A halál a 19. és a 21. században is halál

Nem minden posztapokaliptikus fikció a halálról szól. Sőt, ami azt illeti, legtöbbjük, még ha a halál témája központi is, egészen más köré épül, mint például a természet, háború, technológia, civilizáció vagy éppen a vallás. Mary Shelley Az utolsó ember című műve viszont más. Ez tényleg a halálról szól.

Éppen ez a témaválasztás segített abban, hogy a könyv ne ragadjon meg a 19. századi kortárs olvasók körében, hanem a még napjainkban is egy erős regényként éljen. Shelley ugyanis olyat művelt, ami a műfajon belül igen ritka: saját bánatát forgatta bele a könyvbe. A férje, gyermekei és barátai halálát a komplex emberi faj kihalásává alakítja át.

A könyv születésének idejében Mary  a magánéletében egy tragédiasorozaton ment keresztül. Mostohatestvére öngyilkosságot követett el 1816-ban, majd 1818 és 1819 között, amíg Olaszországban éltek, elvesztette két fiatal gyermeküket is, akiket 1822-ben férje, Percy is követett. Már a regényen dolgozott, amikor 1824-ben Lord Byron is eltávozott az élők sorából, akivel Mary bonyolult, de szoros barátságot ápolt.

Az utolsó ember tulajdonképpen az elhunyt családtagok, barátok újjáélesztése. A történet a 21. századi Angliában játszódik, ahol a fő karakterek szoros barátságokat alakítottak ki egymás között. Lionel Verney (Shelley megtestesítője) testvérével, Perditával együtt (Marynek és mostohatestvérének, Clairenek kombinációja) árvák. A műben lévő király egyik gyermeke Adrian, aki Percyvel, Mary férjével azonosítható. Lord Raymund pedig Lord Byronnak felel meg, aki sikeres katonai vezetőként szerepel a történetben. Ami pedig összeköti ezeket az embereket: barátságok, szerelmi háromszögek, mély filozofikus diskurzusok. A kis baráti társaság megpróbál egy jobb világot teremteni, a maguk romantikus eszményeivel, de terveik nem nagyon jönnek össze, szétesnek körülöttük a dolgok.

Shelley késő 21. százada nem túlságosan különbözik a 19. századtól. Az emberek kocsikkal, gőzhajókkal, olykor ballonokkal közlekednek. Antibiotikum nincs, pedig a pestisjárvány közepette elkelne. Katasztrófák sora éri Angliát és az emberek elkezdenek a pillanatnak élni.

Mégsem a civilizáció koporsója ez. Sokkal inkább egy elégia, egy elkínzott panasz a szeretteinkért, illetve reflektálás az emberi eszmék értelmetlenségére és az emberiség teljes kihalása elleni küzdelemre.

A modern olvasónak talán kicsit kemény a történet. Mary roppant személyes, kinyilatkoztatja saját bánatát, amit az emberi faj kihalásáig emel fel. A romantika elemei keverednek a posztapokaliptikus világképpel. Mindez pedig olyan könyvvé teszi a művet, amelyet erősen ajánlott elolvasni.