A páratlan nő – C. L. Moore a decemberi XL-ben

A Galaktika 309 XL-ben nem akárkitől olvashattok novellákat! Catherine Lucillel Moore-tól, ismertebb nevén C. L. Moore-tól, akit első olyan írónők közt tartanak számon, aki kikövezte az utat a későbbi sci-fi írónői előtt, továbbá a sci-fi aranykorának is nevezett 40-es évek egyik jelentős alkotója. A három legismertebb novelláját, A páratlan nőt, a Shambleaut és a férjével, Henry Kuttnerrel közösen írt Pompás évszakokat  olvashatják most az XL előfizetők.

Az új XL-ben található válogatás nagy vonalakban bemutatja és le is fedi C. L. Moore (1911-1987) munkásságát. Írásait három nagyobb csoportba tudjuk osztani: kezdeti vagy Weird Tales évek, 40-es évek és a Henry Kuttnerrel közös időszak.

Moore a 30-as évek közepe óta publikál. Első írásai főleg ponyvamagazinokban jelentek meg, amik közül az egyik legismertebb a Farnsworth Wright által szerkesztett Weird Tales volt. Ennek a magazinnak az oldalain láttak napvilágot olyan moore-i hősök, mint Northwest Smith, a naprendszerben kalandozó szerencsevadász/csempész vagy Jirel of Joiry, az első női kardforgató, aki sword-and-sorcery fantasy történetben szerepelt. Utóbbi karakter legismertebb kalandja a Black God’s Kiss-ben olvasható, Smithé pedig a Shambleau-ban.

A mostani XL számban is olvasható Shambleu 1933-ban jelent meg először a Weird Talesben, de később számtalanszor került újrakiadásra. A történetben Northwest Smith egy bajba esett lánnyal találkozik a Marson, akit a helyi csőcselék üldöz, mert szörnynek hiszik. Smith a lány védelmére kel, ami undort és visszatetszést kelt a marsi telepesek között. A csempész nem érti, hogy miért válthat ki ekkora ellenszenvet a lány a közösségben, de az események előrehaladtával meg kell ismernie védence valódi természetét.

Moore ebben az írásában a görög mitológiából ismert Medúza meséjét mondja el sci-fis környezetben. Moore is írja a novella bevezetőjében, hogy „Medúza legendájának gyökerei sosem eredhetnek a Föld földjéből.” Így helyezi a görög mitológiából jól ismert mesét egy, a régi vadnyugathoz hasonlító sci-fis környezetbe. A zsáneren belül Moore szabadon engedi a fantáziáját: Medúza alakját keveri egy energiavámpírszerű lénnyel, aki ezenfelül egy igazi femme fatale, vagyis végzet asszonya is. Főhősén, Smithen keresztül pedig új szemszögből fedezi fel a hagyományos férfi szerep tulajdonságait is. Több kritikus és elemző szerint Shambleau szexualitásának hangsúlyozásával és Smith személyiségével Moore igazi színt vitt a science fictionbe és szakított az addigi hagyományos nemi ábrázolással. Érzések, érzelmek összetett és kidolgozott ábrázolása került egy nagyon is mechanikus és érzelemmentes világba.

A 40-es évektől Moore írásai az Astounding Science Fiction magazinban jelentek meg (John W. Campbell szerkesztette). Számos itt publikált történetet később első könyvébe, a Judgement Night-ba (1952) is bekerültek. Ennek az időszaknak a termése A páratlan nő (1944) is. A novella tragikus eseményekkel indul: Deidra, a híres és szép színésznő egy színházi tűzben életét veszti. Azonban egy robotikában jártas tudósnak és producerének köszönhetően Deidra újjászülethet: agyát egy arany fémmel bevont robottestbe ültetik, így a színésznő képes továbbélni.

A különös felütésű történet mai szemmel is érdekfeszítő és elgondolkodtató témákat tárgyal. Ezek közül az egyik Deidra embersége, amit ő maga nem kérdőjelez meg, hisz még mindig emberként tekint önmagára, viszont környezete teljesen elfordul tőle, mert csak robotnak látja színésznőt. Emellett A páratlan nőben a női szerep is vizsgálat alá kerül: mi teszi nővé Deidrát? A fellépése, megjelenése, a környezete vagy a maga által felépített identitása? Ehhez hasonló kérdések feszegetésével teszi Moore Deidra új életét még érdekesebbé, de kegyetlenebbé is.

C. L. Moore harmadik korszakának a Henry Kuttnerrel közös időt szoktuk nevezni. Kapcsolatuk egy rajongói levéllel kezdődött, amiben Kuttner leírta, hogy mennyire is rajong a fiatal író tehetség műveiért, akiről, mellékesen, azt hitte, hogy férfi. Hosszas levelezések után találkozgatni kezdtek, majd 1940-ben összeházasodtak. A házasságuk alatt eldöntötték, hogy közös írásba kezdenek, így felvették a Laurence O’Donnell nevet (születési nevük keresztezéséből alkották meg) és egyesítették saját stílusukat és írói technikáikat. Általánosságban elmondható, hogy a szépirodalmi magasságokat is elérő stílust Moore-nak, a szövevényes, „agytekervényeket megmozgató” cselekményt pedig Kuttnernek köszönhetjük. Ennek a virágzó kapcsolatnak köszönhetünk olyan történeteket, mint a Mimsy Were the Borogoves (1943) vagy a Pompás évszakokat (1946).

Utóbbi, a Pompás évszakok először 1946-ban jelent meg szintén az Astounding Science Fictionben, azóta pedig, a Shambleau-hoz hasonlóan több újrakiadást is megért, köztük a The Science Fiction Hall of Fame-be (az SFWA által kiadott antológia) is beválogatták.

A történet egy nagyon is hétköznapi jelenettel kezdődik: egy Oliver Wilson nevű férfi szeretné eladni házát, de ehhez meg kell szabadulnia a háza három lakójától. Ők azonban nem hétköznapi személyek: Omerie, Klia és Kleph Sancisco szinte már-már túlságosan tökéletesek. Megnyerő modoruk, mindenre kiterjedő ismereteik és fejlett technikájuk megbabonázza Wilsont, ezzel megnehezítve a ház eladását.

A kritikusok gyakran vitatják, hogy a Pompás évszakok megírásához Kuttner mennyire járult hozzá, egyes vélemények szerint a történet teljes mértékben Moore-é. Akár ki is legyen a tényleges szerző, az vitathatatlan, hogy a kisregény a zsáner egyik legjobbja. Egyesek még Moore mestermunkájának is nevezik és nem hiába. Spoilerek nélkül nehéz beszélni a történet SF-es részéről, mivel ez a tényleges fordulópont a cselekményben, de röviden annyi elmondható, hogy ahogyan a sci-fi rész és a történet ki van dolgozva, az gondos megírt mű benyomását kelti. A későbbiekben a Pompás évszakok követendő példájává vált olyan írók számára, mint Robert Silverberg (In Another Country), de a filmkészítőket is megihlette, elég csak a Timescape (1992) filmre gondolni.

1958-ban Kuttner váratlanul meghalt és ezzel lezárult egy újabb fejezet Moore írói karrierjében. Férje halála után még részt vett forgatókönyvek írásában és a Southern California egyetemen tanított kreatív írást, de 1963-ban végleg visszavonult az írástól. 1981-ben World Fantasy életműdíjat és Gandalf Grand Master-díjat nyert szintén munkásságáért. Az elismerést és a dicsőséget azonban Moore nem sokáig élvezhette: 1987-ben hosszan elhúzódó betegsége (Alzheimer-kór) következtében hunyt el.

Ahogy a bevezetőben is szó volt róla, C. L. Moore megalapozta a spekulatív fikció / science fiction későbbi írónői számára az utat az írásaival. Műveiben olyan témákat tár fel, mint a szexualitás (Judgement Night, Shambleau), az emberiség áldozata a Naprendszer meghódításért (Promised Land, Her Apparent) mindezt élvezhető és kalandos történetekbe bújtatva. Stílusában pedig olyan klasszikusokat idéz, mint Lovecraft (The Code), de ha kell, akár az ókorig nyúl ihletért (Shambleau). Moore tehetsége és hatása tagadhatatlan, ezért is fontos a Galaktika 309 XL, hisz egy olyan írónő írásait hozza el végre magyar nyelven (eddig csak egy írás jelent meg tőle a Metagalaktika 9-ben, az Út az időbe), aki nélkül nem lenne olyan a mai sci-fi, mint amilyennek ismerjük.