Szentbeszéd a kocsmákról – A vándorló kocsma elsö fejezete

Jó hír! Az ekluzív GBK-s könyvünk, a kereskedelmi forgalomba nem kerülö G. K. Chesterton: A vándorló kocsma c. fergeteges, angol humorú regény elsö fejezetét afféle beleolvasóként ezennel honlapunk közönsége elé tárjuk!

Ha szeretnéd a könyvet, még van lehetőséged hozzájutni! Lépj be a Galaktika Baráti Körbe, és automatikusan, ajándékként megkapod – ráadásul onnantól kezdve amíg tagságod tart, 35% kedvezménnyel vásárolhatod meg a Galaktika kiadójának könyveit a www.galaktikabolt.hu oldalon!

Emellett, ha úgy határozol, hogy nem csak GBK-tag szeretnél lenni, hanem a Galaktika magazinra is előfizetsz, akkor még egy ajándékkönyvet választhatsz magadnak A vándorló kocsmán kívül, és külön kedvezménnyel kapod meg az előfizetést és a tagsági díjat is. Íme a konstrukció: http://galaktikabolt.hu/termek/galaktika_elofizetes_gbk-tagsag.html

G. K. Chesterton: A vándorló kocsma

I. FEJEZET

SZENTBESZÉD A KOCSMÁKRÓL

Tündöklő fakózöld volt a tenger, s a délután már megérezte az este illékony érintését, amikor művészekhez illő, színével vörösrezet idéző, fodros öltözékben sötét hajú, ifjú teremtés sétált végig egykedvűen Pebbleswick-on-Sea promenádján. Kezében napernyő, úgy nézett el messzire, a tengeri látóhatár irányába. Jó oka volt rá, hogy akarva-akaratlanul az ég alját figyelje: olyan ok, amely számos ifjú hölgyet késztetett már erre a világ történelme során. Ám vitorla nem tűnt fel sehol.

A promenád alatti strandon kis létszámban összeverődött emberek csoportjai állták körül sorban a szokásos tengerparti szónokokat, függetlenül attól, négerek voltak-e vagy szocialisták, bohócok vagy egyházfik. Emitt valaki papírdobozokkal babrált, a nyaralók pedig órákon át nézték, hátha előbb-utóbb rájönnek, mit is ügyködik velük. Mellette cilinderes férfi nagyon nagy Bibliával és nagyon apró feleséggel, aki csendben álldogált mellette, mialatt ő ökölbe szorított kézzel harcolt a népszerű tengerparti fürdőhelyeken oly igen elterjedt milniánus szublapszarianizmus ellen. Oly nagyon lelkes volt, hogy nem számított egyszerű feladatnak követni eszmefuttatását, azonban időről időre előkerült a „szublapszarianista barátaink” szófordulata valamiféle gyötrelmesen feszülő, gúnyos mosoly kíséretében. Mellette egy fiatalember beszélt senki nem tudja, miről (beleértve őt magát is) – láthatóan elsősorban azért számított a hallgatóság jóindulatára, mert répákból álló kör díszelgett a kalapján. Az összes nyilvános szónok közül előtte hevert a legtöbb pénz. Utána következtek a négerek. Aztán egy hosszú nyakú férfi tartott istentiszteletet gyerekeknek: kis faásóval ütötte a ritmust. Továbbmenve egy féktelen haragú ateista jött, aki rendszeren rámutatott a gyerek-istentiszteletre, és arról beszélt, hogyan rontják meg a Természet legszebb lényeit a spanyol inkvizíció elleplezett gyakorlatának megfelelően… természetesen mindenekelőtt a kis ásót markolászó férfi. Az ateista (aki egyébként vörös kokárdát viselt) saját hallgatóságával se bánt kesztyűs kézzel.

– Álszentek! – kiáltotta, mire pénzt dobáltak neki. – Hitvány alakok és balekok! – Erre még több pénzt kapott.

Ám a gyermek-istentisztelet és az ateista között aprócska, fontoskodó vénember álldogált vörös fezben, és erőtlenül hadonászott zöld parapléjával. Arca barna és ráncos, akár egy dió, orra abból a fajtából, amelyet Júdeához szokás társítani, szakálla pedig afféle fekete V alak, amit inkább Perzsiához. Az ifjú hölgy soha korábban nem látta még – új kiállítási tárgy volt a hóbortosok és szélhámosok mostanra jól ismertnek számító múzeumában. A fiatal teremtés azok közé tartozott, akikben a valódi humorérzék állandóan vitában áll a melankólia és az unatkozás vérmérsékletből fakadó hajlamával: megtorpant hát egy kis időre, és a korlátnak támaszkodva hallgatta.

Teljes négy percbe tellett, mire érteni kezdte, mit is mond a férfi: olyan szokatlan akcentussal beszélte az angolt, hogy a hölgy először úgy vélte, a saját keleti nyelvét használva szónokol. Furcsa íze volt minden egyes hangnak, amelyet kiejtett – legjellegzetesebb az, ahogy „é”-k helyett egyfolytában „e”-ket használt. A lány füle fokról fokra hozzászokott a beszédéhez, bár még így is várnia kellett, mire egyáltalán feltételezései lettek arról, hogy miről is van szó. Végül úgy vélte, a férfi valamiért a fejébe vette, az angol civilizáció a törököktől származik; esetleg a szaracénoktól a győzelemmel záruló keresztes hadjáratokat követően. Egyúttal láthatóan úgy gondolta, az angolok hamarosan visszatérnek ehhez az elképzeléshez – és láthatóan az alkoholellenesség terjesztésére biztatott mindenkit ennek bizonyítására. A lány volt az egyetlen, aki őt hallgatta.

– Neezzeek! – magyarázott göcsörtös, barna ujjával az égbe bökve. – Neezzeek csak meg a saját kocsmáikat! A kocsmáikat, amikről a saját könveikben írnak! Azokat a kocsmákat nem azeert eepítetteek, hodi alkoholos kereszteeni italokat áruljanak bennük. Azokat azeert eepítetteek, hodi a nem alkoholos muszlim italokat árulják bennük. Keleti, ázsiai a nevük. Van edi híres italmeereesük, ahová mennek a maguk omnibuszai zarándoklatra. Údi hívják, Elefánt és vár. Ez nem angol neev. Ez ázsiai neev. Maguk mondiják, hodi Angliában vannak várak, és ez ídi is van. Ott van a Windsor-kasteely. De hol van – kiáltotta szigorúan, és zöld esernyőjét a lány felé rázta indulatos szónoki diadalában –, hol van a windsori elefánt? Átkutatták eerte az egeesz Windsor-parkot. Nincs elefánt.

A sötét hajú lány elmosolyodott, és egyre inkább úgy vélte, ez az ember jobb a többinél. A tengeri fürdőhelyeken szokásban lévő párhuzamos vallási javadalmazások különös rendszerének megfelelően odadobott egy kétshillingest a férfi melletti kerek réztányérba. A vörös fezes, idős úr dicséretes és önzetlen buzgalmában észre sem vette, csak folytatta lelkes, bár kevéssé érthető érvelését.

– Van ebben a városban edi kocsma, amit údi hívnak, hodi Bika.

– Általában Bikának szoktuk nevezni – szólalt meg az érdeklődő ifjú hölgy felettébb dallamos hangon.

– Van edi kocsmájuk itt, amit Bikának hívnak – ismételte nehezen érzékelhető haraggal. – Maguk is belátják, hodi ez igen nevetseeges!

– Nem, nem – mondta a lány halk rosszallással.

– Mieert kellene lennie Bikának? – kiáltotta a maga különös kiejtésével a férfi. – Mieert kellene Bikának hívni edi ilyen vidám hangulatú helyet? Udan kinek jut eszeebe edi bika az öröm és boldogság kertjeiben? Mi szükség bikára, mikor láthatunk ott tulipánszínű szüzeket tántzolni, esetleg pezsgő sörbetet tölthetünk? Barátaim, ti magatok – és sugárzón pillantott körbe, mint aki hatalmas tömegnek szónokol –, ti magatok mondjátok, „elefánt a portzelánboltban”, ha valami nem illik valahová. Márpedig edik nadtestű állat olyan, mint a másik. Mit keresne hát edi bika az italosboltban? Ez egeeszen világos.

Esernyőjét belebökte a homokba, és úgy illesztette egymáshoz az ujjait, mint aki végre a tárgyra tér.

– Eepp olyan világos ez, akár deelben a nap, hodi ez a szó, ez a bika, ennek nincs semmilyen pihentető és kellemes keepzettársítása, csupán edi másik szó torzulása, aminek pihentető ees kellemes a keepzettársítása. Ez a szó nem a bika. Hanem a bülbül! A fülemüle! – Hangja kürtként harsant fel, és széttárta két kezét, akárha trópusi pálmafa levelei lennének.

A nagy hatású eszmefuttatás után valamivel visszafogottabb lett, és rátámaszkodott az esernyőjére.

– Minden angol kocsma neveeben udanilyen ázsiai elnevezések nomait találni – folytatta. – Nem, szinte biztos vadok benne, hodi megtalálják minden olyan szóban, aminek bárminemű köze van a maguk dorbeezolásához és piheneeseehez. Tudják meg, barátaim, hiszen meeg az az ármános anag, amivel erős lesz az italotok, az is arab szó: alkuhul. Nilvánvaló, hodi ez az „al” az arab neevelő, mint az Alhambra vodi az algebra. Ne is álljunk meg itt, hodi lássuk, hánszor tűnik fel a maguk ünnepseegeivel kapcsolatban, mint peeldául az Alsop sörben, az Ally Sloperban, ees a csak reeszben vidám Albert-emleekműben is. No ees mindenekelőtt a maguk igazi nadi ünnepével, a karácsonnal, amit teevesen a vallásukkal kapcsolnak össze. Mit is mondanak olyankor? A kereszteen országok neveet mondják? Azt mondják: „keerek edi kevees Frantziaországot! Keerek edi kevees Írországot! Keerek edi kevees Skótziát! Keerek edi kevees Spanolországot”? Neem. – A tagadás birkabégetésnek hangzott. – Azt mondják, „keerek edi kevees pulykát!” Ees nem ídi hívják maguk a Próféta szolgáinak országát?!

Azzal újra ünnepélyesen felemelte a karját kelet és nyugat felé, így fohászkodott a földhöz és az éghez. A tengerzöld láthatárt néző, mosolygó ifjú hölgy halkan tapsolni kezdett szürke kesztyűs kezével, mintha ez lett volna a szónoklat lezárása. Ám az alacsony, fezes öregember korántsem kívánta befejezni itt a dolgot.

– Erre persze lehetne tiltakozni, ees azt felelni… – kezdte.

– Jaj, nem, nem – suttogta a hölgy, mint aki ábrándosan elkalandozott. – Nem tiltakozom. Egyáltalán nem!

– Erre persze lehetne tiltakozni, ees azt felelni – folytatta szellemi nevelője –, hogy akadnak olyan kocsmák, amik a maguk nemzeti babonaságai után kapták a nevüket. Sietnek majd felhívni a fidelmemet arra, hodi az Aran Kereszt eepp a Charing Cross keresztútjával áll szemben, ees hosszadalmasan madaráznak majd a King’s Crossról, a Gerrard’s Crossról meg a többi sok „cross”-ról, amik Londonban meg a körneekeen találhatók. De nem szabad elfelejtkezniük arról – azzal huncutul megcsóválta zöld esernyőjét a lány felé, mint aki arra készül, hogy megböködje vele –, nem szabad elfelejtkezniük arról, barátaim, milyen sok a „crescent” Londonban! Hát ott a Denmark Crescent, a Mornington Crescent, a St. Mark’s Crescent, a St. George’s Crescent, a Grosvernor Crescent, a Regent’s Park Crescent! Sőt a Royal Crescent! Ne feledkezzünk el a Pelham Crescentről se! Ne is! Mindenütt, údi bizon, mindenütt ott látszik a Próféta hiteenek szent jelkeepe előtt lerótt tisztelet! Hasonlítsuk csak össze a feelholdaknak ezzel a hálózatával, ezzel a szinte csakis feelholdakból álló várossal a keresztek hitván sorát. Ezeknek kellene igazolniuk azt a röpke kis babonát, ami felee edi denge pillanatukban húztak.

Közeledett a teaidő, és a tömeg gyors ütemben ritkult. Az este felé haladva egyre tisztult a nyugati ég, míg végül a napfény mintha a sápadt tenger mögé ért volna, s most onnan ragyogna, akárha vékony zöld üvegfal mögött lenne. Épp az ég és a víz áttetsző volta érinthette meg ezt a lányt, akinek a tenger a romantikát és a tragédiát jelentette, s most valamiféle sugárzó reménytelenséget sejtethetett a számára. A milliónyi smaragdból álló hullám épp oly lassan húzódott vissza, ahogy a nap süllyedt lefelé – ám az emberi ostobaság áradata továbbra is szakadatlanul áramlott.

– Edetlen pillanatig se állítom – mondta az idős úr –, hodi nincsenek neheez keerdeesek a felveteesemben. Vadi hodi minden eset annira edeertelmű, mint az eddig elmondottak. Ó, nem. Peeldának okáeert nilvánvaló, hodi a Szaratzeenfő valójában annak a törteeneti igazságnak felel meg, miszerint: „a szaratzeen a fő”. Edáltalán nem kívánom azt mondani, eepp ilyen edeertelmű, hodi a Zöld Sárkán eredetileg az edeteertő dragomán volt, bár a közeljövőben megjelenő könvemben szeretném kifejteni, hodi íd van. Most csak annit mondok, sokkal valószínűbb, hodi aki a sivatagban szeretnee felhívni magára edi utazó fidelmeet, az falánk szörneteg helyett inkább edi barátságos és können megdőzhető vezetőhöz, kalauzhoz kívánja hasonlítani magát. Előfordul, hodi igen neheez megállapítani a neev teenleges eredeteet. Mint peeldául annál a kocsmánál, amelyik a mi nadszerű muszlim hartzosunk, Ali bin Búzí emír emleekeet ápolja, akinek a neveet maguk különös módon Benbow admirálisra rövidítetteek le. Az igazság utáni kutatás neeha meeg enneel is nehezebb feladat elee állít minket. Leetezik edi kocsma a közelben, melyet Reegi hajónak neveznek…

A leány tekintete továbbra is a láthatár peremén maradt, épp oly mereven és mozdulatlanul, amilyen maga a látvány volt – ám arca kipirult és egészen megváltozott. A föveny mostanra szinte teljesen elnéptelenedett: az ateista pont annyira volt csak ott, amennyire az istene; akik pedig abban reménykedtek, megtudják, mi is történik a papírdobozokkal, úgy vonultak el teázni, hogy ez nem derült ki számukra. Ám az ifjú hölgy még mindig a korlátnak támaszkodott. Arca egyszerre életre kelt, és most úgy tűnt, a teste nem tud mozdulni.

– El kell ismerni – bégetett tovább a zöld esernyős öregember –, hodi a Reegi hajó reegi szavaiban nincs semmilyen edeertelmű ázsiai szó ees neev. Ám aki az igazság után kutat, itt is rálelhet a teenekre. Kikeerdeztem a Reegi hajó tulajdonosát, aki a feljedzeeseim szerint bizonos Mr. Pumph!

A leány ajka megremegett.

– Szegény jó Hupák! – mondta. – Egészen elfelejtkeztem róla. Ő is aggódhat, majd annyira, amennyire én! Remélem, ez az alak nem mond túlzottan nagy ostobaságot ezzel kapcsolatban! Sajnálom, hogy ez az épület is szóba került!

– Mr. Humph pedig azt mondta nekem, a kocsmát edi igen kedves barátja, edi ír után kapta a neveet, aki kapitánként szolgált a brit királyi flottánál, azonban afeletti meergeeben, hodi mikeeppen bánnak Írországgal, lemondott a posztjáról. De hiába leepett ki a flottából, eepp eleget megőrzött a maguk nugati tengereeszeinek a babonaságaiból, hodi azt keerje, reegi hajója után nevezzeek el a kocsmát. Csakhodi a hajót Edesült Királyságnak nevezteek…

Női tanítványa – ha azt talán nem is lehetett mondani, hogy tűkön ült – kétségkívül igen türelmetlenül hajolt át a korláton az öregúr feje felett. Tisztán és jól érthetően kiáltott oda hozzá homoki magányában:

– Meg tudná mondani a kapitány nevét?

Az idős úr összerezzent, aztán megriasztott bagoly módjára pislogott és nézett körbe. Noha órákon át beszélt úgy, mint akinek ezrek figyelik minden szavát, most egyszerre kifejezetten szégyenlősnek látszott, hogy kiderült a számára, egyáltalán létezik bárki, aki hallgatja. Addigra úgy tűnt, szinte ők az egyedüli emberi lények a parton, sőt a sirályokat nem számítva az egyedüli élőlények is. A nap, ahogy végre elmerült, mintha vérnarancsként esett volna szét – a rubint fénypászmák végigömlöttek a kettéosztott, sima égen. A váratlan és kései fényesség nyomán minden szín eltűnt az öreg vörös sapkájából és zöld esernyőjéből, ám a tenger és a naplemente hátteréből élesen kitűnő sötét alakja épp olyan maradt, amilyen eddig volt, eltekintve attól, hogy még lelkesebb lett.

– A neev – mondta. – A kapitán neve. Azt… údi eertettem, Dalroy. Ám amire szeretneek rámutatni, amit szeretneek kifejteni, hodi aki az igazság után kutat, az rálelhet az összefüggeesekre. Mr. Pumph elmadarázta, hodi átrendezi a szórakozásnak ezt a helyeet, meeghozzá nem kis meerteekben a szóban forgó kapitán hamarosan bekövetkező eerkezeese okán, aki, údi tűnik, szolgálatot vállalt valamelyik nem túl nadi flottában ees hazafelee tart. Most pedig jól fideljenek, barátaim! – szólította fel a sirályokat. – Mert a logikai lántzolat itt is fennáll.

A sirályokhoz beszélt, mivel az ifjú hölgy – miután egy másodpercig csillogó szemmel nézte, és majd kidőlt a korláton – addigra már hátat fordított neki, és gyors iramban távolodva beleveszett az alkonyi homályba. Miután elhalkult sietős lépteinek zaja, nem hallatszott más, csupán a mostanra egészen távoli víz halk, ám átható dorombolása, néha egy tengeri madár rikoltása meg a szünet nélküli monológ.

– Jól jedezzeek meg – folytatta az öregúr, és olyan hevesen lóbálta zöld esernyőjét, hogy kis híján kinyílt, mint valami kibomlani készülő, zöld zászló, aztán mélyen a homokba döfte, a homokba, ahová harcos atyái oly gyakorta verték fel sátrukat. – Jól jedezzeek meg eme csodálatos teent! Hodi miután edi ideig megdöbbentett, sőt szeedenbe hozott, hodi megtorpanni voltam keentelen, hiszen semmifeele edeertelmű bizoníteekot nem lehetett látni a Reegi hajó neev keleti befolyását illetően, megkeerdeztem, melyik országból teer vissza a kapitán, mire Mr. Pumph ünnepeelyesen azt felelte: „Törökországból”. Törökországból! Az igaz vallás legközelebbi országából. Tudom, az emberek azt mondják, nem a mi országunk. Udan mit számít, honnan jövünk, ha a Paradicsom üzeneteet hozzuk? Kemeen vágtában eerkezik velünk, ees nincs időnk mindenütt megállni. Ám ez az edetlen hitvallás, amelyik tisztelettel fordult ahhoz, amit maguk a nadi szavaikkal az ember eertelme szűziesseegeenek neveznek; amelyik edetlen embert sem helyezett magasabbra a prófeetánál, ees tiszteletben tartotta Isten ededüliseegeet.

Azzal újra széttárta karját, mint aki millióknak szónokol, ott, egyedül a sötét tengerparton.