10 film, amit Jean Baudrillard filozófiája inspirált

Jean Baudrillard neve kevesek számára ismert, különösen a fiatalabb generáció körében, holott rengeteg az összefüggés az általa képviselt filozófia és számos olyan film koncepciója között, amelyek meghatározó benyomást tettek az adott korra és napjaink felfogására.

A 2007-ben elhunyt francia teoretikus és professzor a posztmodern gondolkodás kiemelkedő képviselője volt. Magyar nyelven csak igen kevés munkája jelent meg. A Simulacres et Simulation (1981) sajnos nem tartozik ezek közé (azaz csak az első fejezete, hiszen A szimulákrum elsőbbsége címen ’96-ban mintegy harminc oldalnyit lefordított belőle Gangó Gábor), holott talán a legfontosabb munkájának számít, legalábbis feldolgozottságát tekintve.

Az elmúlt száz év legérdekesebb filmjei számára nyújtott alapanyagot a mű legfőbb eszmefuttatása, miszerint a kultúránkban szimuláció és valóság között egyre inkább elmosódni látszik a határvonal. Ez már a könyv születésének korában is aktuális volt, mára viszont napi szinten igazolást nyer a tény, hogy a probléma mondhatni az ajtónkon dörömböl. A közösségi hálók és okos telefonok frigye az egyre fokozódó elszigeteltséghez, végső soron pedig a valóság torzulásához vezet.

Álljon itt 10 kitűnő filmalkotás, melyek szervesen kötődnek Baudrillard filozófiájához és munkájához:

1. A Mátrix (1999)

Ahogy Christopher Nolan együtt dolgozott Kip Thornnal az Interstellar – Csillagok között (2015) forgatása alatt, úgy szerették volna a Wachowski-testvérek bevonni Baudrillard-t a Mátrix
munkálataiba, a professzor azonban nem vállalta a részvételt. A filmben ugyanakkor mind teoretikailag, mind tárgyilagosan is megjelenik a konkrét életműve. Neo első jelenetében, amikor Choi, a fehér nyúl-tetoválást magán viselő Dujour és barátaik pénzzel érkeznek a lakására, az akkor még Thomas Anderson néven ismert főhős Baudrillard könyvét veszi le a polcról, amely csak egy üres váz (A magyar felirat végül a Látszat és Láttatás címre fordította).

A film hatalmas benyomást tett a világra: rengeteg internetező választotta a Neo vagy éppen Trinity-álnevet; a lefelé csurgó, zöld kódolás talán a leggyakoribb képernyőkímélő volt annak idején. A számos bibliai utalás mellett a Mátrix híres arról is, hogy bár nem elsőként, de a legfogyaszthatóbb formában mutatott rá a tapasztalt valóságra, mint a vizsgálat tárgyára. Azóta kicsit gyakoribb téma a médiamanipuláció, vagy a társadalom és a hatalom viszonylata, az emberek pedig hajlamosabbak észrevenni a parasztvakítást.

A film gyakorlatilag megszorozza, illetve szélsőséges módon illusztrálja Baudrillard egyik legnagyobb félelmét, miszerint az emberiség már annyira elmerült a technológia általi függésben, hogy észre sem veszi saját modern kori rabszolgasorsát.

2. Solaris (1979) 

Stanislaw Lem leghíresebb történetének feldolgozása egyértelműen kultuszfilmként értékelendő. Amellett, hogy minden benne van, ami a rendezőt, Andrej Tarkovszkijt a filmtörténelem kiemelkedő alakjává teszi, meglehetősen sok az áthallás Jean Baudrillard szimuláció-elmélete és a történet között. A bolygó, mely a legénység egy tagjának megboldogult feleségét projektálja az űrállomásra, szimbóluma a folyamatnak, miszerint az illúziót valóságosabbnak ítéljük, mint magát a valóságot. A Solaris merész fordulatot vesz, amikor  a főhős, Kris Kelvin inkább a bolygón marad, hogy együtt élhessen tovább felesége reprodukciójával.

3. Truman Show (1998)

Jim Carrey első komolyabb megjelenése a dráma kategóriájában kétség kívül a Truman Show volt. A film igencsak megelőzte korát: jóval azelőtt jött ki, hogy a világot meghódították volna az egymást követő valóságshow-szériák. A Baudrillard szerinti hiperrealitás manifesztációja jelenik meg Seaheaven kreált városában, ahol semmi sem valós, még maga a napsütés sem, a nézők ennek ellenére imádják a műsort, mert Truman Burbank hamis világa saját világuk valóságosságára emlékezteti őket.

4. Ponyvaregény (1994) 
John Travolta és Uma Thurman karakterei, azaz Vincent Vega és Mia Wallace ellátogatnak a Jack Rabbit Slim’s nevű szórakozóhelyre, ahol egyes emberek ismert hírességeknek vannak maszkírozva, köztük Marilyn Monroe is tiszteletét teszi jellegzetes szoknyaleszorításával. Monroe jó példája a média termékének, és gyakorlatilag a modern kori celebkultúra első oszlopos képviselője volt. Ez a jelenség pedig nem más, mint a valósággal való kapcsolatunk elvesztésének egyik szakasza, amikor a közönséges embereket nem értékeik alapján tartunk nagynak, hanem a nagyság ad nekik értéket.

5. Amikor a farok csóválja… (1997)

1991-ben Baudrillard egy érdekes dologra hívta fel a világ figyelmét: véleménye szerint az öbölháború nem történt meg. Persze lezajlott, mint aktuálpolitikai esemény, mégis a történelem során ez volt az első háború, amelyet teljes egészében a tömegmédia közvetített a hátország (és tulajdonképpen a világ) felé. Egyes riportokban a csata szemléltetéséhez kezdetleges animációkat használtak, így a néző kénytelen volt elfogadni a szimulációt, mint valóságot.

A film története szerint a kormány megbíz egy producert, hogy rendezzen meg egy fiktív háborút Albániában. A célja mindennek mindössze figyelemelterelés egy szexbotrányról, melyben az elnök is érintett. A film nagyon érzékletesen jeleníti meg az illúziógyáros producerek és a kormány titkos együttműködését annak érdekében, hogy megtévesszék az embereket.

6. Észak-északnyugat (1959)

A sztori szerint RogerThornhill, a sikeres reklámügynök akarata ellenére egy intrikába keveredik. A CIA úgy dönt, felruházzák a kém, George Kaplan személyazonosságával abból a célból, hogy összezavarják az ellenséges hírszerzést. A film ezzel akaratlanul is illusztrálja a szimulákrumot, mindehhez pedig – hasonlóan az előző filmhez – a kormányt is bevonja.

7. Eredet (2009)

A 2000-es évek egyik legjobb filmje felidézte számunkra azt a nézőpontot, amivel a Mátrix óta nem igazán kokettáltak a mozgókép frontján. Eleve a cím is egy olyan eljárást nevesít, mely által gondolatot lehet ültetni egy álmodó ember agyába, az álom különböző mélységei pedig alig különböznek a valóságtól, és ha nem vagyunk óvatosak, talán örökké ebben a világban ragadunk. A film tétje tehát a kapcsolat elvesztése a realitással, melytől Baudrillard is óvva intett.

8. A nő (2013)

Az eredetileg csak Her, azaz Ő címre keresztelt filmben Joaquin Phoenix kifogástalan alakítását csak Scarlett Johanson jellegzetes hangja teszi még érdekesebbé, hiszen a főhős egy olyan operációs rendszerre reflektál, mely arra hivatott, hogy teljesítse a szükségleteit. A két szereplő között különös kapcsolat alakul ki, mivel egyikük értelemszerűen nem létezik. Egymás közti viszonyuk tekinthető egyfajta analógiának, amely a társadalmunk technológia-függőségét öltözteti egy romantikus dráma köntösébe.

9. Szárnyas fejvadász (1982)

A XX. század legjobbnak tartott sci-fije nem hiányozhat ebből a listából, már csak azért sem, mert a Harrison Ford által alakított fejvadász, Rick Deckard az embertől alig megkülönböztethető replikánsokra vadászik. Ez csak egy megnyilvánulása a szimulákrumnak. A hatalmas neonreklámoktól tobzódó, cyberpunk-szerű világot a emberek meg akarják védeni a nem-emberi utánzatoktól, hogy mindaz, amit ismernek, megmaradjon valóságosnak, holott tulajdonképpen nem más, mint illúzió.

10. A.I. – Mesterséges értelem (2001)

Stanley Kubrick sajnos kénytelen volt félbehagyni a készítését, holott megnéztük volna a filmet az ő látásmódjával. Helyette Steven Spielberg fejezte be, így inkább könnyfakasztó dráma lett belőle, ami nem baj, mert végül is olyan mélységben boncolgatta a “Látszat és Láttatás” kérdését, ahogy még soha senki. Képes-e egy robot helyettesíteni egy gyermeket (vagyis egy hazugság a valóságot)? A határ elmosódik a valós és a valótlan között, amikor érzelemről van szó, vagy inkább kötődésről, mely az érezni nem képes gépek között emberi mértékkel mérve kialakulhat.