A disztópiák méltó követője – Interzóna
Szeptember 30-án mutatjuk be legújabb könyvünket, az Interzónát, a Petőfi Irodalmi Múzeum Jövő-Idő programjának keretén belül. A bemutató előtt nézzük, mit érdemes tudni a könyvről és magáról Štindlről.
Ondřej Štindl kalandos életutat járt be, kortársai közül ebben a tekintetben talán a Metró-könyveket jegyző Dmitry Glukhovskyhoz tudnánk hasonlítani. Štindl a Károly egyetemi tanulmányai után kezdte a világot járni, legnagyobb hatással Anglia volt rá, későbbi munkáit ottani élményei ihlették. Csehországba hazatérve, 1990 őszén többed magával indította el független rádióját, amit először csak korlátozottan lehetett fogni, de a későbbiekben már nagyobb publikum számára is elérhetővé vált. A rádiózás mellett hagyományos újságírással is foglalkozott, főleg a film és a popkultúra érdekelte. Első kritikái a Revolver Revue-ban jelentek meg, a 90-es évek közepétől pedig hivatásos újságíróként tudósított kulturális témákról a Lidove novinyban, egészen 2000-ig. Ezután egy rövid időre visszatért Angliába és a BBC-nél dolgozott politikai tudósítóként, emellett pedig továbbra is figyelemmel kísérte a filmvilágbeli történéseket.
Ondřej Štindl
Az újságírás mellett forgatókönyvírással is foglalkozott. Először David Ondříčekkel dolgozott együtt egy Videomania című tévéműsoron 1994-ben. Első nagy sikerét 2010-ben érte el a Pouta forgatókönyvével, amivel kiérdemelte a Cseh oroszlán-díjat a legjobb forgatókönyv kategóriában. A film egy titkosrendőr és egy szakadár mozgalom történetét meséli el a ’80-as évekbeli Csehszlovákiában. A továbbiakban is együtt dolgozott a film rendezőjével, Radim Špačekkel, például szintén Štindl írta a Mista (2014) vagy a Svět pod hlavou (2017) forgatókönyvét.
2012-ben egy újabb oldalát mutatta meg, ugyanis ekkor jelent meg legelső regénye, az Interzóna (Mondschein). A debütálást a kritikusok nagyon pozitívan fogadták, Petr Nagy például kivételes tehetséggel megáldott íróként jellemezte, míg mások Cormac McCarthy prózájának hatását fedezték fel könyvében.
A történet középpontjában Erik Vilks, a Kísérő áll. A Városban él, ahol az emberek a járványoktól való örök félelemben élnek, az egymás közötti társaskapcsolatok pedig megszűntek. A szürke, szinte minden emberi dologtól mentes világban csupán egy virtuális valóság, Dorma jelent némi feloldozást. A rendszerre felcsatlakozók minden vágyukat valóra válthatják, mindent megkaphatnak, amit a természeti katasztrófák által letarolt világban nem – vagyont, szeretetet, családot. Azonban a Dorma kínálta élvezetek nem mindenki életét teszik jobbá, ez esetben fordulhatnak Erikhez, aki elhozza számukra a végső feloldozást, a halál ajándékát.
Az Interzóna tiszteleg a disztópia nagy elődjei – Jevgenyij Zamjatyin, Aldous Huxley és George Orwell – előtt, miközben saját hangja és vizíói teszik újszerűvé, a műfaj méltó követőjévé. Világépítésében egyértelműen orwelli minták köszönnek vissza, mint például az egyeduralom, a megfigyelés, a múlt totális eltörlése, de a főszereplőben, Erikben is felfedezhetjük Winston Smith tulajdonságait. Más disztópiákhoz hasonlóan Štindl is megmutatja korunk problémáit; a legegyértelműbb párhuzam a Város és Dorma között utazó emberek, akikben társadalmunk eszképizmus utáni vágyát ismerhetjük fel. Azonban ezekben nem mélyed el, íróként jobban érdekli az emberi tényező, így történetét is néhány szereplőre – Erik, Maria, Stan és Anton – korlátozza. Ebben a leredukált mikrokörnyezetben bontja ki világát a szereplők egymáshoz és a rendszerben betöltött szerepükhöz való viszonyuk mentén, így a világból csak annak atmoszférája – amit erős ellentétek segítségével teremt meg – és lakói válnak fontossá, minden más mellékes.
Erik egy az emlékezetéből kitörölhetetlen dallam mentén kezd nyomozásba Városban és Dormában, ezzel folyamatosan egyre mélyebbre hatolva a disztópia működésében. Maria elsőször Erik megfigyelőjeként lép színre, később azonban kiderül, sokkal fontosabb tényező a rendszerben, későbbi cselekedeteit is ez és megváltozott érzései határozzák meg. Erik kutatása során találkozik Antonnal, a Várostól távol élő renegáttal, aki szép lassan, rétegről rétegre leplezte le a szigorúnak tűnő rendszer köré épített hazugságokat. Végül pedig maga a diktátor, az elnyomó is emberi közelségbe kerül, aki nem más, mint Stan Nikiferov, aki karizmatikus fellépésével és a rettegett betegséggel szembeni immunitásának köszönhetően vallási kultuszt épített maga köré, és elvezette az emberiség túlélőit a fertőzésektől mentes Városba.
A szereplőket általában Erik szemén keresztül látjuk, azonban Štindl egy E/3-ben történő elbeszélésnél kreatívabban építette fel történetét. Erik Vilks oldalán haladva fokozatosan ismerjük meg az első fejezetekben felvázolt világ mögött a valóságot, akárcsak egy krimiben. Önmaga utáni nyomozását visszatérő szimbólumok kísérik, mint a zene, a halál vagy a 703-as fiú. A múlt utáni kutatást különböző szövegtípusok is megszakítják, mint például Maria beszámolója vagy Larissa naplója, ezzel izgalmasabbá téve a szöveget és természetesen a cselekményt, mivel a fent említett szövegeken keresztül kapunk egyre teljesebb és obejtívebb képet a Stan által felépített rendszerről és Erikről is. A történetben néha-néha ott a veszélye annak, hogy Štindl beleesik jól ismert történeti sablonokba, azonban ez az „illúzió” inkább az olvasó megvezetésére szolgál, őmaga pedig mindig elő áll valami olyannal, amire nem számítottunk.
A depresszív képekből felépített Interzóna egy disztópiába helyezett, szépirodalmi igényességgel megírt pszichológiai utazás, melynek célja identitásunk feltárása és vitathatatlan szerepének bemutatása, miközben feszes történetvezetésének és a pörgős eseményeknek köszönhetően egy izgalmas könyv is. Zseniális debütálás, ami reméljük, a magyar olvasók tetszését is elnyeri.
