A lengyel fantasztikus irodalom három évszázada
A lengyel fantasztikus irodalom, s azon belül a science fiction kialakulásának kezdete a lengyel felvilágosodás korára tehető. Michał Dymitr Krajewski 1785-ben megjelent, ugyancsak kacifántos címet viselő – Wojciech Zdarzyński élete és kalandjai, ahogy ő maga látja-, regényét az első lengyel sci-fi műként tartják. A történet egy ifjú lengyelről szól, aki hatalmas bátorságról téve tanúbizonyságot, egy hőlégballon segítségével elutazik a Holdra, hogy meglátogassa az ottani, utópikus birodalmat és lakóit. 1786-ban született egy folytatás is, ám a hasonlóan cirkalmas címet viselő kötet meg sem tudta közelíteni az első színvonalát, így viszonylag hamar és ismeretlenül tűnt el a süllyesztőben.
A XIX. század közepéig a fantasztikus irodalomnak a romantika idején sem sikerült kibontakoznia. Talán különös véletlen, hogy éppen a lengyel romantika egyik legkiemelkedőbb költőjének tartott Adam Mickiewicz volt az, aki belevágott egy fantasztikus vonásokat felvonultató történet megírásába. A Jövő történelme munkacímet viselő írás egy Verne-szerű sci-fi regény lett volna, azonban sosem készült el teljesen, így kiadásra sem került. Később a kézirat jelentősebb része elveszett, és csak töredékek maradtak meg a kezdetleges regényből. Mindazonáltal Mickiewicz ezzel megnyitotta a kapukat, és a század második felében egymás után bukkantak fel azok az írók (pl.Władysław Umiński és Włodzimierz Zagórski), akik főként Verne és Wells nyomdokán haladva próbáltak érvényesülni.
Azonba a köztudatba Aleksander Głowacki (írói álnevén Bloesław Prus) került, annak ellenére, hogy munkáiban visszafogottan alkalmazta a fikció elemeit. Leghíresebb regényében, az 1890-ben megjelent Lalkában (A baba) például az „őrült tudós”, illetve a „levegőnél is könnyebb fém” koncepciója jelenik meg. A fikció egy másik formája, az alternatív történelem is foglalkoztatta, amelynek végeredményeként született meg előbb az Ősi Egyiptom legendája (1889) című novella, majd 1895-ben az ebből kibontakozó teljes regény, a Fáraó.
A korai XX. század feltehetően legfontosabb sci-fi szerzője Jerzy Zuławski volt, a Hold-trilógiának nevezett, meglehetősen összetett és elgondolkodtató műve révén. Mindhárom kötet mozgalmas sci-fi, ugyanakkor súlyos, filozofikus gondolatmeneteket is tartalmaz. Zuławski sajátos víziójának pesszimista világképe mellett kibontakozik az emberi nem mítoszteremtő mivolta és utópikus megváltás iránti igénye. Összetett és sokrétű történet ez, amelyben a teljes emberi társadalomról kapunk egy igen keserű képet. A teljes trilógiát kiadták egyetlen kötetben is, 1912-ben.
Zuławski hatására új lendületet kapott a sci-fi, és számtalan szerző tűnt fel. Tadeusz Konczyński és Maria Julia Zaleska a filozofikusabb irányvonalat képviselte, Edmund Kruger inkább az ifjabb korosztályt vette célba a regényeivel, Bruno Winawer szatirikus hangvétellel próbálkozott, míg Jerzy Rychliński egy jövőbeni háború katasztrófával végződő víziójával játszadozott. Antoni Słonimski 1937-es, A világ két vége című regénye ennek az időszaknak az egyik legjobban sikerült, legtöbbre tartott disztópikus története.
Ezek az írók azonban nem kizárólag fantasztikus irodalommal foglalkoztak. Sokkal inkább, bizonyos munkáikkal hozzájárultak a lengyel fantasztikus irodalom, azon belül is a science fiction életben tartásához.
A II. világháborút követően jelentek meg azok a szerzők, akik már jellemzően a tudományos-fantasztikum tematikájában dolgoztak.
A Lengyel Népköztársaság létrehozásával óhatatlanul is begyűrűzött a szovjet ideológia, aminek nyomán a sci-fi a kommunista rezsim egyik legfontosabb propaganda eszközévé vált, azzal a céllal, hogy hirdesse a kommunizmus dicsőséges és pompás jövőjét. Sztálin halálát követően valamennyire enyhült ez a fajta nyomás a lengyel írókon, és több szabadságot kaptak, így lassan elkezdhették megkérdőjelezni a kommunista társadalmi berendezkedés létjogosultságát; természetesen szovjet kollégáikhoz hasonlóan alaposan elbújtatva a fantasztikum különféle megnyilvánulásai mögé. Azonban még így is meglehetősen sokat kellett küzdeniük a cenzúra ellen, amely az uralkodó rendszer egyetlen hathatós fegyvere volt a regényekben egyre többször felbukkanó éles kritikával szemben.
Ebben az időszakban emelkedett a lengyel sci-fi azóta is meghatározó alakjává Stanisław Lem, aki azon túl, hogy rendre burkolt kritikával illette a rendszert, gyakran filozofikus mélységekig boncolgatta a technológiai fejlődés kérdéseit, az intelligencia természetét, az idegen civilizációkkal történő kölcsönös kommunikáció lehetetlenségét, illetve az emberiség helyét az univerzumban. Ő volt az első lengyel sci-fi szerző, akinek műveit lefordították idegen nyelvekre is, ezáltal megnyitotta a kaput a nemzetközi színtér felé.
Többek között Lemnek is köszönhető, hogy az 1970-es évek vége felé kialakult az ún. társadalmi science fiction, amely elsősorban a totalitárius rezsimek által uralt társadalmak fejlődését, avagy elbukását taglalja, általában valamilyen távoli jövőben található birodalom formájában.
Leginkább Janusz A. Zajdel alkotott ebben a stílusban. Hősei rendszerint reményvesztett alakok, akik elkeseredetten próbálják megérteni az őket körülvevő világot, általában kívülállók, akik megpróbálnak alkalmazkodni. A szerző fontosabb művei közé tartozik az Éden (1984), amely sok hasonlóságot mutat George Orwell híres regényével, az 1984-gyel, illetve a Limes Inferior (1982), amely egy jövőbeli társadalom sötét víziójában mutatja be, mi történik akkor, ha két egymással szembenálló társadalmi berendezkedés – a kapitalizmus és a kommunizmus – váratlanul egyesül.
Halálát követően létrehoztak egy díjat, amely az ő nevét viseli, és minden évben az olvasók ítélik oda a legjobbnak tartott sci-fi és fantasy regény szerzőjének.
Mindenképpen meg kell említenünk Adam Wisniewski-Snerg nevét is, aki Lem, és Zajdel mellett a lengyel sci-fi triumvirátusának harmadik tagja. Róla, és munkásságáról egy korábbi bejegyzésünkben már beszámoltunk.
Az 1989-es forradalom után, amikor már sokkal szabadabban lehetett valós példákból meríteni, a társadalmi sci-fi fokozatosan átalakult politikai sci-fivé, amelyben leginkább Rafał A. Ziemkiewicz alkotott.
Természetesen a regények mellett a különféle fantasztikus magazinok egészítették ki a palettát. Ezek közül a legrégebbi a Nowa Fantastyka, amelynek 1982-ben jelent meg az első száma. Ebben elsősorban külföldi szerzők lengyelre fordított művei kapnak helyet, és csak korlátozottan biztosít lehetőséget a lengyel sci-fi új generációját képviselő fiatal írók bemutatkozására. Ezzel szemben a 2001-ben alapított Science Fiction főleg a hazai szerzők műveire összpontosít, kiegészítve néhány fordítással.
A mai modern lengyel sci-fi már felzárkózott a nemzetközi szinthez, annak ellenére, hogy továbbra is nagyon kevés lengyel fantasztikus regényt fordítanak le más nyelvekre, így még a legjobb darabok sem feltétlenül jutnak el a nemzetközi porondra.
Az elmúlt évtized egyik legjobbnak tartott lengyel sci-fi írója Jacek Dukaj, aki több rangos lengyel irodalmi díjat is elnyert a munkáival. Írásaiban, amelyek a hard sci-fi irányzatába tartoznak, leginkább a technológiai szingularitással, a nanotechnológiával és a virtuális valósággal foglalkozik, igen sok hasonlóságot mutatva az ausztrál Greg Egan stílusával.
Marek S. Huberath, aki inkább filozofikus és vallási témákkal fűszerezi sci-fi történeteit, nem ritkán a halál gondolatát előtérbe helyezve; leghíresebb műve A világok bölcsője a Zajdel-díjat is elnyerte. Megemlíthetjük még Andrzej Pilipiuk nevét is, aki inkább a sci-fi humorosabb és könnyedebb vonalát képviseli.
Összességében megállapítható, hogy a lengyel sci-fi is egy kicsit azzal a problémával küzd, mint a német, és sajnos a magyar is – bár hazai viszonylatban igen szép számú íróközösség formálja és segíti a műfaj fejlődését-, a viszonylag elhanyagolható nemzetközi ismertség miatt egyelőre csak egy nagyon szűk réteg ismerheti meg a benne rejlő potenciált. Sajnálatos módon Lem óta nem akadt még egy olyan karizmatikus alakja a lengyel sci-finek, aki ilyen mértékű nemzetközi sikert ért volna el, és ez nagyon is hátráltatja a további előrelépést.
