Vékony Krisztián: További történetek a Félreértés-ciklusból

A Galaktika Arénában folytatódik Vékony Krisztián Félreértés ciklusa. Ne felejtsd el kommenteddel, építö kritikáddal segíteni az írót!

 

 

 

                                                                       FÉLREÉRTÉS CIKLUS

SZELLŐ SZÁRNYÁN TÁVOZOK

„Az a nagyszerű az emberben, hogy soha nem veszti el a bátorságát és a kedvét, újra és újra kezdi, mert tudja, fontos és érdemes újrakezdenie.”

Ray Bradbury: Fahrenheit 451

    -Te hülye vagy!

    -Lehet, de jelenleg, számomra ez az értelmes döntés.

    -Már több forduló óta nem is láttad.

    -Nem számít, hogy látom-e, amíg él, valamivel teljesebb a világ.

    -Mármint a te világod.

    -Nézőpont kérdése.

    -Szerelmes vagy?

    -Nem. Vagy legalábbis nem úgy, ahogy gondolod.

    -Miért, hogy a fenébe gondolom? Most akarsz elmenni érte a háborúba!

    -Ja. De nem azért, hogy majd megmentőjeként a nyakamba ugorjon és aztán a csillagok abroszán, egy gyertyafénnyel megfestett hajóval távozzunk a boldogságunkba.

    -Hát akkor?

    -Nem érzek plátói szenvedést, nem nyavalygok miatta, vagy párnámat telesírva ordítom a nevét a térbe. Leszarom ezeket a dolgokat. Ez csak kémia, ami maximum egy évig él. Gond nélkül leélem az életem, úgy hogy nincs velem, de ha egyszerűen már nincsen, az teljesen más.

    -Persze, vagy csak már észrevétlenül vagy képes átverni önmagad. Szóval mit mesélsz be magadnak? Miért fogsz megdögleni érte?

    -Nincs kedvem megdögleni, de azt meg pláne nem akarom, hogy vele történjen valami. Ez teljesen más, mint egy szimpla szerelmi vágyakozás. Nem azért féltem, mert nekem kell, azért féltem, mert az életem képébe kell. Mert szeretném hinni, hogy mások miatt, nem önnön lelkünk üdve kedvéért törődünk.

    -Márpedig te is azt teszed éppen.

    -Gondold, ahogy akarod.

    -És mi lesz Noraval? Azt hittem jól megvagytok.

    -Neki csak pajzs vagyok a magány ellen. Sosem voltam igazán fontos neki.

    -Miért neki talán igen? Nem értelek, hiszen elment azzal a pöccsel.

    -Így döntött. Mindannyian döntünk valahogy. El kell fogadni.

    -Akkor te is fogadd el, hogy nem kell őrangyalt játszanod.

    -Ez már nem ilyen egyszerű. Ha Ipstert lerohanják a város lángolni fog. Mondtam, hogy menjenek el, de tudod milyen, nem lehet meggyőzni.

    -És ha odamész, majd menni fog, mi?

    -Legalább megpróbálom. Csak ennyit akarok. Ha nem is sikerül, ez van, én mindent megtettem. Ne aggódj, nem hősködni megyek, hanem, hogy megnyugtassam a lelkiismeretem.

    -Barátom, nálad nagyobb marhát még nem látott ez a világ.

…

    Két ujjam nincs többé. Két ujjam, melyek eddig részeim voltak. Melyekkel alkottam, melyek beletúrtak a hajba, amik valaha, szeretetből arcot simogattak.

    Hol van most a két ujj? Ki felel értük? Kinek a jogán szakították le kézfejemről?

Elvettek tőlem valamit, de nem fizettek érte. Hol van a kártérítés, hol a kredit melyen megvásárolták tőlem? Értéke volt. Eddig nem is tudtam mekkora, de sokat jelentett nekem. Most már tudom.

    Hús volt, csont, ín és ideg, a testem darabjai. Szabad akaratomból mozdultak, gondolataim megnyilvánulásai tőlük volt teljes. Apró részek, amik hatalmat hordoztak magukban.

    Most egy betontömb alatt fekszenek, szilánkokká és péppé torzítva.

    Miért kerültek oda? Ki tehet róla?

    A háború az oka? A bibliaiak? Én magam?

    Egy fal leomlik, a törmelék testet roncsol. A sérülésnek oka kell legyen. A fájdalom és a veszteség nem lehet értelmetlen események eredménye.

    Ember vagyok. Ok-okozatok híve.

    Céllal jöttem ide. Úgy gondoltam nemes szándékból.

    Kihívtam futóversenyre a halált. Tisztességes párbajra. Ha előbb érem el, akit keress, itt maradhat.

    Egyszerű elképzelés.

    A valóság azonban nem ismeri az értelmet. Nincs konzekvens ok-okozat. Nem léteznek elfogadható arányok, az érték fogalma sosem exisztált. A halálban nincs becsület.

    Régen jöttem.

    Csak oda kellett volna mennem hozzá, hogy biztonságba vigyem.

    Három hónapja keresem. Küzdök, próbálom elérni. Közel vagyok, de világ akadályai tornyosulnak előttem.

    A gyors regenerációs gél felszívódott. A vérző, gennyes csonk helyén, nedves, kezdetleges bőrfelület keletkezett. Nincs idő többre. Errefelé semmire sincs idő.

    Megfogom a rohampuskát, kiemelem a tárat, megnézem, hogyan állok.

    Hat töltény. Bassza meg!

    Visszahelyezem, feltápászkodok. A kirobbant falon túl füstben, porban és lángokban Ipster városa fekszik. A látkép borzasztó, de groteszk módon gyönyörű is egyszerre. A napsütéses, csodálatos, lila égbolt tökéletes kontrasztban áll az ember által épített metropolisz sötét, poros romjai fölött.

    A távolban füstöt s lángokat hátrahagyva újabb evakuációs hajó emelkedik a magasba. Síkoltó gyermek hangjával búcsúzik az Éden holdtól. Minden nap egyre többen menekülnek.

Menjenek csak. Bárcsak ő is elment volna már. Nincs itt semmi keresnivalónk.

    -Soha nem kellett volna idejönnünk…

    Először vállal nekiveselkedve igyekszem betörni az ajtót. Két-három próba után feladom.

    Taktikát váltok. Talpammal, pontosan a zárra célozva teljes erőből rúgok bele. A reccsenés és a szanaszét repülő faszilánkok a sikert erősítik meg bennem.

    Az ajtón túl a pláza tizedik szinti nagy előtere mutatkozik. A hatalmas, ellipszis alakú tér közepén, az áttetsző födémen, az obeliszk körül magára hagyott barikádok jelzik, hogy a szektort már lerohanták. A több száz kerub emberi lőszertől szétszaggatott testei koncentrikus körökben hevernek szanaszét a centrum közelében.

        Óvatosan lépkedek, tekintetem hol a red doton, hol a taktikai panelen tartva. Megcsonkított bal kezembe furcsa érzéssel feszül a fegyver előagya. Jobb kezem mutatóujja készenlétben a sátorvason nyugszik.

    Ahogy közeledek a barikádhoz, válik egyre szembetűnőbbé a csata borzalmas kimenetele.

    A védműre száradt emberi vérpermet mérete a halottak számát súgja a fülembe. A kerubok nem hagynak holttesteket. Az ember, akit elkapnak, szellő szárnyán távozik. Nem marad belőle más, mint egy furcsa vörös fuvallat.

    Amennyire halkan csak tudom, átvetem magam a hűtőszekrényekből és acélpadokból tákolt fedezéken. Körbenézek, lőszer és fegyver után kutatok.

    Semmi.

    Úgy tűnik a visszavonulás még képes volt megmenekíteni mindent, amit csak lehetett.

    Az egyetlen dolog amit találok, egy barna, robotikus plüsspanda. A szerencsétlen játék az obeliszk tövében fekszik. Az apró vörös kéznyom, ami a hasára mázolódott, pár másodpercre megállítja a szívem. Arcom elzsibbad, tekintetem elhomályosul. A lélek pillanati halála lassan megszokottá válik.

    Lehajolok, három ujjammal megfogom a medvét. Magamhoz emelem. Nem tudom miért.

    Valaki emléke. Valaki múltja. Egy élet bájos sírköve. Egy percet megérdemel. Egy perc mindenkinek jár.

    A játék lassan kinyitja apró fekete szemeit. Rám mered és törődő nagyapa hangon hozzám szól.

    -Még itt vannak.

    -Tessék?

    -Még itt vannak. Menekülj! Mi meghaltunk. Te mentsd magad! MENJ!

    Taktikai panelem vibráló vörös fénnyel jelzi a veszélyt.

    Elejtem az állatot és fegyveremmel együtt perdülök. Az áttetsző födém alatt a három szintet magába foglaló térben egy ember rohan.

    A kerub sikolya rémálomként visszhangzik az épületben.

    Futva a födémen keletkezet négy méter átmérőjű lyukhoz sietek. Hasra vetődve, oldalt csúszva pont a megfelelő pozíciót foglalom el. Alattam a menekülő ember életösztöne minden erejével igyekszik biztonságba kerülni.

    A kerub a falról falra ugorva, lángoló vörös fényben, egyre jobban megközelíti a túlélőt. Úgy mozog akár egy csúcsragadozó.

    Vadász és áldozat.

    Célzok. Nem remegek. Türelmesen várom a megfelelő pillanatot.

    -NE! NE! NEM LEHET! – halálunkat elfogadni ritkán vagyunk képesek. Az emberi préda tagadással száll szembe a végzetével. Az elképzelhetetlent senki sem hajlandó elhinni.

    Tüzelek. A csövet elhagyó lövedék ezredmásodpercek alatt izzó, olvadt fémpászmává válik.

    A kerub törzsét eltalálva, szabályosan kettévágja azt. A vörös fény megszűnik. Az idegen teremtmény összeesik.

    Egy ember élete hosszabbá vált.

    A rohanó férfi nem nézz rám. Nem tekint hátra sem. Valószínűleg fel sem fogta a történteket.

    Fut tovább, és lassan eltűnik a szemem elől.

    Jól érzem-e magam? Nem tudom. Nem jelentett semmit. Hősiesség vagy csupán faji kötelesség volt? Érdektelen.

    Öt töltény.

    A panelem még mindig jelez.

    Mennem kell.

    Felkapom a pandát. Valami okból a hátizsákomba gyömöszölöm.

    Futva megyek tovább. El akarom érni a négyes hidat. Az még áll. Rajta keresztül átjuthatok az északi toronyba. Ott van a Messzi Európa Menekült Tábor.

    És ott van Ő.

    Ott kell lennie.

    Üzletek, kávézók, gyorséttermek mellett haladok el. Csupasz gépezetté torzított mozgólépcsőn kaptatok. Helyenként egy reklámfelület még mosóport árul.

    Furcsa látvány.

    Hajdan az ember erre járva megnézte, mit nem vehet meg. Vagy vásárolt dolgokat, amitől nem lett boldogabb, amitől csupán elfogadhatóbbá tette az életét. Tárgyak, ruhák, ékszerek, érthetetlenül drágán árult kapucsínók. Státuszok bizonyítványai. A megszokottá vált kényelmes élet jelzőoszlopai.

    Egy divatüzlet érintetlenül áll. Az idő múlását a már porosan sétálgató próbababák mutatják.

    Headod-i telefonok és intermedek bontatlanul hevernek egy másik boltban. Olyan cikkek, amiért fél évig is spóroltam. Amiket meg akartam szerezni.

    Ott van mind. Elvihetném, nem zavarna senkit. Most mégsem kell, semmi szükségem rá. Megfordult a világ. Minden a feje tetejére állt. Ügyvédből halott lett, pékből Isten.

    Vízre vágyom. Fillérekért gyártott töltényekre. Röhejes, hogy, ami kell, az sosincs.

    A termék értékét szükségben becsüljük.

    Az élelmiszerbolt ki van fosztva. Itt már látni holttestet. Ezt nem a bibliaiak tették. Átvágott torok, alvadt vér. Úgy tűnik, ha élni akarsz, a közös ellenség sem számít.

    Levesbár. Mit nem adnék egy jó levesért. Elegem van a konzervekből, proteinekből, pépekből.

    Egy szétlőtt italautomatából felkapok egy palack vizet, becsúsztatom a táskám egy zsebébe.

    Rohanok tovább.

    Befordulva egy boltba a lélegzetem kihagy.

    A kerub kéken fénylik. A gép a régiség üzletben egy festményre mered. Lőnöm kéne, mégsem teszem. Mit csinál? Értékelhet-e egy idegen faj teremtménye, egy ember keze által készített képet? Tetszhet-e neki? Láthatja szépnek ugyanazt, mint mi?

    Tudja, hogy itt vagyok. Lassan megfordul. Kecses mozdulatokkal felém indul, én közben folyamatosan a törzsére célzok. Csillogó, tükörszerű arca tőlem egy méterre a saját képemet mutatja. Sebes, megfáradt tekintetem elriaszt. Farkasszemet nézek önmagammal, a végzetemmel. A híres utolsó kenet.

    Fél méterre tőlem az arcom az Ő arcává alakul.

    A mosoly, amiért idejöttem csupán egy érintésre van. Az érzés igazzá válik bennem.

    A kerub keze lassan a homlokom felé nyúl.

    A fegyver hangja visszhangzik a szobában.

    -ROHADJ MEG! – üvöltöm a szétszaggatott maradványoknak. –AKKOR IS ÉLNI FOG! ÉRTED? NEM FOGJÁ…

    -Fordulj! – szakítja meg kirohanásom a panda a táskámból.

    A bejárathoz fordulva a sikoly a hajamba kap. Hátraugorva a táskámra zuhanok. A mozdulat közben háromszor sütöm el a fegyvert. Az első lövés messze elvéti a célt, a második leszakítja a démonként felém vetődő kerub egyik végtagját, míg végül az utolsó kioltja a fényét.

    Szívem pereg, mint a szitakötő szárnya. Levegő után kapkodok. Letaszítom magamról a maradványokat és felguggolok.

    Egy töltény.

    -Fuss! – szól a medve.

    Igaza van. Felállok és rohanok tovább. Hónapok óta csak rohanok. A futás lett az egyetlen biztos pont az életemben.

    Magam mögött nem messze mozgás és géphang hallatszik. Nem fordulok meg. A medve figyel. A taktikai panelem állandóan villog.

    Hol a picsába van már az a híd?

    Folyosóról folyosóra, szintről szintre haladva, közeledek. Festékszóróval a falra firkálva nyilak jelzik az irányt:

Messzi Európa jobbra.

Messzi Európa egyenesen.

Kitartás! Közeledsz.

    Végül meglátom.

    A hídfő előtt halomban álnak a kerubroncsok. Nem saccolok, rengeteg. A híd túloldalán az északi torony, fölötte hatalmas tábla:

Messzi Európa

Ember, lépj be!

    Mosolygok. Boldogságot érzek. Sikerült! Végre sikerült! Itt vagyok. Már csak át kell mennem…

    Karomból kiszakad a hús. Elejtem a fegyvert. A padlóba, falba, romokba csapódó lövedékek hangja elviselhetetlen zajként szöknek a fülembe.

    Összerogyok. Pánikba esek. Kuporogva egy kerub maradványa mögött húzom meg magam.

    Felordítok. Fájdalomból és félelemből egyaránt.

    -EMBER VAGYOK! EMBER!

    Becsukom a szemem. Várok. Fejemre por és törmelék hullik. Nem így képzeltem.

    -Ne add fel. – suttogja a maci.

    -Nem, nem teszem.

    Fáradt vagyok. Nagyon fáradt. De még élek.

    -Tűzet szüntess! Tüzet szüntess! – a távolból alig hallhatóan hangzik a kiáltás.

    A fegyverropogás abbamarad. A zaj elmúlik. Idővel két katona jelenik meg. Felemelem bal kezem, a jobb alig mozdul, ömlik belőle a vér. Megpróbálok felállni, de nehezen megy. Felsegítenek. Beszélnek hozzám, de nem figyelek. A híd felé mutat az egyik, és én bólintok.

    Mielőtt elindulnánk, gyors kötést és gélt kapok a karomra.

    A katonák előtt haladok, a hidat nézem és a túlsó végén megmerevedett tömeget. Pajzsok, barikádok és lövegtornyok mögött az emberek felegyenesedve állnak. Engem néznek. Régóta én lehetek az egyetlen, aki idetévedt. Arcukon meglepettség és bűntudat látszik, szemükben valami ösztönös testvériesség csillog.

-Köszönöm, Maci. – szólok a pandának.

-Robert Maszatnak hívott.- mondja a medve.

-Akkor köszönöm Maszat.

-Miért jöttél ide? – kérdi.

-Keresek valakit.

-Miért?

-Tudod mi az a szeretet Maszat?

-Robert szeretett engem.

-De tudod mit jelent a szó?

-Robert velem volt a végéig. Azt mondta, velem akar lenni. Azt mondta, megvéd minden áron.

-Igen. Én is csak ezt szeretném.

FÉLREÉRTÉS CIKLUS

SZAVAK

-Félsz?

-Rettegek. Még sosem éreztem így, azt hiszem, mindent átértékel ez az érzés. Iszonyatos.

-Ha azok ott bejönnek, vége!

-Tudom. Mit gondolsz még mennyi idő?

-Passz.

-Bárcsak bárhol másutt lennék.

-Hát, itt vagy.

-Itt. A rohadt, mocskos életbe!

-Legalább, már nem sokáig koszolódsz benne.

-Nem. HEH! Valóban nem… Tudod én nem erre számítottam.

-Mire?

-Hogy így halok meg.

-Azt mondtad, hős akarsz lenni.

-Igen ezt mondtam, és akartam is. De most így valahogy az egész már értelmét vesztette.

-Már nem olyan dicső? Nem olyan szép?

-Talán az, csak nekem már nem ér semmit. Meghalok, de senkit nem mentek meg, egy vörös felhővé robbanok, mégse fogom tudni volt-e értelme, nem fogom látni sírnak-e miattam, vagy mit éreznek azok, akiknek az érzésükre kíváncsi lennék. Minden fölöslegessé válik, minden ködbe vész. Egy kihunyó fénypont leszek egy monitoron, bevésett név egy végeláthatatlan márványfalban. Követ görgettem egy hegyre, de már sosem érem el a tetejét.

-Halott leszel, semmi más. Miért gondolod, hogy fontos ki voltál, vagy mivé leszel? Minden, amit tettél csak statisztika lesz az emberiség fejlődésének diagramján. Olyan apró szám, amit akár el is hanyagolhatnánk.

-Ne mondd ezt!

    -Miért? Talán fáj? Azt gondolod, mással nem ugyan ez a helyzet?     Mind ilyenek vagyunk. Apró pixelek. Önmagában jelentéktelenek és tulajdonképpen semmit nem befolyásoló tényezők. Egy, vagy kettő hiánya nem is számít semmit. A végén képet alkotunk, de nem mi vagyunk a mű. Fogalmam sincs, hogy áll a vászon, mi áll már rajta, vagy mennyi még az üres hely, de talán, egyszer kész lesz… talán valaki látni fogja, de nem téged, vagy mást. A részlet elveszik. Az összkép a lényeg.

    -De akkor, hogy nem fontos mit teszek? Csak nem mindegy, milyen szín kerül ide, vagy oda a metaforádra.

    -Miért ne lenne mindegy? Szerinted lényeges kérdés, hogy szép lesz-e a festmény, vagy nem? Különben is, csak árnyalataiban térsz el a környezettől, bármit is remélnél. Mind azt gondoljuk, mások vagyunk, s épp ezért pontosan ugyan azok. A generációnk a legnagyobb paradoxon a történelemben.

    -Elhiszed mindezt?

    -Most igen, holnap már nem hinném, de holnap már nem leszek. Ebben a megfagyott cinizmusban fogok távozni.

    -Szomorú.

    -Érdektelen.

    -Boldogan kéne elmenni, nem így, szarva az egészre.

    -Boldogan rosszabb lenne, ki akar meghalni, ha boldog?

    -És így?

    -Így könnyebb. Nincs ragaszkodás, csak ösztönös félelem. Nincs mit vesztenem.

    -Csak, mert feladtál mindent.

    -Fel. Láttad a többiek arcát? A pillanatban mikor mindent elvesztettek?

    -Igen.

    -Én nem akarom azt megélni.

    -De így már most is…

    -Halott vagyok? Igazad lehet. Legalább nem ér meglepetés.

    -Honnan fogod tudni, hogy megtörtént, ha egyszer nem változik semmi? Ha nincs minek véget érnie, mert már nincs is semmi? Nézz magadra! Önmagad visszhangja vagy, mely végül belesimul az univerzumba.

    -Erre még nem gondoltam.

    -Beletörődtél, ahogy előtted már sokan. A racionalitás búskomorsága vagy.

    -Az értelem értelmetlensége.

    -Azt hiszem, kezdem megérteni.

    -Nocsak.

    -Talán az vagyok, amit elveszítek, akiket itt hagyok. Az emlékek, tárgyak, emberek.

    -Nem közhelyes ez egy kicsit?

    -Ettől még lehet benne igazság. Mit tud felmutatni egy halott? Nem visz magával semmit. Nem arra lesznek kíváncsiak, mi múlik el vele. A „mi lett volna ha?” csak science fiction. Az értek az az, amit megszerzett, akikre hatott, ami mind itt marad, mikor ő maga megszűnik.

    -Pff. Lenyomat mi? Fennmaradó név, meg ilyesmi?

    -Nem. Nem az érdekel, más mit lát bele, mit magyaráznak emberekbe, mikor már nem tud cáfolni. Ezek a dolgok nekem fontosak. Nekem kell a vége előtt átértékelnem magamat. Tükörnek használni mindazt, amit én hoztam létre.

    -És egy drága órától a karodon értékesebb személy leszel, mint, aki papucsban veszett el?

    -Nem. De a drága óra emlékeztet arra, aki szeretett annyira, hogy nekem adja. És így ránézve én is jobban szeretem magam miatta.

    -Erre megy ki az egész? Tárgyakban és szeretetteid emlékében úszkálva akarod feltornázni az egodat? Hogy elégedet emberként néz szembe azzal, akinek csak sötét üreg van a szeme helyén?

    -Igen.

    -Tehát, csak az a fontos, hogy mit gondolsz magadról?

    -Igen. Mások véleményét nem fogom hallani. A régi dicséreteket, vagy kritikákat tudom csak mérlegelni. A cselekedeteimet, amikre büszke, vagyok, vagy bánok. Ezek alapján találok magamra. Én vagyok Szent Péter. Én engedem be magam a mennyországba, vagy űzöm lelkem a pokolba.

    -Érdekes elmélet.

    -Pillanatnyi kapaszkodó.

    -Végül is hogy áll az önértékelésed?

    -Egy-két dolgot még helyre kell raknom.

    -Megbántál valamit?

    -Az életemben? …Hogy nem mertem boldog lenni.

    -Aranel.

    -Érte kellett volna harcolnom. Megpróbálni elhinni, hogy van értelme küzdenem. Meg se kockáztattam feltenni a kérdést. A remény halott csecsemőként születet meg bennem. Sose hittem, hogy győzhetek.

    -Ehelyett eljöttél egy háborúba, amiről mindenki tudja, nem lehet megnyerni.

    -Azt hittem bátor dolog, gondoltam értékesebb leszek.

    -Bátor? Csak egy szó, ami mögé férfiak bújnak az igazi félelmeik elöl. Kompenzációs vágy.

Aki tüzet olt nem a tűztől fél, aki elmegy katonának nem a haláltól, aki nekimegy egy nála sokkal erősebb embernek nem a fájdalomtól, a kötéltáncos se retteg a magasban. Azt mondjuk rájuk bátrak, de ez ritkán igaz. Félnek az apjuktól, rettegnek a pókoktól, irtózatos kínkén gondolnak a magányra. Csakhogy nem ezekkel szálnak szemben. Az asszony, aki lángok közé futott Ipsternél, hogy mentse gyermekét, attól félt elveszíti, azt, aki fontosabb volt mindennél. És inkább vele együtt halt.

    Azt hiszed bátor vagy? Idejöttél Bibliaiakat ölni. Hős akartál lenni, vágytad a halált. Ez nem bátorság. Egy gyönyörű lánytól féltél, és elmenekültél előle, mert „nem mertél boldog lenni”. Most rettegsz, de nem azért, mert meg fogsz halni, hanem mert van időd belegondolni. Hiro nem félt, fel se fogta, hogy meghalt. Ahogy James, Otto, vagy Ajtony se. Mint a katonák, képletszerűen. Arra senkit se képeztek ki, hogy órákra egy lyukba kerül a biztos halál tudatában és nem lesz ember, aki majd látja miként végezte be. Az egyetlen bátor dolog életedben ez a beszélgetés.

    -Talán még van remény. Esetleg az egységből valaki…

    -Az egység halott. Mindenki. Ami megmaradt belőlük, most valahol a szélben szál tova, mint egy első szerelem szavai.

    -Jönnek a Lengyelek.

    -Négy éve indultak el. Ha kihagyják a pihenőket is legalább három év mire ide érnek. Addigra nem lesz semmi, amit megmenthetnének. A többi nemzet a Földön meg még mindig azon vitatkozik, érdemes-e megmenteni több millió embert. „Testvér Rendszer” egy frászt.

    -Akkor hát ennyi.

    -Ennyi. Megbékéltél?

    -Talán.

    -Mennyi lőszer van?

    -Kettő a marokhoz. Nem lesz elég.

    -Tudtad, hogy nem.

    -Igen. De nem hagyom itt porosodni. Bármi jön be, megkapja. Úgy grátisz. Remélem, a fejében hordozza majd tovább.

    -Ez a beszéd.

    -Nem adom fel csak úgy.

    -Hallod?

    -Jönnek.

    Amikor a Kerub betört, a férfi egymaga volt. Kétszer tüzelt. Egy célt tévesztett, egy talált, de haszna mégsem volt. A fémes ujj megérintette a katona homlokát, de már nem volt mit mutatnia. A zöld szempárban úgy futott át a nyugalom, mint éjjeli szellő a Földi fenyveseken.

FÉLREÉRTÉS CIKLUS

MENTSÉTEK MEG LELKEINKET!

    Kislány voltam még, amikor megérkeztek.

    Egészen kicsi, alig egy méter. Gyermek, mégis felnőtt. Emlékeim voltak szép dolgokról, tudtam milyen vidámnak lenni, játszottam, mint a többiek, szerettem és szerettek, szemléltem a világot. De láttam, amikor angyalok jöttek elő a földből, hogy felégessék a kolóniákat.

    Anyám azt mondta, ez már az óta így van, hogy megszülettem. Nem értettem a dolgot, rettegtem. Éjszaka sokat sírtam. Kérdéseket tettem fel.

    Édesapám úgy gondolta, ez csak valamilyen félreértés, hogy mi kezdtük az egészet. Elmesélte, hogy neki még azt tanította az anyja, az angyalok jók, vigyáznak ránk, ha bántanak, azt csak azért teszik, hogy elnyomják a bennünk lévő gonoszt. Nem hittem neki, és végül már ő sem hitt magában. Elment és sose tért vissza.

    Nem volt egyedül.

    Férfiak és nők, fiatal fiúk, büszke nagyapák. Elindultak szembeszállni azokkal, akiket csak Bibliaiaknak neveztek. Akik maradtak, figyeltek, nézték, ahogy egyesével fullad kudarcba minden kísérlet a szabadságunk és jövőnk védelmére.

    „Szabadság és jövő”, egyik szónak se ismertem jelentését, de mindenki úgy beszélt róluk, mintha a leggyönyörűbb dolgok lennének a világon. Így, én is azt gondoltam.

Örültem mindenkinek, aki képes volt ezekért a szép szavakért kockáztatni az életét. Virágokból koszorút fontan és, amikor elindultak, odaadtam a bátraknak. Mosolyogtak, olykor megcirógatták a hajam, szép szavakkal búcsúztak. Aki elment reményt hagyott hátra. Ezt mondta az összes asszony és játékfegyverekkel lövöldöző kisrác.

    Minden halott katona dicsőséget és könnyeket hozott. Büszkeséget emlegettek.

Egyre több fogalmat tanultam meg, melyek értelem helyet, csak érzelmeket adtak.

    Sok idő telt el.

    Úgy távolodtak a gyermeki pillanatok, mint vízbedobott kavicstól az apró hullámok.

Egyre sorvadt a reményt megtestesítő hősök serege, nap-nap után többen tértek vissza, testük, vagy lelkük egy részét távol hagyva. Meséltek fájdalomról, kétségbeesésről, félelemről és tehetetlenségről. Először még hallgathattuk, aztán anyáink elzártak minket.

    Vastag és hideg falak közé bújtattak, mélyen a föld alá, azt mondták a mi érdekünkben, fülünkbe súgták: szeretlek.

    Többé nem kommunikáltunk a világgal.

    Gyerekek voltunk, mindenféle technológiától megfosztva, magunkra hagyva kérdéseinkkel, amiket jobb híján egymásnak tettünk fel.

    Egymásra, nyomtatott, régi könyvekre és mechanikus játékokra voltunk utalva.

Barátságok születtek, melyek kitartottak, s erősebbek voltak, mint a verhetetlennek hitt második Ádám Fiai ezred.

    Az idő folyt, akárcsak ereinkben a vér.

    Aztán már nem féltünk. A rettegést az unalom váltotta fel érzelmeink őrségén.

Valahol odafönt emberek ide vágytak, mi meg ki a világba, bár tudtuk ott csak a ráeszmélés várna önnön balgaságunkra. Káoszt és igényeket teremtettünk, ordibáló tömeg született a hajdanán megszeppent, reszkető masszából. A megtévesztett, ifjú akarat dühből csattant a falaknak, feldöntve olyan érző lényeket, akik igenis látták a valóságot. Anyáink könnyeztek, de soha nem beszéltek semmiről.

    Később, apró fiúcskák meséket terjesztettek. Rémes híreket, a kinti világ pusztulásáról és arról, hogy idővel hozzánk is eljön a vég. Szórakozásnak szánhatták, de valahol tudták a félelem szabályt s rendszert hozz az életünkbe.

    Újra ijedtekké és esetleneké váltunk, könnyen kezelhetővé. A felnőttek újra képesek voltak bánni velünk. Későn keltünk és korán feküdtünk. Keveset ettünk, de minden falatnak csodájára jártunk. Elégedettek voltunk, hogy a kevés, ami járt azt biztosan megkaptuk.

    Páran kiszöktek. A kíváncsiság fejlődött, a kérdések szaporodtak.

    Aki visszajött nem szólt, vagy csak valótlant beszélt.

    Egy alkalommal én is meglógtam. Nem jutottam messzire. Szürke, vasbeton falak közt bolyongtam. Csak pár folyosón és termen haladtam át.

    Egy nyitott ajtó hangjai megálljt parancsoltak vékonyka lábaimnak. Szürke, remegő szavak szóltak, most is emlékszem rájuk.

    -Mentsétek meg lelkeinket! Mentsétek meg lelkeinket…

    Nem mertem benézni. Ismertem a hangot, tudtam kiből szól. Régen erőteljes és ellenvetést nem tűrő érces hang volt. Az öreg Jacob ismertető jele. Kommunikációs tiszt, ez állt a mellkasán. Büszke volt rá. Mindig beszélt valakikkel és mindig tudta, meghallgatják.

Most, ha hallotta is bárki, nem válaszolt. Egyedül volt. Mégis a három szót vég nélkül ismételte.

    Elfutottam, vissza a többiekhez.

    „Mentsétek meg lelkeinket!”

    Este volt, gyermektársaim a falból kihúzható, matracozott, alumínium ágyakon aludtak. Saját priccsembe feküdtem, megpróbáltam elaludni.

     „Mentsétek meg lelkeinket!”

    A szavak ott zakatoltak a fejemben. Oly hangosan, hogy az álom nem mert közeledni.

    „Mentsétek meg lelkeinket!”

    Felpattantam, óvatosan az egyik fiúhoz lopakodtam. Teljes erőmből belerúgtam az ágy aljába.

     -Mi a szar?!- riadt fel Sam. Furcsa kisfiú volt. Rengeteget tudott a világról, de csak keveset beszélt róla. Mégis, ha kérdezték, nem hazudott, legalábbis így gondoltam. Hátulról beletúrt kócos, barna hajába és hunyorogva a szemembe nézett. – Mit akarsz?

    -Mentsétek meg lelkeinket!

    -Mi van?

    -Mentsétek meg lelkeinket! Mit jelent ez? – kérdeztem, s odakuporodtam mellé az ágy szélére.

    -Ezért kelltettél fel? – megpróbált visszafeküdni, de megütöttem. –Aucs. Ne már!

    -Mondd el!

    -S.O.S. – dünnyögte.

    -Mi?

    -Mentsétek meg lelkeinket. S.O.S. Ez egy vészjelzés.

    -Milyen vészjelzés?

    -Régen, még a Földön, amikor a legelső távközlési eszközt feltalálták, a süllyedő hajókon lévő emberek ezt a három betűt üzenték a világnak, hátha valaki arra jár és megmenti őket a biztos haláltól, vagy a tengeren való hánykolódástól. Az ember akkor jelez így, ha az élete van veszélyben. Ez a legvégső elkeseredés jele.

    -Ha az élete van veszélyben.

    -Igen. – megdörzsölte a szemét, majd mélyen az enyémbe nézett. – No, de miért kérdezted ezt?

    -Nem fontos. Köszi, Sam. – azzal felugrottam és otthagytam.

    -Nah, de? – szólt utánam, de már nem fordultam meg.

    Odarohantam a fekhelyemhez, oldalra feküdtem, mellkasomhoz szorítottam a térdeimet, és a fejemre húztam a takarót. Sírtam.

    Hosszú napokig nem beszéltem senkivel, egyedül üldögéltem messze a többiektől, magamba fordulva. Barátaim vigasztalni akartak, kicsit felvidítani. Törődtek velem, de én eltaszítottam őket magamtól.

    Tudtam nincs remény. Beletörődtem, és csak a véget vártam.

    Édesanyám, aki mindig csak este jött le a többi szülővel együtt valahogy megérezte mit zajlik le bennem. Arcon csókolt és mosolyogva a fülembe súgta: – Jön a segítség. Minden jóra fordul, majd meglátod. Csak egy kicsit kell még várni.

    -Félek. –mondtam, és szemében láttam ő is, bár minden arcizmával leplezni próbálta.

    -Szeretlek!

    Másnapra már valamivel nyugodtabb voltam. Idővel mások is derűlátóbbak lettek. Valami Lengyelekről beszéltek. Hogy úton van egy hadsereg, ami megment mindenkit. Olyan emberek jönnek, akik, majd megnyerik a háborút. Bíztam benne, hogy így lesz.

    A fiúk újra háborúsdit kezdtek játszani, amióta lejöttünk a föld alá először. Két csapat volt. Lengyelek és Bibliaiak. Persze mindig a lengyelek győztek.

    Hónapokig minden rendben volt. Aztán megremegett a föld.

    A vastag ólomajtók bezáródtak. Anyáink nem jöttek el többé. A bunker folyamatosan rázkódott, a falon lévő csövek végeláthatatlan hálózata olyan hangot adott, mintha egy hatalmas szörny a fogát csikorogtatná. Rendszeres elment a fény és ilyenkor a síkoltásokat véltünk hallani odafentről. Mindannyian a padlóra kuporodtunk és ott is maradtunk. Mindennek vége volt.

    Kislány voltam még, amikor megérkeztek.

    Egészen kicsi, alig egy méter. Gyermek, mégis felnőtt.

    Matt fekete páncélban jöttek, egyenes háttal, szervezetten. A lángoló égbolton át ereszkedtek alá hatalmas, fénylő hajókkal.

    A lélekmentők.

    Amikor kinyíltak az ajtók, akik lent maradtak, mind kitódultunk.

    Sok év után először láttam meg a felszínt. Nem olyan volt, mint régen. A levegőben vörös permet szállingózott, rátapadt az arcunkra. Amikor megnyaltuk, rájöttünk, hogy vér.

    Új Genf épületeiből csak a váz maradt meg, nyers acél és törmelék.

    Mindenfelől fegyverek hangja, robbanások és parancsszavak hallatszottak.

    Fekete emberek alakzatba fejlődve rohantak el előttünk, óriási harci gépek robogtak. Löveghajók landoltak, s szálltak fel újra. Gyönyörű volt. A sereg, amire vártunk.

Egy csapat érces hangú katonát követtünk, akik azért jöttek, hogy biztonságba vigyenek minket.

    Valahol eltévedtem. Befordultam egy sarkon, abba az irányba, amiről tudtam, a régi otthonomba vezet. Csak újra látni akartam. Megnézni mi lett vele, de nem találtam meg.

    Az egész egy perc se volt, de mire visszanéztem, egyedül voltam. Elkezdtem rohanni, féltem itt hagynak. Kiabáltam, pánikba estem, ostobának gondoltam magam.

Elestem, belezuhantam a porba. Felsértettem a térdem, s a vér végigfolyt a lábszáramon.

    Zokogni kezdtem, az nem lehet, hogy így lesz vége, gondoltam kétségbeesve.

    -Hercegnő. – egy magas, fiatal katona állt felettem. Sisakja az oldalán lógott, vállán egy méteres fegyver nyugodott. Leguggolt elém, megfogta a kezem és felsegített. – Nincs semmi baj. – mély, férfias hangja olyan nyugalmat árasztott, melyet azóta se felejtek el. Lehajolt olyan magasságba, hogy a fejünk egy szintbe legyen. A mellkasán lévő egyik zsebből elővett egy fehér kendőt és letörölgette arcomról a könnyeimet. – Most már minden rendben lesz, kis hercegnő. Érted jöttem.

    -Értem?

    -Igen. Nagyon messziről, és nagyon rég óta, de most itt vagyok. Sajnálom, hogy ennyit késtem. – a halványkék szempárba nézve az igazságot láttam. Eljött értem, egy másik világból. Idejött, hogy megmentsen. Arcán láttam a szeretetet, azt a feltétel nélküli elkötelezettséget, ami arra sarkalta, hogy átutazza a csillagokat egy kislányért, akit nem is ismert. Abban a pillanatban elhittem, hogy miattam van itt, naivan még ma is azt hiszem.

    Szeretem azt hinni. A kiégett világban ő lett a tisztaság, becsületünk megmentője. Ő volt a remény.

    -Tudod, nem maradhatunk itt. Eljössz velem?

    -Igen.

    -Gyere.

    Elindultunk. Mindkét kezemmel átkaroltam a balját. Lassan haladtunk, nem siettünk sehova. Egyenes háttal járt, tekintete előre meredt. Csak bámultam. Biztonságban éreztem magam.

    Végül elérkeztünk egy térre, ahol három transzport hajó állt. Odaballagtunk az egyikhez, majd ismét leguggolt elém.

    -Most el kell menned a barátaiddal. – mondta.

    -Te is velünk jössz? –kérdeztem, akartam, hogy velünk jöjjön.

    -Nem. Nem tehetem.

    -Miért?

    -Még sok dolgom van itt. Még várnak rám. – igaza volt. Még mások is maradtak a holdon.

    -Te is meg fogsz halni? – attól féltem ő is arra a sorsra jut, mint a többiek, mint édesapám. Anyámra gondoltam. Vajon ő él-e még. Nem tudhattam biztosan. Reméltem. A katona rám mosolygott.

    -Mi nem halunk meg. Megígérem! De most fel kell szállnod a hajóra. Vigyáznod kell a többiekre helyettem. Megteszed ezt nekem?

    -Igen. – szipogtam.

    -Nagyon bátor vagy. – megfogott a vállam alatt és fél kézzel beemelt a hajó nyitott oldalterébe.

    -Köszönöm. – mondtam. Őszinte mosollyal bólintott, majd megfordult. Leemelte fegyverét a válláról és elindult a semmibe. Hirtelen pánik fogott el. Utána kiáltottam. –Hogy hívnak?! – még utoljára visszafordult.

    -Wit. Wit Trudno.

    Egy erőteljes kéz megfogta a vállamat és hátrahúzott. Előttem elkezdett becsukódni a dupla platina ajtó. Wit ott állt szemben és nézte, ahogy bezárul köztünk a két világ közti kapu.

Ő a halált választotta, én ajándékba kaptam az életet.

    Egy középkorú tiszt, aki elvont az ajtótól az ülésekhez vezetett. Ott ültek azok, akikkel az elmúlt éveket együtt töltöttem a föld alatt. Egy üres helyre mutatott, és én leültem.

    -Indulhatunk! – szólt a tiszt a rádiójába. És a hajó megrándult.

    Miközben emelkedtünk, körülöttem minden gyerek arról beszélt, hogy győztünk. Csodálattal meséltek a katonákról. Dicsérték a szervezettségüket, bátorságukat. Barátnőim aggódva kérdezték hova tűntem. Elmeséltem nekik. Közben a fiúk fegyverekről, harckocsikról, légpárnásokról fecsegtek.

    Boldogok voltunk és bizakodóak. Elfelejtettük, mi mindent veszítettünk. Abban a pillanatban mindenki elhitte, hogy a dolgok jóra fordulnak. Minden fájdalmat magunk mögött hagytunk. Sam velem szemben ült. Lesütötte a szemét és egy szót sem szólt. Ő volt az egyetlen, aki nem mosolygott.