélyezik. – mondta Mrs. Henderson.
– Az emberiség ezt kollektív támadásnak vette. Csillagok között utazunk, mégis még mindig általánosan ítélkezünk. Egy idegen faj hadüzenetének gondoltuk a történteket. A harc közös célunk lett, és elhatalmasodott rajtunk. Nem állunk le. Nem felejtünk, és sosem bocsátunk meg. Miénk a háború, de övék a túlélés.
– Gondolja, hogy ez az igazság?
– Nem tudhatom. Ez csupán a véleményem. De pontosan ez a lényeg. Semmit sem tudunk, de úgy cselekszünk, mintha mindent értenénk. Én csak azt mondom, hogy nem a legegyszerűbb értelmezést kellene elfogadnunk. Időt kellett volna adnunk, hogy megoldhassuk az egyenletet, de széttéptük, mert kifogott rajtunk. Hibát követtünk el.
– Ön épp most vette el nyolcmillió emberi lény halálának értelmét. – Emil csüggedten az asztalra meredt.
– A halálnak sosem volt értelme. A mi hobbink, hogy adjunk neki. És ezt most is nagy tételben tesszük. Hiszen látták. Magukba éget.
– Szövetségeinket milliók vesztére építjük. – tette hozzá az öreg hölgy.
– Baromság! – Krysztof arca vörös volt. Harcolt régi hitéért, de hangjában érződött a bizonytalanság. – Úgy beszél, mintha az ellenséggel lenne!
– Magukkal vagyok. Csak szeretném, ha megpróbálnák megérteni mindazt, ami magukkal történt. A poklot látják, és gyűlöletet éreznek. Nem tehetnek róla. Sebekkel jöttek, vákuummal a lelkükben. Az űrt be kell tölteni, a sebeket el kell látni. De ezt most maguknak kell megtenni. Én csak szeretnék ebben segíteni. Békében menjenek tovább. A harag elpusztítja a világokat.
– Kicsoda maga? – kérdezte Jan.
– Csak egy ideiglenes vendéglátó.
– Nem, több annál. – szólt Emil. – Miért mondta el mindezt?
– Tudják ennek a napnak, nem a háláról kell szólnia. Nem szükséges megköszönni se magunk, se mások létezését. Nem is az ajándékokról, amit szeretetért adunk. Az amúgy is ott van, csak észre kell venni. Sosem vagyunk egyedül. Talán sokszor nem így látjuk, de ez az igazság.
– Talán, nem véletlen, hogy önök most hárman vannak itt. A bibliaiak is mindig hárman vannak. Ha egy elesik, keresnek egy magányos teremtményt, aki közéjük áll, ha csak egymaga van, addig kutat, míg talál kettőt. Érdekes kapcsolat. Megsiratják a társaik vesztét. Kitartanak mellettük. A társadalmi rendszerük igazán lenyűgöző, és egyben borzasztóan fura dolog. Legalábbis számunkra.
– De hűséges és egyértelmű. Mi emberek, folyton attól félünk, hogy elhagynak minket, rettegünk a magánytól, ugyanakkor félünk egymáshoz kötődni. Nem szabadna. Egyezéseket keresünk, megfeleléseket. Mind szerelemben, mind barátságban. Maguk hárman nem voltak barátok, nem egy család tagjai, nem gondoltak egymásra, mint szeretteikre. De a pillanatban, amikor minden veszni látszott megtalálták egymást. És most itt vannak. Ez fontos maguknak. Mindig van valaki, aki ott van, csak többnyire a háttérben áll. Ő sem tud róla és mi sem, de számítani kell rá. Kell egy plusz teríték az asztalra. Erre sokszor a mai napon jövünk rá.
A három lengyel egymásra nézett. Nem szóltak egy szót sem, de a hallgatás mögött megjelent a kötelék, ami a pillanatban többet jelentett egykét tékozló szónál.
– Ha minderre rájöttünk, akkor már csak egy dolog van hátra. A felszabadulás. Egyfajta tehermentesítés, ha úgy tetszik. A lényeg, hogy magunk mögött hagyjunk mindent, ami fájt, hogy elfeledjük, bántottak, hogy egy ideig befejezzük a harcot. Békés Karácsonyt! Így van értelme. Maguknál ez most különösen aktuális. Nem is tudják mennyire. Meg kell bocsátani. Látták, hova vezet, ha nem tesszük. Meg kell bocsátani.
Ez a legfontosabb. Ehhez viszont meg kell lássuk ellenségeik szellemét is. Maguk is lássák meg a bibliaiakat. A háborút, a halálainkat.
Ha erre rájönnek, akkor továbbléphetnek.
– Továbbléphetünk? – Emil, olyan furcsán meredt Mr. Hendersonra, mintha kísértetet látna. – Hová?
– Az csak magukon áll. – mosolygott az öregember. – Most, ha megengedik, későre jár. Érezzék otthon magukat. – Mr. és Mrs. Henderson felállt, megfogták egymás kezét és a hálószoba felé indultak. Ahogy szorosan egymás mellett haladtak, a házaspár borzasztóan emlékeztette Jant gyermekkora két fontos alakjára.
– Békés Karácsonyt! – szólt az ajtóból visszatekintve Mrs. Henderson. – A konyhában találnak süteményt.
Krysztof két tenyerébe temette az arcát. Emil felállt és egy pohár whisky kíséretében a szalagablakhoz sétált. Egyenest állt és a tisztuló felhőzet mögött előbúvó csillagokat figyelte. Próbálta helyretenni magában mindazt, amire rájött.
Jan a bejárati ajtóra meredt.
Facebook hozzászólások
Kedves Krisztián!
A novella cselekménye már az első mondatoktól kezdve magával ragadott. Mindig is érdekeltek a háborús témák, szívesen nézek, olvasok olyan emberi történeteket, melyek a világháborúkat vagy a későbbi harcokat megélt emberek (veteránok, családok stb.) szájából származnak, miközben bemutatják a főbb történéseket (pl. D-nap). A novella első részében pontosan ezt kaptam a főhős gondolatai, az ezredes beszéde és a különböző közjátékok által. Nagyon jól felépítetted.
Emellett nagyon jól beépítetted a bibliai fogalmakat, motívumokat (pl. hármasság) is! Ezekkel különben azért kell vigyázni, mert sok vallásosnak szúrja a szemét (bár ez nem feltétlenül kell, hogy érdekeljen!). Mégis, én, aki vallásos (katolikus vagyok, katolikus fősulira járok, és hitoktatónak készülök), úgy éreztem, hogy megtaláltad az arany középutat. Az angyalokkal kapcsolatos bibliai utalás engem a Jelenések Könyvének egyes részeire, az utolsó ítéletre, apokalipszisra, armageddonra emlékeztetett. A Biblia ezen részében pontosan fellelhető az egyik novellabeli mondatod: “Feldúltuk a Paradicsomot és ők kiűznek minket.” Nem tudom, hogy ezek a bibliai utalások mennyire voltak konkrétak, de úgy érzem, van rálátásod a témára. (Már csak Hendersonék személye miatt is…)
A novellában lévő eszmefuttatások és közjátékok adják a további mondanivalót, melybe nagyon hatásosan foglaltál bele olyan problémákat mint: az emberiség hamurabi viselkedése, az egyes ember hozzáállása valláshoz, ünnephez (főleg Krysztof fülcsonk-vakarós beszólása), stb. Ezek a témák, még ha csak érintőlegesen is foglalkozol velük, arra késztetik az embert, hogy elgondolkodjon rajtuk! Márpedig ma, a konzum-idiotizmus korában éppen ez kell!
Végezetül csak annyit fűznék hozzá, hogy szívesen elolvasnám a teljes ciklust is!
További eredményes munkát kívánok!
Kedves Claudia!
Igazán köszönöm a megtisztelő hozzászólásodat! Nagyon jól esik hallani, hogy megfogott, elgondolkoztatott a novella.
A bibliai párhuzamokról annyit mondanék, hogy nem véletlenek, de nem is egyértelműen valami vallási célt szolgálnak.
Valójában nem tartom fontosnak, azt, hogy megmondjam, én mit képzeltem el, mit is jelent valójában az a sok szó amit leírtam, sokkal fontosabbnak tartom, hogy mindenki maga gondoljon bele valamit, ami a saját lényéből származik.
De azt hiszem, hogy képes leszel megtartani azt, amit te láttál bele a novellába, így pár szóval így írnám le a saját gondolatmenetem.
Ismerem az Írást, a keresztény hitvallást, bár jómagam egyáltalán nem vagyok hívő. A lényeg nem a kereszténységen és hitében van, hanem általánosan egy emberiséget meghatározó belső misztikumban. Ami igazán foglalkoztat az az emberi elme és az érzelmek. Analitikusan vizsgálódom, próbálom lekövetni egy személy, vagy lélek belső viszályait, nyugalmát. Ehhez kapcsolódik a hit, mely utolsó soron, mégis ezzel foglalkozik.
Bibliai utalások egy emberi jellemből fakadva jönnek létre. A vallási képek egyfajta pszichológiai védőbástyaként keletkeznek e történet univerzumában.
A megmagyarázhatatlanból, a legyőzhetetlenből születnek, ott, ahol a valódi hit már szinte nem is létezik, egyfajta alternatív reneszánszként.
Nem tudom érthető volt-e. Talán igen. A lényeg, hogy semmi sem egyértelmű:)
Ha igazán érdekel a többi történet, nyugodtan keress meg.
naucacoa@freemail.hu
Ui.: Tetszett az “Éden” majd nemsokára írok is hozzá viszonzásként:)
Kedves Krisztián!
Örülök, hogy nem hívő létedre ilyen rálátással vagy ezekre a témákra. Mindazonáltal a hit nem az utolsó sorban foglalkozik a lélek belső konfliktusaival. Erre többek között igen jó példa Jób könyve. Viszont azt tapasztalom, hogy vallásos körökben sokan alábecsülik a lélek analitikáját (pszichológiát), holott éppen a társadalmunkat mindig is belengő misztikum segítségül hívása által sokkal jobban segíthetnénk a konfliktusokkal küzdőket. Mint mondtad, pszichológiai védőbástyát képezhetnénk belőlük.
Számomra nagyon érthető volt, köszönöm a linket, mihamarabb el fogom olvasni!
És még valami!
Már csak azért is örültem a fent olvasott novellának, mivel láthatom, hogy van más is, aki bibliai motívumokat használ az írásaiban!