Beszélgetés Elizabeth Moonnal, a Nebula-díjas A sötét sebessége írónőjével
ELIZABETH MOON: A hagyományos történetmesélés értéke: érdekes karakterek, akik érdekes dolgokat tesznek egy olyan történetvezetésben, ami kielégítő Sztorivá áll össze. Emellett a science fiction még érdekes “mi lenne, ha?” történetekkel is tud szolgálni, a fantasy pedig “hogyan is jutottunk el ide?” vonallal bír.
SFFW: Kik voltak az első kedvencei a műfajban?
EM: Heinlein, Norton, Sturgeon, utánuk a vízözön… Sci-fit már tinédzserkorom közepén olvastam, mielőtt fantasyt is elkezdtem volna, mitológiát pedig még ezek előtt. Gyerekkoromban kaptam egy Óz könyvet, de nem tetszett különösebben; az a könyv és még egy pár gyerekeknek írt fantasy évekre eltávolított a műfajtól.
SFFW: Bár gyerekkora óta ír, biztos volt egy pont, amikor úgy döntött, hogy mesterségként folytatja. Mindig is író akart lenni?
EM: Korai elképzeléseim közt szerepelt pilóta, asztronauta, világklasszis fizikus, és lótenyésztő, állatorvos, vagy biológus. Gimnáziumban gondoltam arra, hogy esetleg “igazi író” leszek, de aztán anyám rámutatott a tényre: az akkori pénzek alapján, amit szavanként fizettek akkor a magazinokban SF-ért, elképőesztő mennyiséget kellett volna eladnom. Így visszamentem a tudományos karrier tervéhez, először valami reálosban gondolkodtam, aztán történelemben vagy archeológiában, amikor gólyaként a fizikás álmaim szertefoszlottak. Az írásra hobbiként gondoltam, afféle mellékvonalként.
Ha bárki azt mondta volna, hogy “Ó, zseniálisan írsz, tessék, ez itt pénz, mi pedig hadd adjuk ki a műveidet!”, akkor sokkal korábban komolyra fordítottam volna, de az írásom nem volt olyan zseniális (ezt felfogtam magamtól), a kiadás meg nem így működik. (Beadni valamit valahova? Hülyéskedsz? Ahhoz be kellett volna vallanom, hogy egyenrangúnak tartom magam a “kinyomtatott emberekkel”… És nem tartottam annak magam.)
Ha nem költöztünk volna el 250 mérföldre (kb. 450 km – Ford.) a sulimtól, pont amikor kezdtem a kutatásomat, most lenne egy diplomám abban, amit a szabadidőmben csinálok – vadgazdaságból. Szerettem a terepen végzett biológiatudományt – most is szeretem. Ennek ellenére – Dolog történt. Elmondhatom, hogy hosszú távon olyan jellegű Dolog történt, ami sokkal több tapasztalatot adott nekem, így sokkal több anyagot az íráshoz.
SFFW: Hogy lett teljes munkaidős író? Könnyű út volt, vagy inkább elhatározás és makacsság kérdése?
EM: Makacsság. Nagyon-nagyon makacsság. És kétségbeesés… Egy kisvárosba költöztünk, a férjem vállalkozása a csőd szélén táncolt, és nem volt olyan munka a környéken, ami megérte volna az odahajtáshoz való benzint. Aztán a megyei újságnak szüksége lett egy helyi forrásra ebből a városkából. Az elején a pénz elég volt, hogy beutazzak dolgozni (nem volt akkor még internet arrafelé), és kaptam extra gépelési pénzt is. Rájöttem, hogy tudok írni eladható dolgokat, és elkezdtem piacot keresni magamnak – eleinte nem fikcióval. Aztán kipróbáltam a fikciót – nagyon sikertelenül, éveken át. Hogy a falat visszautasító cetlikkel raktam tele – ez nem rajzfilm volt, hanem a valóság. Ugyanis nem fogtam fel, hogy nem vagyok született novellista, hanem született regényíró vagyok. Ahogy hagytam magamat tovább írni – a The Deed of Paksenarrion is novellának indult – minden a helyére került!
SFFW: Mennyire fontos az Ön számára a részletek helyessége? Mikortól nem megszállottság a kutatás?
EM: Nagyon fontos. A hibák kizökkentik az olvasókat – kizökkentenek ENGEM! – így próbálom inkább nem elkövetni őket. A kutatás természetes tevékenység azoknál, akiknek nagyon széles az érdeklődési köre. (Mi az, hogy megszállottság?! Ez egy szükséglet, mint a lélegzés!)
SFFW: Olyan író, akinek írnia KELL? Minden nap?
EM: Hát, igen. Egy nap kimarad, semmi különleges. Két nap kimarad – necces. Három nap… és már a forró járdára is írnék a saját nyálammal, ha nem kapok papírt, ceruzát, tollat, számítógépet!
SFFW: Mi az írói rutinja, ha van ilyen? Maga is azok közé az idegesítő koránkelők közé tartozik, mi?
EM: Először első vázlatot írok – reggeli előtt elkezdem, de legalábbis jó korán. Ha j
