A Galaktika Aréna bemutatja: Vékony Krisztián: Új történet a Félreértés-ciklusból

Vékony Krisztián újabb története olvasható, mely a Félreértés-ciklus részét képezi. Ne felejtsetek kommentálni és tanáccsal segíteni a szerzőt!

FÉLREÉRTÉS CIKLUS

NPS STANISLAW LEM

„Levél vagyok a szélben, figyeld, hogy szárnyalok!”
Hoban „Wash” Washburne (Joss Whedon: Serenity)

Az égbolt lángolt, a föld remegett. Az egész furcsa mód gyönyörű volt. A pusztításnak valahol megvan a maga szépsége. A hamuból termőföld lesz, a halálból élet. Minden újrakezdődik, a létfejlődés új csodákat hoz. Könnyből s vérből végül létrejön a paradicsom.

A nyitott csapatszállítóból kitekintve a csata előszele látszódott. Az irdatlan hadigépezet groteszk műalkotást festett a tájra.
A pusztítás eszközei alakzatban szálltak az égen. Keselyűk rakétái párhuzamos rendben szőnyeget fektettek a levegőben, nehéz transzporthajók óriási járólövegeket szültek. Lövedékek csapódtak be, színezték sárgára, s vörösre a rusztikus, megtépázott vásznat.
Vörös Polák a padon ült, figyelte a művészetet, melyet az ember hozott a holdra.
A katona mögött a perforált acéllap, mely támlaként szolgált, meg-megremegett, mire a hátán lévő izomzat automatikusan megfeszült. Fülébe folyvást hangok, zajok, érthetetlen rádiózörejek szöktek. Minden inger, minden külső hatás reszketéssel töltötte el. Ugyanakkor egyfajta, megmagyarázhatatlan katarzist is érzet.
Az életbennmaradásért küzdő test. Az adrenalin bűvös lökete. A hovatartozás egyértelműsége. A tökéletes rend és szabályos hierarchia, ami a nyolcezer főt számláló hadműveletet jellemezte.
Az összefogás örömkönnyeket hoz a szembe. Tudni, hogy minden lélegző ember a te sikeredért bizakodik felemelőbb érzés a legnagyobb elismerésnél.
Büszkeség és izgalom.
Küzdésvágy és erő.
Tökéletes bizalom.
Férfias igények.
Mindig így kezdődik. A verbuválás nagy szavai.
Az apró betűs részlet hátramarad. A halál, a fájdalom, az elernyedő végbél mocska.
– Készülj! Három perc! – az őrmester hangjára mindenki felkapta a fejét.
Tár ellenőrizve. Fegyver kibiztosítva. Rövid sorozatokra kapcsolás. Taktikai panel rendben. Irányzék és interaktív írisz működőképes.
Vörös Polák elégedett mosollyal az arcán biccentett a vele szemben ülő Gerwazy-ra. A szikár férfi csillogó, hófehér fogait kivillantva vigyorgott vissza rá. Ez volt élete utolsó cselekedete.
Az esemény túl gyors volt ahhoz, hogy egyértelműen fel lehetett volna fogni. Pár másodperc, semmi több. A csapatszállító oldalán, egészen az aljáig méter széles és úgy kétszáz centiméter magas hasadás keletkezett. Gerwazy a lyukon keresztül kizuhant a mélységbe, de már halott volt. A mellette helyett foglaló Kornel vörös köddé vált. A megsebzett gép mögött egy arkangyal szállt tovább, rémisztő könnyedséggel letépte egy másik csapatszállító jobb rotorját, füstölő fáklyaként a földre küldve azt, még mielőtt egy emberi keselyű elkapta volna.
Hát elkezdődött.
– A tintahallal baszó anyátokat! – ordította az őrmester, miközben a reszkető gépen a tüzet oltotta.
Ennyi. Semmi több. A holtakra később emlékezünk.
Életben maradni. Ettől kezdve, egészen a végéig minden emberben ez a vágy volt az egyetlen igaz gondolat.
Az arkangyalok százával, mint nyári szúnyogok a pilácsot, úgy vették körbe a beszivárgó ezred csapatszállítóit. Gépágyúk, elfogó rakéták, elektrostatikus löketek, a bátran reszkető ember ujja az elsütőbillentyűn, ez volt minden, amivel szembeszállhattak ellenük. Minden, amit az emberiség felvonultathatott.
– Azt hittem.. úgy volt, hogy a nagy ütközet a túloldalon lesz! – ordította Zawadzki.
– Ne akard tudni, mi van a túloldalon!! – reagált az őrmester. – Ez itt csak egy laza kocsmaverekedés.
A megbolygatott égen, a szürke felhőkön keresztül az NPS Stanislaw Lem romboló ereszkedett alá. A hajtóművek vibráló kék fénye, a lövegek torkolattüze és a sima felületű fekete hajótesten megtörő fény újabb színt hozott a képbe. Védelmező apaként szállt a csatatér fölött, szemmel tartva s támogatva a hold felszínéhez közel küzdő Lengyel csapatokat.
– Hát itt van. – szólt Vörös Polák a hajót figyelve.
– Remélem az öcséd tudja, mit csinál, Vörös! – mondta Novak Mazur, az ifjú hadnagy.
– Mindig tudja.
A romboló, mint csillagszóró szilveszter estéjén, megállás nélkül szórta a szikrázó, foszforral megjelölt lövedékeket. Az arkangyalok lassan leszakadtak a csapatszállítókról és a Stanislaw Lem-et vették célba.
– Mindig. – sóhajtott Vörös.
Vörös Polák, akit a tűzszínű hajáról neveztek el és, aki bátyja volt a százada legnagyobb katonai vezetőjének, az egykor hatéves Aronra gondolt. A Lesznoszki család legifjabb tagja éppen csak betöltötte ötödik életévét, amikor megnyert egy világméretű, többhónapos taktikai játékot. Egy Földet átfogó háború szimulációjában hírhedt tábornokokat szégyenített meg, s vitt sírba több évtizedes katonai hagyományt. Az ügyvéd család értetlenül állt. A rendszert átverve indult. Álnéven, kitalált személyazonossággal. És nyert. Szemet hunyni a valóságon nem lehetett, eltusolni késő volt. A siker után minden figyelem a gyermekre szállt. A Flotta azonnal a szárnyai alá vette, és eszközéve alakította. Kérdés nélkül, szülői beleegyezés hiányában. A jog nem volt szempont. A cél szentesített eszközt, évszázados morált. A Független Lengyelország Katonai Nagyiskolája lett az új családja.
Gyerek volt, játékos ifjú, de tudott valamit, amit senki más. Szükségük volt rá.
Gabriel, akit később Vörös Polákként szólítottak, a húszéves közgazdász diák, aki semmihez se értet, kegyvesztetté vált. Inkább irigységből, mintsem szeretetből, önkéntes védelmezővé nevezte ki magát. Megfogadta, hogy vigyázni fog az öccsére. Óvni, segíteni, mert ezzel elhitethette magával, hogy fölötte áll. Ő a mentor, a nagy és erős fiútestvér. Egy géniusz vére.
– Tíz másodperc! Felállni!
A csapatszállító ereszkedni kezdett. Remegve, füstöt öklendezve koccant a talajnak.
– Páros haladás! Mozogjatok!
Amint Vörös Polák és jobbja az Elátkozott a kivette magát a gépből, a hatvankét földet ért csapatszállítóból az egyik méterekre tőlük kettészakadt. Kétségbeesetten kapálózó rotorja, mintha csak valami konyhai turmixgép lenne, apró darabokká hasított három embert, majd meggyújtotta napalmvető tartályát, és lángoló pokolba küldte a körülötte tartózkodókat.
– Ne állj meg!! – üvöltött az Elátkozott Vörösnek, aki a jajgatva vergődő, élő fáklyákat nézte.
Ki vagyok én, hogy láthassam halálotokat? Gondolta, és rohant, mert ez volt a dolga.
Ahogy haladt az Elátkozott mögött, rövid sorozatokat lőtt szerte szét, arra, amerre az ellenséget gondolta.
A föld olyan volt, mintha felásták volna. Fekete volt a hamutól, minden valaha itt élt és sokasodott növénytől, ami mára elpusztult, lángban felszabadult anyagait visszaadva a bioszférának.
Vörös egy sziklának vetődve az Elátkozott mellé kifújta magát.
– Most te jössz. – mondta az Elátkozott.
– Igen, tudom.
A páros haladás lényege, hogy az egység tagjai kettes csoportokban közlekednek. Egy halad előre, míg a másik folyamatos fedezőtüzet biztosít. Távonként váltják a szerepeket. A pár vigyáz egymásra, garantálják egymás túlélését. Ennek az újfajta háborúnak a káoszában többet nem is lehet elvárni. Képtelenség az egység minden tagjára odafigyelni és a küldetésre is összpontosítani. Mindenkinek megvan a maga feladata és mindenki igyekszik teljesíteni. Nem lehet hősködni, fölöslegesen letérni a kijelölt útról.
– Kész vagy?
– Igen, mehet. – bólintott a Polák. Az Elátkozott felállt és tüzelni kezdett, Vörös megiramodott.
Az interaktív írisz feltérképezte a terepet és minden taktikailag fontos elemet megjelölt. A katona láthatta kék kontúrral kiemelve társait, az összes embert, aki a vele együtt küzdött. Zöld kontúrt kapott minden tárgy, ami fedezékként szolgálhatott, amit pajzsnak használhatott fel a szükségben. És végül minden veszély, minden kerub, bibliai, a halál hírnökei vörös keretbe foglaltatott, bár erre igazából nem is volt szükség, ezt a megkülönböztetést a bibliaiak önként szolgáltatták.
Másodpercenként tíz-tizenkét métert tett meg. A gyenge gravitáció és az izomrásegítő ruházat élsportolót kreált az átlagemberből is.
A dombon fölfelé haladva a katona önkéntelenül is gondolatokat kreált magában.
Ez a fészek? Hiszen itt nincs semmi. Egy kopár hegy a semmi közepén. Ez nem épület.
A gondolatokat egykét megjelenő kerub szakította meg és meg. A gépek innen-onnan jelentek meg, mintha nem is lett volna rendszer a mozgásukban. A célkeresztbe kerülve süvöltő lövedékek szálltak feléjük, s testük füstölgő darabkákra vált szét.
Az ezred katonái rohantak és lőttek, lőttek és rohantak. Néha szavakat ordítottak. Koncentráltak és megpróbálták teljesíteni a célt.
Túl kevesen vannak. Ennyire bevált volna a terved, Aron?

– Szabad neked erről beszélned? – kérdezte Vörös Polák a bárban az öccsét.
– Én vagyok ennek a kócerájnak a feje. Azt avatok be, akit akarok. Ráadásul holnap úgyis megtudjátok a parancsot. – mosolygott Aron, aki egy kupa sört ivott.
– De én csak egy baka vagyok. Te tábornok.
– Ha ennyire zavar, akkor megparancsolom, hogy ne szólj senkinek. Így rendben lesz?
– Igenis, Uram!
– Pff. Na ne röhögtess. – a kiürült kupát az asztalra tette. – A nyolcadik Fészket támadjuk.
– Micsoda? Az utolsó Fészket egy éve támadták meg. Iszonyú kudarc volt. Megörültél?
– Azt a csatát nem én vezettem. Ne izgulj, tudom mit teszek. – a tizennyolc éves srác, aki nővel már volt, de a szerelmet nem ismerte, a bátyja szemébe nézet. – A lényeg az, hogy azt csináld, ami a legegyértelműbb, de hitesd el, hogy valami teljesen másra készülsz. – vigyorgott. – Ez a titka mindennek.
-Abban a Fészekben akár egy millióan is lehetnek.
-Oszd meg és uralkodj.

Vörös Polák egy kettéhasadt íjfa vastag törzsének vetette magát. Körbenézett és biztosította társát, hogy jöhet. Az Elátkozott pár másodperc múlva mellette volt.
– Már csak száz méter. Ott lesznek a kapuk. – mondta.
– Igen. – bólintott Vörös. – Eddig minden rendben.
– Eddig. – nyögte az Elátkozott, majd ismét nekiiramodott. Gabriel fedezte.
Ez egy gép. Gondolta, ahogy a fürgén cikázó katonát figyelte.
Az Elátkozott nem volt lengyel. Már, akkor is a holdon harcolt, amikor a Lélekmentők megérkeztek. Állítólag több, mint tíz földi éve. Senki sem tudta, miért jött ide, és senki nem értette, miért maradt. Valami nagyon fontos dolog lehetet, valami, ami miatt kötelességének érezte, valami, ami azóta csak vérző sebként tátongott a lelkében. Valami, ami miatt annyira gyűlölte a bibliaiakat, hogy sosem hagyott fel azzal, hogy mindet a pokolba küldje.
Ritkán beszélt, és senkivel nem barátkozott. Mindenkire sajnálattal nézett. Nem is csoda. A tíz év alatt tizenkét egységben volt. Az évek során sorra haltak mellette bajtársai. És ő mindet túlélte.
– Ez az ő átka. – Mondta egykor az őrmester.- Hallhatatlan katona, de végig kell néznie, mindenki más vesztét. Sok sikert Polák!
Vörös azonban nem bánta. Az Elátkozott volt a legtapasztaltabb és a legügyesebb harcos, akit valaha látott. És eddig tökéletes társnak bizonyult.
A következő fedezéknél ismét Vörösön volt a sor. Lábai alatt a talaj egyre meredekebbé vált. Nem sokkal mellette egy lengyel felbukott és gurulni kezdett lefelé. Ahogy visszatekintett a szerencsétlenre észrevette a többieket. A lejtőn ott volt még majdnem a teljes ezred. Több száz feketébe öltözött ember. Alig volt vérfelhő a levegőben. Alig voltak fájdalmas sikolyok. Felcserért eddig csak páran kiáltottak. Egyenletesen mozogtak felfelé.

És akkor megmozdult a talaj.
A hegyoldalban több helyen felhasadt a föld. Mintha csak hatalmas reflektorok lettek volna betemetve, az ég felé négy-öt méter átmérőjű fénysugarak szöktek az égbe.
– Sortűzre készülj! – hangzott a parancs a rádióból.
Vörös Polák megvetette a lábát, mint mindenki más is a közelében, leguggolt és átváltotta a fegyvert automata szórásra. Szemét a red doton tartva a legközelebbi kapura, a legközelebbi fénysugárra szögezte.
Mintha egy csorda robogott volna a hegy gyomrában, úgy remeget az összes kis kavics, szenes törmelék a térde körül.
– Készülj!
Amikor a fénysugárba árnyékok szöktek a katona izgatottá vált. Amikor a híres kerubsikoly megszólalt egy pillanatra megállt a légzése.
-Tűz!
Fegyverek százaiból másodpercenként több ezer lövedék száguldott a felbukkanó lények felé.
Vörös Polák nem engedte el az elsütőbillentyűt. A tüzelt, amíg a tár engedte. Ha kiürült újratárazott.
A kerubok jöttek és jöttek. Az emberek meg lőtték őket. Egyszerű szabály.
Akit nem találtak el azonnal sebesen futott, felugrott, messze repülve valamelyik katonára vetette magát. Aki atomjaira szakad, nem kiált fel, nem tesz semmit, egyszerűen eltűnik. Vajon ki az, ki tudja, ott volt-e egyáltalán.
Amikor már a maradványok eltorlaszolták a kapukat és csak egy-egy kerub jutott csak ki, Mazur hadnagy intett.
A sortűz abbamaradt.
– NPS Stanislaw Lem, itt sáskaraj három. Faltörő kos légi csapást kérünk a taktikai vonalra. – Vörös Polák mellett pár méterre a hadnagy az égre tekintett, Gabriel ugyanígy tett.
A Stanislaw Lem burkolata több helyen már lángolt, de még mindig fenségesen lebeget a felhők alatt. Gabriel tudta a hajó hídján ott az öccse és őket figyeli.
– Vettem, értettem. – szólt a Mazur a rádióba, majd csuklóját feje felett lendítve, kiadta a parancsot. – Fedezékbe! Csapás várható, négy másodperc.
A katonák hátrálva, menedéket kerestek.
Három.
Kettő.
Egy.
A rombolóból szárnyszerű, kékellő füstcsóvák fakadtak, majd, mint vitorlát bontott égbolt a hegy oldalára omlottak. A robbanások sorozata földet s törmeléket vetettek az emberekre, akik karjaikkal takarták be sisakozott fejüket.
A légnyomástól eltompított Vörös Polák a szemét nyitogatta. A csata zaját éles sípszó váltotta fel, a szitkozódó emberek egy furcsa némafilm szereplőivé váltak. A katona hirtelen nem tudta hol van, egy percre elfelejtette, mit is kellene tennie.
Amikor az Elátkozott a hátára vágott, észhez tért. Feltekintett és látta, hogy a hegyoldal helyén, a fénylő és ellenségtől hemzsegő kapuk múltján, a leomlott falakon túl egy folyosóktól hemzsegő idegen világ, egy ismeretlen építészet helyezkedett el.
Feltápászkodott és hidegen izzó, tiszti kardot lóbáló Novak Mazur után indult az egység többi tagjával együtt.
– NPS Stanislaw Lem. Itt sáskaraj három. Behatolunk a Fészekbe. – értesítette a vezetőséget a huszonnégy éves hadnagy.

– Mit akarunk csinálni a Fészekkel? – emelte szájához Vörös Polák a saját sörét.
– Elpusztítjuk. – vonta meg a vállát Aron Lesznoszki.
– Na ne. Mégis hogyan? Tudtommal még mindig nem vethetünk be termonukleáris fegyvereket.
– Van egy fegyver. Csak még senki nem tud róla.
– És hogy működik?
– Nos ezt, már tényleg nem áll módomban megosztani veled. Legyen elég annyi, hogy ti belülről felrobbantjátok a Fészek külső burkát és majd, mi, utána beküldjük.
– És ezt, hogy fogjuk csinálni?
– Nyitunk egy csatát a Fészek északi és nyugati végében. Ott ahol, a legkevesebb és legvédtelenebb kapuk vannak. Páncélosokkal és nehézgyalogsággal. Úgy fog tűnni a gyenge ponton támadunk. Meg fogják erősíteni azokat az oldalakat. Aztán bekopogunk egy beszivárgó egységgel a főbejáraton. Viszonylag kevés emberrel, csak, hogy ne piszkáljanak nagyon. Nem valószínű, hogy félni fognak párszáz fekete páncélos embertől. A nagy csata a másik oldalon lesz.
– És mi bemegyünk és lyukat robbantunk a tetőbe?
– Pontosan.

Belülről a Fészek olyan volt, mint egy szürreális álom. A fal élő faként viselkedett, de olyan volt, mint a beton. Az acél keménységű merevítő elemek törékeny üvegnek látszódtak. Helyenként kőnek, s sziklának tetsző tárgyak meg-megmozdultak, mintha csak lélegeznének.
Világító erek futottak a földön, különböző színekben pompázva, utat jelölve valamerre.
Minden puha volt és kemény, rideg és élettel teli egyszerre.
Gabriel az Elátkozott mellett haladt. Ha egy sarokhoz értek, hol az egyikük, hol a másikuk tekintett be feltáruló térbe. Csak néhány kerubbal találkoztak. Könnyen elintézték őket. Úgy tűnt a sortűzben és a légicsapásban az elővéd nagy része elpusztult.
– Miért nincs sehol egy terem vagy szoba? – kérdezte az egyik baka a hadnagyot.
– Az életterük középen, a mélyben van. Ez itt csak egy közlekedési hálózat.
– Mi felhőkarcolókat építünk. Kártyavárakat. Ipsterben egymás után omlottak össze, ezreket temetve maguk alá. Ebbe itt lőhetsz bármit, meg se kottyan neki. – mondta az Elátkozott. Vörösnek rémlett, valaki egyszer azt mondta, hogy a katona mérnök volt, mielőtt ide jött. Építész az Amanda bolygón.
– Tudnak valamit. – bólintott Vörös.
A következő elágazásnál az egység egy része levált a csoporttól, egy újabbnál egy másik. Mindenki a kijelölt helyére sietet. Közeledtek a centrumhoz. Egyre több volt a rájuk támadó kerub, egyre több földre pattanó üres töltényhüvely.
A folyosón végéről folyamatosan erősödő kék fény közeledet.
– Készüljetek! Nemsokára ott vagyunk.
Az öt méter belmagasságú, három méter széles közlekedőből feltáruló gigászi tér enyhe sokként hatott. A centrum egy irdatlan csarnok volt, egy akna, mely ellipszist formált és a mélybe tartott, olyan messzeségbe, hogy nem lehetett látni a végét. Az akna körül korlát nélküli széles erkély helyezkedett el. Itt vonult fel a beszivárgó egység legnagyobb része. A mélység fölött egy hatalmas gömb, kéken fénylő mesterséges, lebegő nap állt mozdulatlanul. Saját fénnyel látta el a teljes Fészket, mely akkora volt, mint egy kisebb város.
– Zawadzki, Vörös és a többiek a peremre! Bármi jön ott fel, küldjétek vissza a mélybe! Andrychowski és Átkozott a pillérekhez! – adta ki az utasítást Mazur.
Az Elátkozott Vörös felé biccentett, megmutatva évekkel ezelőtt sprapneltől eltorzult arcát, majd a perem körül lévő egyik hatalmas tartó pillérhez sietett.
– Robbants rájuk ezt a szart!- mondta Gabriel, majd az akna alja felé fordította a fegyverét.
– Gyönyörű város ez, kár, hogy le kell rombolnom. – közölte Zawadzki.
– Mi van? – botránkozott meg Vörös.
– Ezt mondta Hernán Cortéz, amikor bemasírozott Tenochtitlanba.

A mélybe tekintve, a katonák egyre riadtabbakká váltak. Pár tucat felszökkenő kerubbal gond nélkül végeztek, ám egyre ijesztőbb hangok szűrődtek fel és egyre nagyobb mozgást figyeltek meg. Nem tudták mi vár még rájuk és nem sejtették, mennyien jönnek majd.
– Tartsd a vonalat! Be kell fejeznünk a munkát! – ordította a hadnagy.
– Te jóságos Úr Isten.. – nyögött fel egy baka nem messze Garbrieléktől.
Lenézve Vörös kis híján az aknába zuhant. Amikor észrevette a hangyarajként, ezrével felfelé ugráló kerubokat legszívesebben futásnak eredt volna.
– Ez nem lehet igaz.
Az első fegyver tűzparancs nélkül sült el. A második követte, és végül mind a hatszáztizenkét ember, aki az akna peremén állt tüzelni kezdett. Az idegen gépek még jó száz méterre alattuk hemzsegtek, de pillanatok alatt egyre feljebb kerültek. A kerubokra hulló lövedékektől százával zuhantak vissza a mélységbe, de még így is sokkalta többen jöttek felfelé. A halálra rémült Zawadzki és még vagy egy tucat ember gránátokat lődözött, Muzar hadnagy a maroklőfegyverét ürítette ki újra és újra, megint páran lángszóróval próbálták visszatartani a rajzást.
Néhányan futásnak eretek, de a legtöbben tartották az állást.
– MENNYI MÉG?! – rimánkodott a hadnagy.
– Tízkét másodperc! – válaszolt Andrychowski az egyik utász, aki az egyik utolsó pillére illesztgette a robbanó tölteteket.
A raj közeledett. Pár kerub már a peremen volt. Néhány katona a lőszer hiányában puszta kézzel próbálta a végtelen gödörbe taszítani az idegen teremtményeket.
Muzar hadnagy kiürült pisztolyát az egyik géphez vágva elegendő időt adott egy harcosnak, hogy a mélybe rúgja a rá támadó ellenséget. Az őrjítő küzdelemben nincs idő tétlenkedni.
– KÉSZ! – üvöltötte az Elátkozott.
– Vissza! Vissza az evakuációs zónához!
Az ezred megmaradt katonái először precízen hátrálva, szabályozottan indultak meg a kijáratok felé. Majd másodpercekkel később fejvesztve rohanva, maguk mögé lövöldözve próbálták elhagyni a poklot. Akik lemaradtak, küzdöttek vagy segítettek meghaltak. Akik senkivel sem törődve, ösztönből futottak élhettek.
Vörös Polák az Elátkozott mögött futott. Mögötte Zawadzki, aki történelemből diplomázott Varsóban a hadnagy mellett loholt.

– Miért? – tette fel az utolsó kérdés Gabriel az öccsének.
– Meg kell mutatni, hogy győzhetünk. Meg kell adni a reményt. Vesztésre állunk. Még úgy is, hogy az összes csatámat megnyertem, végül el fogjuk veszíteni ezt a holdat. Ha nem mutatunk végre igazi eredményt, végünk van. Végérvényesen leromlik a morál. Elveszítjük a hitünket.
Így, vagy úgy, de még egyszer, úgy, mint régen, győznünk kell. Ez az utolsó reményünk.

Abban a pillanatban, hogy Vörös Polák hátrapillantott csapta a falhoz az egyik kerub Zawadzkit. A szerencsétlennek széthasadt a sisakja, de még mozgott, életben volt. Novak Muzar a kardjával csapta le az ellenség fejét és sietett a sebesült katonához. Válla alá mászott, Zawadzki karját a háta mögött átvetve próbálta felállítani, de a következő pillanatban már mindketten csak ködfelhők voltak.
Az Elátkozott egy gránátot hagyott hátra, mielőtt Vörössel és egy tucat másik lengyellel a megnyílt folyosóról a hegyoldalra léptek volna.
A lejtőn lefele körülbelül ötszáz ember futott a talaj felett lebegő csapatszállítók irányába. Olyan volt, mint egy verseny. Egy grandiózus túlélő show. A díj az életük volt.
Vörös utolsó előttiként ugrott fel a csapatszállítóba. Egy pillanattal később már a levegőben voltak és a Fészektől távolodtak.
A padokon ülő emberek lihegtek, fújtattak a megkönnyebbülés különböző jeleit mutatták.
Vörös a Fészekből kiáramló kerubokat nézte.
– Bumm! – szólt az Elátkozott és a következő pillanatban a hegy, mintha csak kalapot emelne, feldobta a tetejét, hogy aztán poros felhőben darabokban eshessen vissza rá.
– Most te jössz öcsi. – mondta Polák és az égre emelte tekintetét.
NPS Stanislaw Lem sebzett madárként nyikorgott az égen. Füstölt, lángolt, de még mindig egyben volt.

Gabrial Lesznoszki taktikai panelje megvillant és az öccse arcát kezdte közvetíteni. A báty nem értette, a mosolygós arcra nézett, várta mi történik.
– Ég veled testvér! – ez volt az egyetlen mondat, amit Aron Lesznoszki közölt majd megszűnt a kép. És akkor Vörös Polák rádöbbent.
A Stanislaw Lem mentőkabinokat kezdet lövöldözni magából. Megrándult és egy bizonyos irány felé vette az útját.
„Van egy fegyver. Csak még senki nem tud róla.”

Az NPS Stanislaw Lemen Aron Lesznoszkin, a kormányoson, a kommunikációs tiszten és a géptiszten kívül nem maradt senki.
Az emberiség legnagyobb zsenije, a tizennyolc éves kölyök egyenes háttal állt és a vastag sugárszűrős ablakon keresztül a célpontját figyelte.
– Veszteségek? – kérdezte.
– Huszonegy százalék. – válaszolt a kommunikációs tiszt.
Aron bólintott.
– Kezdjük meg a hajtóművek túlhevítését.
– Reaktorok hűtése leáll. Kritikus hőmérséklet negyven másodperc múlva. – közölte a géptiszt.
– Rendben. Mutassuk meg, hogy kell tízezerszeres túlerővel szemben csatát nyerni. Pan, irány a Fészek. Vigyük el a poklot az angyaloknak!
– Igenis, Uram! – szólt a kormányos, aki derekánál kikötve egy holografikus gömbben lebeget, teste lett a hajó, mozdulatai a Lem kecsessége. Karjait széttárva előre dőlt és a romboló követte a szándékait.
Aron Lesznoszki megfordult és a parancsnoki székhez ment. Leült, becsukta a szemét és a következőket mondta.
– Így meghalok élet szerelmemért, mert én vagyok a háború, holtak felelőse.

A csapatszállítóban, melyre egy pacsirtát festettek az oroszlánszív megszakadt. Gabriel Lesznoszki, akit csak Vörös Poláknak hívtak, torkaszakadtából üvöltött. Négy ember fogta le, próbálta visszatartani a pilótafülkétől. A szeretetből fakadó kín erősebb az adrenalinnál is.
– NE! NEM! Engedjetek!
Az Elátkozott, a férfi, akinek a tarkójára egy pandát tetováltak olyan erővel ütötte arcon, hogy végül elájult.

A gyöngéden zuhanó NPS Stanislaw Lem a feltárult akna fölé érve tündöklő fehér csillaggá változott, és úgy fújta el a nyolcadik Fészket, mint első sütésnél, szerető anyja mellett a gyermek a porcukrot.

FÉLREÉRTÉS CIKLUS

OPTIKÁN KERESZTÜL
„Így vagy úgy – egy embernek önmagában semmi esélye sincs.”
Ernest Hemingway

A domb tetején két, sziklának álcázott emberi lény feküdt. Az intelligens környezetutánzó, pikkely kamuflázs köpeny alatt, testhezálló, hőrejtő páncélokban az ELIT két tagja szinte teljesen láthatatlan volt. Nem szúrhatta ki őket sem a szívhang radar, sem a legmodernebb hőkamera. Az egyetlen árulkodó jel csupán a nő köpenye alól kilógó másfél méteres RS 210-es mesterlövész puska lehetett volna, ám ezt is alaposan betakarták a környezetből gyűjtött szedett-vedett növényzettel.
A világ számára lesben álló, dühös szellemek voltak.
– Biztos vagy benne, hogy megjelennek? – kérdezte a nő.
– Igen. Megnézik a roncsot. Mindig megteszik. Csak ki kell várni. – válaszolt a férfi.
– Néha igazán siethetnének.
– Még csak tizennyolc órája vagyunk itt.
– Tudom.
Társa hangján a férfi észlelte az enyhe kétségbeesést, a gondolatot, hogy talán elmulasztanak valamit.
– Megtartjuk az estét, megígérem.
– Ajánlom is.
A vadászok türelmesek voltak. A feladatukhoz nem járt időkorlát. Csak a végeredmény számított. A célt viszont a rendre teljesítették.
Baumfeld Szimona a legjobb lövészek egyike volt. A kecskeméti mesterlövész a Kárpát Szövetség tagjaként, önkéntesen csatlakozott a Lengyel flottához. Annak ellenére, hogy a Szövetség a harmadik NATO-nak felelt és így közvetlenül nem küldhettek katonákat a Testvér Rendszerbe, több mint kétezer önkéntes vált ki a hadsereg speciális osztagaiból és lépett be a flottába.
Döntésüket senki nem kérdőjelezte meg. A vezérkar tisztjei teendőiket félredobva a legnagyobb elismerésük mellett írták alá az okmányokat, hamisították meg a szerződéseket.
A globális politikai döntéshozatal egyértelműen elutasította a Föld közbelépését a háborúba, ám világ összes tábornoka feltétel nélkül hitt a Független Lengyelország céljaiban.
Az idegenlégióként verbuválódott, különféle földi nemzetek specialistái képezték az ELIT-et. Számuk csaknem hatvanezer főre rúgott. A legmodernebb fegyvereket vitték, a legjobb kiképzéssel rendelkeztek, a lengyel flotta ütőkártyáivá váltak. Mindenki felnézett rájuk, a közkatonák rajongói klubokat alakítottak ki tiszteletükre.
A Baumfeld-Diaz páros idővel az egyik legnépszerűbb csapattá vált. Negyvenhárom megölt bibliaival a vadász lista második helyét foglalták el. Hírük több volt, mint propaganda. Filmek, játékok és címlapok viselték a nevüket. Szállóigék és példabeszédek születtek tetteikről.
– Ha itt végeztünk, kérvényezni fogok egy eltávot. – szólt a férfi. – El akarlak vinni a Tükör tavi szigetekre.
– Nem fogják megadni.
– Dehogynem. Ma átvehetjük a vezetést a listán.
– Annyira nem vagyok jó.
– Tudod, hogy de.
A nő mosolygott. Imádta, ha párja rámutatott a tehetségére.
Szimóna jobb szeme megállás nélkül a fegyver optikája mögött maradt. Balját többnyire csukva tartotta. Bár Diaz kettős szkenner távollátójával folyamatosan figyelte a célterületet, a nő mégsem se engedett meg magának egy perc figyelmetlenséget sem.
Két kilométerre előttük egy keselyű roncsai hevertek. Egy ember testének a fele harminc méterre a géptől, az elszenesedett földön feküdt. Az összetört pilótafülkében a másodpilóta a székébe szorult. Feje előrebicsaklott, Szimóna az optikán keresztül könnyen kivette már élettelen, könnyes, barna szemét.
Amikor elfoglalták a pozíciójukat a fülkében ragadt ember még élt. Két órán keresztül ordítozott, segítségért kiabált. A nő meg akarta adni neki a kegyelmet, de társa figyelmeztette, nem kockáztathatják meg, hogy esetleg felfedjék a helyzetüket.
Mindketten végignézték a lengyel haláltusáját.
Utána, négy órán keresztül egy szót sem szóltak.
– Furcsa dolog látni valaki halálát. – mondta Szimóna.
– Ne hibáztasd magad.
– Nem teszem. Azt tettük, amit kell, tisztában vagyok vele. Csak… tudod, nem tudok nem gondolni rá, hogy…hogy mi lesz, ha egyszer a tiédet kell végignéznem…
A férfi elvette bal kezét a távcsőről és óvatosan, a köpeny alatt megérintette a nő fegyvert tartó karját.
– Szimi. – Szólt a Fürkésző és Szimóna megengedett magának pár másodperc csukott szemű szerelmet. Az érintésben ott volt kapcsolatuk minden érzelme. – Ez sosem fog megtörténni. Vigyázunk egymásra.
– Túl jók vagyunk, igaz?
– A legjobbak! – mosolygott a férfi.
A páros a Feddhetetlen nevű hajón ismerkedett meg egymással. A harminckettedik szimulált gyakorlaton úgy hozta a véletlen, hogy egymás mellé kerültek a számítógépes fronton. Ismeretség nélkül bízták rá magukat a másik félre. Az eredmény magáért beszélt.
A húsz órás csatában kisegítő, taktikai lövészekként sikerült néhány, Diaz által jól megválasztott célponttal megfordítaniuk a harc kimenetelét. Baumfeld halálos pontossággal tüzelt. Végül az ellenséges erők vezetése szinte teljesen összeomlott.
A szimuláció vizsgálata után feljebbvalóik döntése az lett, hogy véglegesítik a párost.
A Baumfeld-Diaz együttes azóta váll-váll mellett harcolt a többi gyakorlaton is.
Kapcsolatuk kezdetben pusztán bajtársi volt. Ám idővel többé vált.
Férfi és nő, napokig egymás mellett kuporodva, egy célt látva a szem előtt ráébrednek kötelékük fontosságára.
Végül már saját lényük részének tekintik a másik felet.
A kötelékből szerelem lett. Szerelemből életerő, küzdésvágy és értelem.

A három homályos, hullámzó tárgy a tizenkilencedik órában tűnt fel.
– Itt vannak. – szólt a Fürkésző. Szimóna erős rántással kibiztosította a fegyvert.
Nem túl magasan a föld felett lebegve a hordozók lassan megközelítették a roncsot.
Amikor már alig tíz méterre voltak a szerencsétlen sorsú keselyű maradványaitól megállapodtak. A középső objektum leereszkedett a talajra, majd, mint a hajnalban nyíló közönséges sólyomvirág feltárult. Belsejéből sejtelmes fehér fény kíséretében három idegen teremtmény lépett elő.
Az emberiség ellenségei semmiben sem hasonlítottak a Föld csillagjáró gyermekeihez.
Anatómiájuk új tudományágat teremtett. A legtöbb biológus bármit megadott volna, hogy közelebbről szemügyre vehesse a faj egy példányát.
Szokatlan felépítésük alapos vizsgálatához végül a háború biztosított lehetőséget.
Testük három részre oszlott. Fejük, melyen szájszerv és két darab szem is volt található egy áttetsző bőrfelület mögött, vékony izomcsoporttal és előbélrendszerrel egy középső testrészhez csatlakozott. A törzs tartalmazta az összes létfontosságú szervet. Enyhén a tőle előrefelé elhelyezkedő fej fölé nyúlt és méretét tekintve is ez a rész volt a legnagyobb.
Az alsó testrész a végtagokért felelt. A négy, egyenként körülbelül két méter hosszú kizárólag érrendszerből és izomzatból álló csápszerű kar, mind a tárgyhasználatot, mind a mozgást lehetővé tette. Végükből hat-hat vékonyka ujj meredt szét.
A bibliaiak testét mesterséges szövet fedte. Felületük fényt bocsátott ki.
A Triumvirátus jelenleg halványkéken világított.
Szimóna akárhányszor meglátta őket, akaratlanul is csodálattal nézett rájuk. A csodálat mögött azonban ott volt a félelemből fakadt gyűlölet is.
A három angyalszerű lény lassú és kecses léptekkel járta körül a roncsokat. Alaposan megvizsgálták a különféle a darabokat, megérintették a környezet részleteit és értékelték a világ e kis szegletének az értelmetlen átalakulását.
Az egyik bibliai a deréktól lefelé megcsonkított pilótához sétált.
– Csak nyugalom. – szólt Diaz. – Várunk még.
Szimóna az elsütőbillentyűn táncoltatta az ujját.
A lény vakító fehér fényre váltott. Az eddig két méter magasan billegő teste most egészen a halott emberhez ereszkedett. Arcán a homályos bőr egészen átlátszóvá vált, és láthatóvá tette a csodálatos kék szempárt, melyek egyenesen a katonára meredtek.
A bibliai egyik karja a lengyel homloka fölé nyúlt.
Az ujj megérintette az elesett arcát.
A sejtek apró elemeire robbanó test vörös felhőként szállt tovább a levegőben.
– A kurva anyátok! – a Fürkésző a fogait összeszorítva adott hangot az érzelmeinek. Szimóna ujjai ráfeszültek a markolatra.
Miután a Triumvirátus másik tagja végzett a pilótafülkében nyugvó emberrel a bibliaiak egymás felé indultak.
– Mindjárt. Várd meg, míg fedik egymást. Duplázunk. Várj… Figyeld a szelet!… Várj… Várj… MOST!
A tüzelés pillanatában a teljes testtel földön fekvő nő nyolc centimétert csúszott hátra. A fegyverből kirobbanó hüvely táncot járva, a halál aláírását firkantotta a levegőbe.
Kettőezer-kétszázhat méterrel távolabb a fény ugyanabban a pillanatban hunyt ki két bibliai ruhájából. A tündöklés helyébe húscafatok és vér került.
Az életben maradt lény fájdalmas üvöltése elhallatszódott a domb tetején sebesen verő két emberi szívig.
A Diaz a lepel alatt nyugvó csajka vizet a fegyverre öntötte. A sistergő folyadék hangja a táncos bált rendezett a nő idegein.
– Hőkép!? Hőkép!? – kérdezte kétségbeesve.
– Jók vagyunk! Minden rendben! Jók vagyunk! – mondta a férfi az adatok leolvasása után.
A buborékként kipukkadó, két lebegő objektumból összesen hetvenkét kerub került elő. A sebesen mozgó retteget gépek egy része az életben maradt teremtő köré gyűlt, a többiek vadászni indultak.
Az ELIT tagjai pár perc feszült megfigyelés után elégedetten konstatálták, hogy egyetlen ellenséges elem se tart feléjük.
– Megcsináltad! – szólt a férfi és a szabályoknak ellenszegülve gyengéd csókot lehelt párja arcára.

Társai élettelen teste fölött kuporodva a bibliai az életre gondolt. Addig nyugtatta két karját a holtakon, míg valamennyi emléküket magába nem gyűjtötte. Végeztével az univerzumnak ajándékozta a testek atomjait.
Felegyenesedve a fájdalom és az elmúlás értelmét kutatta. A körülötte önmagukból pajzsot képző kerubokra tekintett és arra vágyott, hogy bárcsak visszahívhatná az életet halállal védő testvéreiket.