Emsi: Fekete félhold

A Galaktika Arénában Emsi Fekete félhold című története kerül leközlésre. Ne felejtsd el a kommenteddel, építő kritikáddal segíteni az írót!

Prológus

Az eső szakadt. Mi pedig menekültünk az ég dörejei elől. Sötét, sűrű, tél eleji éjszaka volt. Erdő, kopár fák, denevérek, baglyok és furcsa, ijesztő hangok lengtek körül minket. Épületeket sehol sem láttunk.
– Azt hiszem eltévedtünk – szólalt meg a szőke hajú srác a hátam mögül. – Na, nem mondod – feleltem. – Egyébként mi is a neved?
– Dávid vagyok, de most kérdezed meg legalább ötödjére.
– Tudom – feleltem egy vállrántással, majd ismét az útra szegeztem a tekintetemet.
Velünk sétált még egy lány, természetes vörös hajjal és kék szemekkel áldotta meg az ég. Nagyon sovány volt, és apró termetű. Folyamatosan figyeltem, de mióta leváltunk a többiektől, nem szólt egy szót sem.  Kezdtem arra gyanakodni, hogy néma, ráadásul elképzelni sem tudtam, hogy milyen hangja lehet. Hozzá akartam szólni, hogy megkérdezzek tőle valamit, de abban a pillanatban dörgött egy hatalmasat az ég. Felsóhajtottam, Dávid pedig furcsán nézett rám.
– Na, mi az, csak nem félsz? – kérdeztem vigyorogva.
– Te biztos – felelte a fejét rázva.
Aztán megint dörgött, én pedig kissé összerezzentem. – Na, ki az, aki fél? – kérdezte Dávid nevetve, majd megbotlott egy faágban, és hasra esett.
– Hát ez gyönyörű volt – reagáltam le, majd elsétáltam mellette, és mentem tovább.
Nem tudom, végül hogyan kelt fel, de pár perc múlva mögöttem kullogott, a néma vöröskével az oldalán. Ismét dörgött, de nem igazán törődtem vele, csak sétáltam tovább. A szél fújt, kegyetlenül hideg volt, nagyon fáztam. Ráadásul egyszer csak beleléptem egy hatalmas pocsolyába, ami olyan nagy volt, hogy azt már tónak nevezném.

– Szép volt! – kezdett el cukkolni a szöszi.
– Képzeld, direkt csináltam! – feleltem. – Egyébként hogy is hívnak?
– Dávid vagyok, és most már számolni fogom.
– Mit?
– Azt, hogy hányszor kérdezed meg a nevem.
– Most másodszor.
– Egy frászt! Ez már legalább az ötödik.
– Na és? Nehezedre esik elmondani a neved?
– Nem. Csak fárasztó.
Volt valami a hangjában, amit még felém soha senkitől nem hallottam. Talán kedvesség, vagy szeretet, de nem tudtam volna pontosan megmondani, mi az.  Mintha ő lett volna az egyetlen ember a földön, aki képes engem elviselni, de nem csak engem, hanem a stílusomat, és azt is, ahogy folyamatosan cukkolom, idegesítem, és beszólogatok neki.
Megint dörrent. Kissé megijedtem, megcsúszott a lábam a sárban, és hanyatt vágódtam volna, hacsak Dávid el nem kap. Ijedten bámultam rá, majd elmosolyodtam, ő pedig csak bámult bele a szemeimbe a kékjeivel. Egy pillanatra úgy tűnt, hogy viszonozza a mosolyt, aztán ellökött magától, és elkomorult az arca.
– Na, ki az, aki fél? – kérdezte.
– Én ugyan nem.
– Á, nem. Csak a karjaimba menekülsz a villámok elől!

– Nem menekültem sehova! Csak megcsúsztam.

– Hogyne… megcsúsztál… értem. – Megálltam, és hátrafordultam, mire mindketten megálltak mögöttem.
– Baj van?
– Csak megint elfelejtettem a nevedet.

Sóhajtott egyet.
– Dávid.
– Dávid – ismételtem.
– Memorizáld légy szíves, mert lassan teljesen kikészítesz.
– Ez a célom.
– Enikő, figyelj…
– Emese vagyok.

– Emese, nézd, én…
– Nem indulhatnánk már el a kurva életbe is? – szólalt meg a „néma” lány mögöttem, igencsak hangosan. – Nem elég, hogy eltévedtünk, de még a mobilunk sem működik, netezni sem lehet, és semmivel nem tudunk üzenni a szüleinknek. Hogy basznátok meg a rézfaszú baglyot! Hirtelen nem tudtuk, mit reagáljunk, csak néztünk egymásra, aztán rápislogtunk a vöröskére, aki úgy tűnt, ismét megnémult. Aztán elindultunk tovább, anélkül, hogy mondtunk volna bármit is. Körülbelül fél órát tölthettünk még sétálással ezek után, amikor egyszer csak megláttunk magunk előtt egy hatalmas fa ajtót, a hozzá tartozó kőből készült épülettel. Teljesen olyan volt, mint egy régi, elhagyatott kastély. Elég romos, lepusztult volt, de azért látszott rajta, hogy valamilyen szinten masszívan áll a lábán. Majdnem kijelentettem, hogy ilyet eddig még csak filmekben láttam, de az olyan lett volna, mintha megszegnék egy ki nem mondott némasági fogadalmat. Az eső abban a pillanatban állt el, ahogy az ajtó elé értünk, viszont pár perccel később tejszerű köd ereszkedett le, amiben alig láttunk valamit.
– Mit gondolsz, Enikő, bemenjünk?
– Még mindig Emese vagyok, és nem nagyon van más választásunk. – Amint ezt kimondtam a bejárat abban a pillanatban kinyílt előttünk, hatalmas, dobhártyaszaggató nyikorgással.
– Ez filmbe illő! – közölte Dávid, csillogó szemekkel.
Besétáltunk, és egy régi kastély előcsarnoka tárult elénk. Régi lovagi páncélokkal, porral, pókhálókkal, és minden egyébbel. Velünk szemben egy lépcső vezetett felfelé, jobbra és balra pedig egy-egy folyosót találtunk. Egyszer csak teljesen maguktól felgyulladtak a fáklyák. Legalább világos lett, gondoltam.
– Hogy rohadnátok meg, bassza meg! Miért kell minket egy ilyen kibaszott veszélyes helyre… – kezdte el a vörös lány, de Dávid befogta a száját, onnantól kezdve nem tudott mást csinálni, csak nyöszörgött.
Elindultunk a bal oldali folyosón, és benéztünk a legelső ajtón. A szobában összesen három darab szék volt, melyek kört alkottak, de valahogy nem illettek a képbe. Furcsán modernek voltak, ráadásul a szoba hatalmas volt, így úgy nézett ki, mintha minden egyes bútort, ami benne volt, elvittek volna belőle, és csak ezt a három széket hagyták volna ott. Pirosak voltak, fekete karfával, kárpitozottak, és iszonyat jól néztek ki. El tudtam volna viselni egy olyat otthonra is. Fogtam magam, és lazán belehuppantam az egyik székbe, majd intettem a többieknek, hogy kövessenek. A kis vörös cifrát káromkodott, majd leült.
– Enikő, ez nem jó ötlet szerintem – mondta a srác.
– Emese vagyok, és ülj már le! Egyébként, hogy is hívnak?
– Dávid – felelte, sóhajtott egyet, majd leült ő is.
– Meséljünk egymásnak horror történeteket! Tök jó hozzá most a környezet.
– Te megőrültél, bassza meg?! – kérdezte a „néma” lány.
– Komolyan gondoltam. Na, D… Dani, kezd már el!
– Dávid!

– Jó, mindegy. Csak kezd el!
– Hát jó – válaszolta, majd nagyban elkezdett mesélni.

Első történet

Dávidon látszott, hogy egy kissé megremeg az ijesztő környezet, és saját horror sztorija hatására, ennek ellenére megállás nélkül mesélt:
Egyszer, nagyon régen történt, hogy volt egy hét éves kisfiú. Gyönyörű, szőke hajú és kék szemű. Születésnapjára kapott egy nagy bernáthegyi kutyát a szüleitől.
– Azért, hogy minden esetben csak téged védjen – mondták neki a szülei.
Eltelt egy kis idő, a kutya és a kisgyerek összeszoktak, szinte legjobb barátok lettek. Állandóan együtt játszottak, és a kisember már szinte semmit nem csinált bernáthegyije nélkül. Egyszer majdnem iskolába is bevitte magával, de a szülei természetesen lebeszélték róla.Nem sokára eljött a nyári szünet, a hosszú nyaralások ideje. Minden egyes család elment, és főhősünk szülei is eldöntötték, hogy nem maradnak otthon.  Viszont a fiú nem akart elmenni.
– Én itthon maradok! – közölte, olyan komolyan, amilyen komolyan csak tudott beszélni.
– Veszélyes dolog ez – vágta rá az apja.
– Buksi majd vigyáz rám – felelte a fiú, majd megsimogatta kutyusa fejét.
A szülők többször is átbeszélték, és átgondolták a dolgot, majd úgy döntöttek, hogy Buksi elég nagy és elég erős ahhoz, hogy bármitől megvédje kisfiukat. Hogyha meg gond van, akkor ott van a telefon.
Amikor a felnőttek elmentek a háztól, a kutyus és a kisfiú még többet játszottak együtt, mint azelőtt. Labdáztak, szaladgáltak az udvaron, és a fiú időnként felmászott egy fára, onnan nevetett le bernáthegyijére.
Ám nem sokkal később eljött az este majd az éjszaka. Főhősünk nagyon kezdett félni, ezért felhívta édesanyját.
– Szia, anya, nagyon félek!

– Amíg ott van melletted Buksi, addig nem kell félned. Minden egyes alkalommal, amikor lefekszel az ágyadba, lógasd ki a kezed, és hagyd, hogy Buksi megnyalja, ez biztonságot fog nyújtani. És ne aggódj, reggelre otthon leszünk. Nagyon szeretünk.
A kisfiú így is tett. Megfürdött, megvacsorázott, majd elmosogatott, aztán fogat mosott. Bebújt az ágyba, lelógatta a kezét, és hagyta, hogy a mellette fekvő kutya megnyalogassa a kezét. Úgy érezte, minden a legnagyobb rendben van.
Nem sokkal később csöpögést hallott.

Csöpp… csöpp… csöpp.
Gondolkodott rajta, hogy mi lehet az, kikelt az ágyból, kiment a konyhába, és elzárta a mosogató csapját. Visszafeküdt, lelógatta a kezét, a kutya pedig megnyalogatta. Nem sokkal később megint hallotta a hangot.
Csöpp… csöpp… csöpp.
Kiment a fürdőbe, majd elzárta a mosdó és a zuhanyzó csapját is. Bebújt az ágyba, és hagyta, hogy kutyusa megnyalogassa a kezét. Viszont hiába zárt el minden csapot, egyre hangosabban és erőteljesebben hallotta a hangot.
Csöpp… csöpp… csöpp.
Behúzta magát a takarója alá, lelógatta a kezét, majd azt megnyalták.
Csöpp… csöpp… csöpp.
Nem bírta tovább. Felpattant az ágyból, majd felkapcsolta a villanyt. Buksi a csilláron lógott, tétlenül, holtan. Nyaka keresztül volt vágva, beleit pedig rátekerték a csillárra. A kisfiú felsírt, majd észrevette a vérrel az ágya fölé írt üzenetet:
„Nem mindig a kutya nyalja meg a kezed.”

Második történet

A kis történet hatására úgy tűnt, mindannyian megremegtünk. Én csak rémülten néztem Dávidra.
– Ez valóban megtörtént? – kérdeztem, mire egy nevetéssel felelt.
– Ugyan már… milyen felelőtlen szülők hagynák otthon a hét éves gyereküket egy kutyával?
Badarság… na de, most te jössz.
Egy picit elgondolkoztam, nem nagyon volt rémtörténet a fejemben. Aztán még is eszembe jutott valami, és mesélni kezdtem:
Volt egy lány, Szandrának hívták. Minden áron el akart menni a szüleitől, amint nagykorú lett, ezért albérletbe költözött. A lakást ketten bérelték, egy újonnan megismert barátnőjével. Kezdetben nagyon kedvelték egymást, a környezetük azt hitte róluk, hogy testvérek, de egy napon nagyon összevesztek. Szandra barátnője, akit Emmának hívtak randevúzott a lány ex-fiújával.
– Még is hogy képzelted? – háborodott fel Szandra.
– Mit? Hiszen nem is történt semmi – felelte Emma, teljesen nyugodtan.
– Mi az, hogy nem történt semmi? Tudom, hogy rámásztál, és akire te rányomulsz, azt fel is szeded!
– Nem szedtem fel.
– Akkor miért vagy a Facebookon kapcsolatban? Ezt magyarázd már meg nekem!
– Azért, mert nem sikerült még átállítanom.
– Két hónapja? Könyörgöm, két hónapja vagy szingli, és a szabadidődben állandóan azon a vackon lógsz.
– Ez nem igaz!

– Hogyne lenne már igaz! Nézd meg! Legutolsó frissítés, fél órája… és mióta vagy itthon? Fél órája.
– Na és most mit akarsz tenni? – sóhajtott Emma.
– Csak valld be, hogy összeszedted.
– Ez nem egészen így történt.
– Hát hogyan?
– Ő szedett fel engem.
– Kétlem…
– Jó, akkor ne higgy nekem!
– Jó, akkor nem hiszek.
Ezzel le is zárták a vitát. Szandra hátra ment a szobába, melyben két ágy volt, és egy szekrény.
Lekuporodott a földre, elővett egy könyvet, és olvasni kezdett. Emma ez idő alatt pedig gépezett. Többnyire a Facebookon lógott, ahogy barátnője megmondta. Így teltek el a napok, több hónapon keresztül. Amint hazaértek az egyetemről, az egyik lány leült a géphez, a másik pedig a szobában olvasott, és időnként cseréltek. Nem szóltak egymáshoz, csak hogyha muszáj volt. Három hónap múlva Emma megelégelte a dolgot, és békülni próbált.
– Meddig akarjuk még ezt csinálni?
– Mit?
– Egy házban élünk, minden nap látjuk egymást, és azon kívül, hogy ki fog holnap főzni, nem beszélünk meg semmit.
– Mert nincs mit megbeszélnünk – felelte Szandra, majd összecsukta a könyvét, és lefeküdt az ágyra.
A másik lány furcsán nézett rá az ajtóból.

– Nem akarsz eljönni, bulizni?
– Kösz, nem. Fáradt vagyok.
Ennyiben maradtak, és fél óra múlva a lány el is ment bulizni. Szandra lekapcsolta a lámpákat, és elaludt.
Emma késő estig mulatott, ennek ellenére, amikor hazaért, szinte semennyi alkohol nem volt benne. Bement, de nem kapcsolt lámpát, nehogy felébressze barátnőjét. Csak lehuppant a saját ágyára, és elaludt.
Másnap reggel, amikor felkelt, Szandra holttestét találta az ágyon.  Csak az arca látszott ki a takaró alól, és az egyik karja, melyen fel voltak metszve az erei. A falon pedig vérrel írt üzenet állt:
„Örülj, hogy nem kapcsoltad fel a lámpát!”

Harmadik történet

Dáviddal mindketten rábámultunk a vörös lányra, aki jó ideig nem szólt semmit. Csend borította a szobát, és nagyon sötét volt. Egyetlen fáklya szikrázó fénye miatt láttuk csak egymás arcát.
– Én jövök? – kérdezte szelíden, tőle nem megszokott hangon.
– Nem, a szomszéd néni – feleltem, és megráztam a fejemet.
Ezután ismét kínos hallgatás következett. Néztük egymást. Végigmértem Dávidot, belenéztem kék szemébe, aztán egyre lejjebb tévedt a tekintetem.  Ekkor vettem csak észre, hogy nagyon sovány, nem volt rajta semmi hús, se izom.  Úgy nézett ki, mintha bőre közvetlenül a csontjaira tapadt volna. Ő is végigmért engem, hasonlóan, ahogy én tettem. Majdnem ugyanolyan kifejezéstelen mosoly ült az arcán, mint nekem. Aztán a vörös lányt kezdtem el nézni. Nagyon apró termetű volt. Zöld szemeiben szomorúság, és
magány csillogott. A nyakán megpillantottam valamit. Egy sebhely volt, de nem a szokásos féle. Félhold alakja volt, és furcsán sötétlett, majdnem fekete színűnek tűnt. Amint észrevette, hogy azt nézem, azonnal odakapta a kezét, majd dühösen bámult bele a szemembe.
– Nos, nem mesélsz… öhm… mi is a neved?
– Adri.
– Akkor, Adri, halljuk a te horror sztoridat! – szólt bele Dávid a beszélgetésbe.
A lány előredőlt, kinyitotta picit a száját, és abban a pillanatban elaludt a fáklya. Összerezzentem, de ő nem zavartatta magát, mesélni kezdett:
Nem is olyan régen, talán napjainkban történt, volt egy kutatócsoport, akik a halált kutatták. Azzal kísérleteztek, hogy hogyan tudnának esetleg valakit visszahozni az életbe. Legelőször patkányokkal próbálkoztak, de sehogy sem akart nekik összejönni az újjáélesztés.Rájöttek, hogy ehhez nagyobb állatra van szükségük, ezért kipróbálták nyulakkal is, de semmi sem működött. Két tudós úgy döntött, hogy elmegy a csoportból, és egyedül kezdtek neki a felélesztés kutatásának. Kutyákat alkalmaztak, és kezdetben nem sikerült nekik. Egy labradort hoztak a laborba, beadták neki injekcióval a mérget, az pedig kinyúlt, és holtan elfeküdt az asztalon. Eltávolították a mérget a testéből, majd olyan anyagokat adtak neki, melytől azt várták, hogy felébredjen, de nem történt semmi.
– Mi lenne, ha kisebb testű kutyával próbálkoznánk? – kérdezte az egyik, majd másnap bevittek a laborba egy tacskót.

Csillogó, barna szőre volt, hosszú fülei fátyolként keretezték hosszúkás, aranyos arcát. Gomb szemei szomorúsággal, és félelemmel teltek meg. Kidugott nyelvvel, hangosan lihegve ült az asztalon.  Az egyik tudós odalépett hozzá, megsimogatta a fejét, mire a kutyus egy nagyon picit csóválni kezdte a farkincáját. Úgy tűnt, kezdett bízni azokban az emberekben, akik behozták a laborba, amikor a másik tudós megjelent a háta mögött, és kegyetlenül beadta neki a méreg injekciót. Több percen keresztül csak a kis tacskó vonyítása, sírása törte meg a néma csendet, majd lerogyott, elnyúlt az asztalon, és meghalt. Ott hagyták pár órára, kimentek kávézni, és elszívtak egy-egy cigarettát.  Még a kifújt füst is bűnösnek, gyilkosnak tűnt, a hideg éjszaka csöndes levegőjében. Beszélgettek közben, és hangosan, jóízűen nevetgéltek.
– Tudod, van az a vicc – kezdte az egyik. -, amikor az állatorvos megbetegszik, és elmegy az orvoshoz. Ismered?
– Nem.
– Leülnek egymással szemben, és az orvos megkérdezi az állatorvost, hogy mi a panasza, mire azt feleli: „Ja, hát így könnyű.” – Ennél a viccnél valahogy véget ért a nevetgélős hangulat, és jó ideig nem szóltak egymáshoz.
A feszült csendben harangszó sikoltott fel, így folytonos hangjával figyelmeztetve a két fiatal tudóst az idő múlására, arra, hogy mennyi ideje ülnek kint az erkélyen, és arra is, hogy mennyi ideje nem lehet hallani a kis barna szőrű tünemény lihegését.
– Vissza kéne mennünk – törte meg a csendet az egyikük.
– Várjunk még! Félek…
– Ugyan, mitől félsz?
– A végeredménytől.
– Nyugalom, minden a legnagyobb rendben lesz.
Nem sokkal később elindultak vissza, és megpróbálkoztak a kutyus újjáélesztésével. Már kezdték volna feladni, le is ültek az asztal mellé, amikor az állat megemelte a fejét, de valami nem volt rendben. Gomb szemeiben nem tükröződtek érzelmek, szőre mintha kifakult volna, szájából pedig fehér, habszerű anyag folyt. Felnézett, majd egyik mancsával lassan előre lépett. Láthatóan számtalan károsodást szenvedett, főleg az agyában, így teljesen úgy nézett ki, mint egy zombi kutya.Felkelt az asztalról, majd egy hirtelen mozdulattal ráugrott az egyik tudósra, és beleharapott a nyakába. A kutató elterült, pár pillanatig ott maradt a földön, majd felkelt, és egy fekete, félhold alakú sebhely maradt a nyakán.
– Tacsi, öl! – mondta, majd a kutya nekiugrott a társának, szétmarcangolta először a karján a bőrt, majd kettéharapta a tudós nyakát.
Azóta az ő utódainak ilyen sebhely van a nyakán, és csak ők tudnak parancsolni a tacskónak, mely még mindig él.
A fáklyák hirtelen felgyulladtak, Adri pedig direkt a fénybe tette a nyakát, melyen egyértelműen kirajzolódott a fekete félhold alakja.

Epilógus

– Mekkora poén! – kezdett el Dávid tapsolni és nevetni, majd megrázta a fejét. – Még hogy zombi kutya, meg tudós utódja… na, ne szórakozz velem!
A fáklyák ismét elaludtak, és éreztem, ahogy megnyílik alattam a föld, majd székestől, körülbelül három métert zuhantam, aztán valami puhára estem. Sötét volt, nem láttam semmit, és azt sem tudtam igazából, hogy hol vagyok.  Elővettem a zsebemből a mobilomat. Régi típusú Nokia, de világításra minden esetre egész jó, ha más már nem is működik rajta a térerő hiánya miatt. A telefon zöldes, halvány fényénél próbáltam felmérni a terepet. Egy kopott, régi matracra zuhantam, székkel együtt, mely még mindig ugyanott hevert, ahol hagytam. A szobán kémcsövek futottak végig, és a közepén állt egy régi asztal, rászáradt, alvadt vérrel. Azonban még ez a szoba is beleillett a kastély képébe, mivel ugyanúgy tele volt pókhálókkal, és porral, mint bármi, ebben az épületben.
– Dávid! – kiáltottam, de nem kaptam rá semmilyen választ. – Adri! – erre sem jött felelet.
Elkezdtem keresgélni, kutattam a falon, majd találtam egy kilincset, és egy hozzá tartozó ajtót. Megpróbáltam kinyitni, de nem ment, pedig kulcslyukat sehol nem láttam.
Elindultam, kicsit jobban körbenézni a szobában, hátha találok valamit, amivel kitörhetem az ajtót, de a kémcsöveken kívül nem volt semmi. Úgy éreztem, kezd fogyni a levegő a helyiségben.
Nekirohantam az ajtónak, próbáltam kirúgni, csapkodtam, teljesen kétségbe estem, de az ajtó nem akart kinyílni.
Feladtam. Könnyek kezdtek végigfolyni az arcomon, és leültem csendben az ajtó mellé, mikor az egyszer csak magától kinyílt. Nem is igazán értettem, mi történt, így egy ideig csak pislogtam, majd felkeltem a földről, és kisétáltam.  Itt már világítottak a fáklyák, de azokon kívül semmi nem volt a folyosón, csak egy lépcső, mely felfelé vezetett. Felmentem, és olyan látvány tárult elém, amilyet senkinek nem kívánok. Dávid feküdt a lépcső tetején, a szemei ki voltak kaparva, nyakából pedig darabok lettek kiharapva, és szabályosan az egész testéből ömlött a vér. Nem tudtam, hogy életben van-e még, de ha úgy is lett volna, tudtam, esélyem sincs megmenteni őt. Elborzadtam, majd apró könnycseppek szöktek a szemembe. Legszívesebben ordítottam volna, de nem tettem meg. Amennyire csak tudtam, magamba fojtottam az érzéseimet, ahogy életem eddigi tizenhét évében tettem.
Aztán csak egyszerűen elindultam volna tovább, amikor valaki, vagy valami a lépcső tetejéről visszalökött, és végighánykolódtam, bukfenceztem a köveken. Éles fájdalom hasított a lábamba.
Megpróbáltam felállni, de nem ment. Ott maradtam a padlón, és hiába kezdtem el felfelé kúszni a lépcsőn, mindig visszacsúsztam.
– Tacsi, öl! – hallottam valahonnan Adri hangját, majd megjelent előttem egy tacskó, vérben forgó szemekkel, és ugyanilyen vörös vér folyt a szájából.
Elindult felém, nekem ugrott, és az utolsó dolog, amire emlékszem, az a nyakamba vájó hegyes fogak által okozott, éles, kegyetlen, hosszan tartó fájdalom.

Vége