„Az élet nem tartozik neked semmivel” – Interjú Lukáš Palánnal, az Útmutató apokalipszishez című könyv szerzőjével

Galaktika: Hogyan és mikor döntötted el, hogy író akarsz lenni?

Palán: Bárcsak kifinomultabb választ tudnék adni erre a kérdésre, de az az igazság, hogy egyszer elmentem egy versolvasó rendezvényre, és nagyképűen arra gondoltam, hogy „hmm, könnyű ilyen verseket írni”. Később azon a héten berúgtam, megírtam egy egész versgyűjteményt, és elküldtem a kiadóknak. Őszintén szólva, arra sem emlékeztem, mit  írtam előző este. És legnagyobb megdöbbenésemre egyiküknek tetszett, és kiadta. És azóta azt hiszem, írok. Szóval nem, soha nem láttam magam írónak, ez egyszerűen megtörtént.

G: Mi inspirált ebben a történetben? Honnan jött az ötlet?

P: Az ötlet évekkel ezelőtt jött, amikor késő estig dolgoztam, és mindig sötétben mentem haza, és azon gondolkodtam, milyen lenne az élet, ha állandó éjszaka lenne. Mik lennének a következmények? A növények elpusztulnának, ezért az állatok is elpusztulnának, nincs termés, nincs élelem stb. És egy elszigetelt falu történetét szerettem volna elmesélni, ahol az emberek a lehető legtovább próbálnak életben maradni. Évekig nem tudtam rájönni, hogyan írjam meg, főleg, hogy nem rajongok a disztópikus könyvekért, és soha nem olvastam semmit, kivéve Cormac McCarthy Az út című regényét. Aztán egy nap mégis elkezdtem felvázolni a saját gyerekkoromból származó emlékeimet, majd úgy döntöttem, „Igen, kezdődhet a könyvem az esemény előtt, aztán leszáll az éjszaka.” De ez végül nem történt meg a könyvben, annyira belemerültem a történetbe.

G: Vannak személyes emlékeid a falusi életről?

P: Merem állítani, hogy a könyvben szereplő események 40%-a megtörtént a való életben is. Természetesen egy kicsit alakítottam rajta, csiszolgattam, hogy inkább ilyen vagy olyan legyen, de a könyvben sok dolog valódi. Ilyen például a falu elrendezése, az, hogy pénzért szedtünk krumplibogarat, az azonos nevű, hiányzó ujjú ácsok, a Doktorról szóló történetek, és sajnos még az is, ahogy Egon elhagyta ezt a világot (a valóságban persze nem Egon volt neve, és nem utazott ennyit). Szóval igen, a könyv tele van személyes emlékekkel.  Szerintem a cseh falu, de talán minden más közép-európai falu a 90-es években, olyan furcsa hely volt. Az internet, a mobiltelefonok stb. modern korába léptünk, de az ember valahogy mégis úgy érezte, hogy még mindig a középkorban vagyunk. Munka, mezők, vodka, fájdalom, vodka, halál. Boldog vagyok, hogy megtapasztalhattam, de annak is nagyon örülök, hogy ezek az idők már csak emlékek.

G: Ki az az Egon? Ő valami isten? Nekem úgy tűnik, hogy Egon mindenre hatással volt. Tehát amikor ő boldog volt, mindenki boldog volt, és amikor ő meg akart halni, mindenki másnak meg kellett halnia.

P: Egon alakját egy falusi barátomról mintáztam. A 90-es években ő volt az egyetlen a falumból, aki eljutott az egyetemre, így mindig távol volt. Amikor visszajött, sakkoztunk a kocsmában, hiszen ő volt az egyetlen, aki tudott játszani. Ahogy a könyvben is, az a barom soha nem hagyott nyerni. De hogy visszatérjek a kérdésedre, Egon gyerekkoromban és a könyvben is azt képviselte, hogy mindig van jövő, van egy külső világ. A könyvben mindenki iránytűként használja, hogy megtudja, hogy áll a világ, csak azért, mert ő ment a legmesszebbre. Ezért volt olyan erős az öngyilkossága.

G: Mi van pontosan abban a levélben, amit Egon írt a fiúknak? Tényleg mindenkit meg kell ölni? Vagy valamit félreértettek a fiúk?

P: A levél azt mondja nekik, hogy hamarosan véget nem érő éjszaka lesz. Ahogy említettem, ami az eredeti ötletem volt a könyvvel kapcsolatban. A klímaváltozást is észrevehetjük a könyvben (zivatarok, forró napok, dél-amerikai madarak, amelyeknek nem kellene Közép-Európában lenniük stb…) Mivel Egon nagyon okos, leírja, hogy mit jelent – se állatvilág, se flóra, rendkívül nehéz körülmények. Nem mondja nekik, hogy gyilkolniuk kell, de a gyerekek számára magától értetődő, hogy vérfürdő lesz az ellátás és az élelmiszer tekintetében, és ez az esélyük, hogy mindenkit megelőzzenek.

G: Mi a legfontosabb üzenet, amit el akartál mondani ezzel a regénnyel?

P: Hmmm. Nem mintha szándékomban állna üzenetet küldeni. Csak el akartam mesélni a történetet, de visszatekintve a könyvre, azt hiszem, a legnagyobb üzenet az lehet, hogy „az élet nem tartozik neked semmivel”.

G: Kik ennek a regénynek az ideális olvasói?

P: Olyan valaki, aki szereti a sötét humort, a káoszt és egy kis szürrealizmust? Vagy bárki, aki fizetni fog érte! .

G: Min dolgozol mostanában? Valahol azt olvastam, hogy ennek a történetnek a folytatását írod. De nehéz elképzelni, mivel ebben a regényben szinte mindenki meghal. Tehát tényleg a következő részen dolgozol? Miről szólna az a történet?

P: Ez igaz, és félig készen is vagyok. A legtöbb szereplő halott, de nem mindegyik. És most végre elkezdődik az igazi történet, amikor leszáll az éjszaka.

G: Szerintem remek filmet lehetne ebből a könyvből készíteni, a karakterek és a történet is filmvászonra való. Te is gondolkodtál már rajta, hogyan lehetne filmmé változtatni?

P: Szívesen megnézném filmként! Nagyon klassz lenne. Először megmutatni a nagyon lassú, vidéki hangulatot, figyelni a gyerekeket és a lassú napokat, aztán egyszer csak, hirtelen eluralkodik az őrület.

A Sátántangóra gondolva Tarr Béla elképesztő filmet csinálna belőle! A stílusa tökéletesen passzolna hozzá! Tudnál neki üzenni?