The Walking Dead – ilyen volt az évad első fele

Nincs rosszabb dolog egy sorozat nézésekor, mint azzal szembesülni hétről-hétre, hogy egy zseniálisnak ígérkező évad szép lassan középszerbe, vagy ami még rosszabb, unalommal tarkított kínlódásba fordul. A Walking Dead, legyen bármennyire is közönségkedvenc, nem egyszer megjárta már előbbit, utóbbira viszont a második évad óta nem volt példa…mostanáig.

Figyelem! A bejegyzés spoilereket tartalmaz!

Pedig a fél-évad első fele valóban parádés lett, tele csupa olyan momentummal, amely miatt a széria kultusz-státuszba került mostanra. A nyitányról már beszéltem, a folytatás pedig legalább annyira izgalmas és fordulatos lett, mint a start. Alexandriában zajlik az élet, és a szétszéledt szereplők sem kártyázással töltik idejüket, a 8 rész alig ölel fel másfél napot, viszont minden epizód más karakterek szemszögéből mutatja az eseményeket, emiatt nem érződik a cselekmény idejének rövidsége, és persze feszültségből sincs hiány, hisz – kötelező jelleggel – mindenhol beüt a krach. A nyúlfarknyi idő, ráadásul annak többrétű bemutatása viszont kétélű, mert bár – legalábbis félidőig – pörög a széria, lényegi történet nemigen van. Miközben Rick és társai az első részben kiszabadult hordát igyekeznek minél előbb biztonságos távolságba csalni Alexandriától, addig a települést lerohanja a titokzatos, homlokukon W-t viselő tagokból álló barbáralakulat (nem találtam rájuk találóbb szót), egy kamionkürt megszólalása miatt pedig a horda fele az újdonsült otthon felé veszi az irányt, így Rick-ék is kénytelenek lesznek visszafordulni, hogy lássák mi a helyzet. Eközben a járkáló-sereg másik felével továbbra is játssza a „Kapj el, ha tudsz”-ot Daryl, Abraham és Sasha, de természetesen az ő szereplésük sem merül ki az autókázásban, erről később.

Alexandria ostroma a második részben parádésra sikeredett, és olyan hidegzuhanyként éri a nézőt húszpercnyi idill után, hogy még rész végén is az államat kerestem az írói/rendezői bravúr miatt. Az összecsapások izgalmasak, az ellenfél brutalitása még Walking Dead mércével is durva, a karakterek brillíroznak (kár, hogy később ez gyökeresen megváltozik). A látványra sem lehet panasz, az egyre növekvő nézettség egyre nagyobb büdzsét is jelent, jó látni, hogy ezt ki is használják. A harmadik epizód szintén a küzdelem időintervallumát öleli fel, viszont ezúttal a visszafelé indulók szemszögéből, Glenn, Michonne és Rick hazaútja pedig nemcsak körömrágósan izgalmas, de – és ez a fontosabb – olyan csontig hatoló drámát prezentál, melyre elégedetten azt mondhatom: igen, erről szól a Walking Dead. Nemcsak a fél-évad, de a sorozat egyik legjobb része is lett az „I’m sorry”, egy olyan húzással, amely könnyen a széria egyik legerősebb momentuma lehetett volna. Csak aztán nem lett. A negyedik részt sokan fillerként fogták fel, szerintem viszont egyenesen szükségszerű volt egy flashback epizód Morgan múltjáról, jellemváltozásának okáról, merthogy a „jelenben” nem sok időt kap, pedig körülbelül az egyetlen épkézláb régi/új szereplőt köszönthetjük benne. Nagyon jól építkező részben tárul fel annak oka, hogy miért lett a kimért gyilkosból az élet értékét hirdető, naivan optimista „lovag”, a sorozat pedig újfent bizonyította, hogy egy lassan folydogáló epizód is lehet izgalmas.

És akkor a fekete leves. A második négyes, különösen az utolsó két rész nemcsak unalmas és semmitmondó lett (mert ezt már – és ezért most egy rajongó se kövezzen meg – megszokhattuk a szériától), de egyenesen gyenge is. Az ötödik rész Alexandria képei ásítozást keltenek, annyira érdektelenek és antipatikusak a lakói, Maggie aggodalma Glenn iránt jogos, és Lauran Cohan játékának hála hiteles is, csak épp későn jön, amikor az ember már hajlamos azt nézegetni, hány perc van még hátra a stáblistáig.

A következő részben Daryl és Abraham/Sasha bonyodalmait nézhetjük végig, egyik sem túl érdekfeszítő (Abraham otthonteremtési ötletei egyenesen kínosak), de mindennek fejében a magányos motoros még egy olyan karakteridegen momentumot is kap, hogy egész egyszerűen nem hittem el, amit a monitoron láttam. Hiába kompenzálják később, hogy a férfi épp azzal a barbarizmussal áll egy csapat idegenhez, amelyet eddig mélységesen elítélt Rick-ben, a szálka azért ott marad a nézőben egy ilyen inkonzisztencia láttán.

Az utolsó előtti rész viszont tényleg felteszi az i-re a pontot, és ezt most a lehető legrosszabb értelemben mondom. Glenn életben maradása szánalmasan olcsó módon lett kivitelezve, az egy dolog, hogy operatőrileg remekül megoldották a dolgot a harmadik részben, de a néző teljes arculköpésének érzem, hogy – bár végülis evidens volt, túl sokáig húzták ahhoz, hogy ne legyen egyértelmű – egy lehetetlennek és végzetesnek tűnő szituációt végül ilyen nevetséges módon oldanak fel. Hiába szeretem Glenn karakterét, ennél még az is jobb lett volna, ha tényleg kiírják a sorozatból, így legalább egy megrázó karakterhalál is lett volna a fél-évadban, mert így csak „ágyútöltelék” karakterek hullottak a nyolc rész alatt. További probléma, hogy mind a hetedik, mind a nyolcadik részben olyan inkompetenssé és idegesítővé válnak a szereplők, hogy felfogni nem tudom, miért nem tűnt fel legalább egy embernek a stábban, hogy ez így nagyon nincs rendjén. Veterán túlélők esnek el a semmiben, három tölténnyel a tárban kezdeményeznek vadkacsavadászatot (Maggie teljesen értelmetlen bénázására gondolok most), teljes a káosz, pedig a többség megélt már egyet, s mást. Jessie két fia egész egyszerűen idegesítő, Eugene túlélési ösztöne annyira a nullához konvergál, hogy minden percben arra vártam, mikor falják fel végre a zseniális agyát (persze végül nem történt meg), Carol és Morgan konfliktusának végkicsengése pedig annyira közhelyes, hogy az én pofám égett az íróké helyett, miközben néztem az ominózus jelenetet.

Az egész befejezés két értékelhető momentuma, hogy volt a kezdő snitten egy jó kis szimbolika hangyákkal meg sütivel, plusz végre újra alkalmazták a zombibelsőséggel álcázás technikáját, nem is értem, eddig miért nem vetették be, sokat könnyíthettek volna az életükön a szereplők, bármennyire is undorító a dolog. Ja, és kapunk a végére egy jó kis zenés montázst, ami tényleg király dolog, csak épp édeskevés. A cliffhanger egyáltalán nem csigázza fel a nézőt a folytatást illetően, az új főgonoszt épphogy csak belengetik a hatodik részben, az utolsó képkockák miatt pedig aggódni is felesleges, fontos karaktert úgysem fognak kinyírni a készítők, pedig az lenne az igazán tökös húzás, ha a kutyaszorítóba került csapat közül egy főszereplő húzná a rövidebbet.

A kezdet alapján a legjobb fél-évad lehetett volna az idei a sorozat történetében, de a bravúr nem sikerült. Továbbra is tartom tehát azon álláspontomat, miszerint a Walking Dead egész egyszerűen nem érdemli meg azt az egyre növekvő imádatot, ami körülveszi. Ahhoz, hogy ez releváns legyen, egy sokkal átgondoltabb és polírozottabb koncepcióval kellene előállniuk a készítőknek, amely nem siklik ki félúton, és be mer vállalni olyan dolgokat, mint Glenn, vagy egy hasonlóan fajsúlyos karakter halála (pl. tavaly Beth kiiktatása is nagyot üthetett volna, ha nem teszik egyértelművé már előre). Hiába viszont a cikk negatív hangneme, azért a Walking Dead továbbra is egy remek, helyenként pedig egészen kiváló sorozat, csak épp vannak nála sokkal jobb szériák is. Februárban folytatás, a minőség pedig remélhetőleg inkább hasonlít majd a fél-évad első, mintsem második felére.