A régi és az új istenek harcánál ritkán látni izgalmasabbat

8 rész után véget ért a Starz legújabb nagyszabású sorozatának, az Amerikai isteneknek az első évada és már ennyi alapján kijelenthető, hogy Neil Gaiman klasszikusát méltóképp ültették át a kisképernyőre. A produkció olyan, mint egy impresszionista festmény, jól esik tűnődve nézegetni, de azért a felszín alatt igen komoly konfliktusok húzódnak, amelyek viszont a nézői visszhangok alapján sokak feje fölött elszállnak. Az Amerikai istenek alapvetése igencsak egyszerű, a régi istenek közül az egyik, akit Szerda néven ismerünk meg az elején, háborút hirdet az újak ellen, akik legfőképp technikai vívmányokat képviselve hajtják igába az embereket.

A főszereplő Árnyék, aki hétköznapi emberként találja magát az istenek viszályainak kellős közepén, miután az egész élete összeomlik. Ő a börtönből frissen szabadulva azzal szembesül, hogy neje meghalt, ráadásul egy fura alak munkát ajánl neki, Szerdának pedig nehezen lehet nemet mondani. Innentől kezdve az Amerikai istenek gyönyörűen bontakozik ki, láthatjuk sok szemszögből és sok vallás által megközelítve, hogy mit jelent a halál és, hogy milyen visszatérni onnan a kvázi élők közé. A sztori két szálon fut, az egyiken Árnyék és Szerda igyekeznek minél több istent maguk mellé állítani, a másikon pedig egy leprikon és a főhős – már említett – élőhalott neje próbálnak a konfliktusukat jelentő mondat végére pontot tenni.

Az Amerikai istenek tehát két road movie-t is magába foglal, rendkívül sokszínű és misztikus karakterekkel vegyítve. Az évad egyik csúcspontja, amikor egy öregasszony meg talál halni és a végelszámolás során megmérettetik, hogy elég jól élte-e az életét. De a sorozatban megjelenő, A szökésből ismert Peter Stormare cefet jól hozza Szerda leendő “kalapácsát”, a modern istenek mellékszereplői közül pedig egyértelműen kiemelkedik a Médiát játszó Gillian Anderson, aki az X-Akták után megmutatta, hogy simán képes Scullyt a háta mögött hagyni.

Ki kell még emelni rajtuk kívül a dzsinnt és Salim történetét, akik további sokszínűséget tudtak csempészni a sorozatba, egy-két grafikus jelenettel minden bizonnyal meg is sikerült hökkenteniük a nézőközönséget. Ian McShane castingolása is telitalálat volt, a színészlegenda és a The 100-ből érkezett – hozzá képest – újonc Ricky Whittle párosát megdöbbentően jól esik nézni. A másik szálon Mad Sweeney és a halott feleség is kitesznek magukért, az egyik, a múltban játszódó, telepesekről szóló epizódban különösen közel kerülhet a két karakter a nézők szívéhez. Azért is izgalmas, hogy mi történik velük, mert annyira különbözőek, hogy a súrlódásaik mindenféle poénkodás és egysoros nélkül is viccesen hatnak.

A borzalmas főcímtől eltekintve az Amerikai istenek vizuálisan is hihetetlenül jól össze lett rakva, látszik rajta Bryan Fuller keze nyoma, itt-ott visszaköszönnek ismerős motívumok és megoldások a Hannibalból és a Pushing Daisiesből is, de ez legyen a produkció legnagyobb “hibája”. Az alkotó képes arra, amire a tévések közül csak nagyon kevesen, hogy a képi világgal is történetet meséljen el, és a fényképezés által hozzátegyen a karakterekhez és építse/rombolja őket egy-egy jól eltalált snittel. Meg kell becsülnünk Fullert, mégpedig erősen, a hozzá hasonló zsenik leginkább a filmes iparban szoktak inkább dolgozni és nem a kisképernyőn.

Az Amerikai istenek rendkívül jól építi fel a saját mitológiáját, az ember át tudja érezni, hogy a régi istenek miért lázadoznak az újak ellen. A vallásosság rendkívül erősen áthatja a szériát, és annak megkérdőjelezése is. Mindemellett érdekes és visszatérő megoldás, hogy a történet a régmúltban is csordogál, de ezt egy percig nem lehet időhúzásnak tekinteni, minden jelenetnek helye és jelenetősége van a produkcióban.

Azért persze WTF-jelenetek is vannak bőven, ott van például az a nő, aki szó szerint képes akár egy nagyszobányi embert is magába szippantani, de korántsem lehet ráfogni az Amerikai istenekre, hogy a szexualitás ábrázolásával öncélú lenne. Kell az ilyen, el is várjuk, főleg, hogy a Starzon futott korábban a Spartacus című botránysorozat, amelyben a gladiátorok az egyik jelenetben még egymás vérében fürdöttek, aztán nőkkel bújtak ágyba… Kellenek az ehhez hasonló, bevállalós sorozatok, másképp nagyon ellaposodna a tévéipar.

Ahogy az a kritika elején már említve lett, sokan felhozták az Amerikai istenek kapcsán, hogy a sztori zavaros, nehezen érthető, nem kerülnek a helyükre az építőkockák. Ez az évad elején lehet, hogy így volt, a 8. rész végére azonban rengeteg minden értelmet nyert és még egy-két fontos választ is megkaptunk, például, hogy melyik isten Szerda. Az írók tehát megállták a helyüket, fel tudtak építeni egy logikus, összefüggő és izgalmas első szezont, amelyben túlcsordult a misztikum. Pár, a jelenkort kínzó dolog is felütötte a fejét egyébként ebben az etapban, feltűntek például a műemlékeket romboló ISIS-terroristák és komoly hangsúly helyeződött arra, hogy az emberek elfeledkeztek a régi istenekről és a cyberistenekre, valamint a katolicizmusra váltottak. Amellett ugye, hogy rengetegen lettek ateisták. Az isteneknek ennek ellenére áldozat és imádság kell, szóval indirekt módon a hitetlen nézők is kaptak egy kis leckét.

Az évadfináléban nagyon jól működött annak a bemutatása, hogy a vallásos embereknek a hit milyen sokféle lehet. Jézus feltűnt például színesbőrűként, mexikóiként, glóriával a fején és még egy csomó változatban.

Az Amerikai istenek közel sem olyan nehéz és megemészthetetlen néznivaló, mint az sokaknak tűnik, abszolút élvezhető és érthető sorozat. Talán hiánypótló is, és Neil Gaiman eredetijét is hűen és felismerhetően követi. Mindez azonban nem baj, mert a színészek jórészt brillíroznak, a képi világ is becsatlakozik a történetmesélésbe, így az évad egy sima 9/10-es élmény. Jöhet a folytatás, minél előbb!

(Megjegyzés: remélhetőleg a magyar nézőközönség is felfedezi az Amerikai isteneket 1-2 évadon belül, mert legalább annyira hype-ra érdemes széria lesz még ebből, mint amilyenné a Trónok harca kinőtte magát.)