Daredevil 2. évad kritika

A Netflixnek sokat köszönhet az amerikai, és most már az európai közönség is. Nemcsak a warezt tette teljességgel irrelevánssá kínálatával és szolgáltatásaival, de saját készítésű műsorai is minőséget képviselnek, olyat, amire a legtöbb tengerentúli TV csatorna csak irigykedve tekinthet. A Netflix felkarolta, és sikerrel befejezte a Star Wars-univerzum első animációs éráját, a Clone Warst, lehetővé tette Kevin Spacey-nek élete szerepét (House of Cards), visszaterelte a Wachowski tesókat (khm..nővéreket) a térképre a Jupiter felemelkedése zakó után (Sense8), és a sorozatok mellett a filmiparban is sikerrel vetették meg lábukat, méghozzá egy érzékeny és aktuális témát feldolgozva (Beasts of no nation). Tavaly pedig a Marvel-DC kisképernyős egyensúlyát is helyre billentették, mert utóbbi képviselői (a CW-nek hála) bőven a „vidámak” felett álltak, mennyiség tekintetében legalábbis mindenképp. A Daredevil viszont nemcsak szembement minden Marvel sztereotípiával, de olyan kvalitással adta elő a vak igazságosztó történetét, hogy az még mozivásznon is párját ritkította volna. Míg az első évad sikerrel köszörülte ki azt a csorbát, melyet a 2003-as borzalom okozott a rajongók szemében, addig a folytatás rögtön négy filmet tesz csupán kellemetlen emlékké, olyannyira, hogy már a most kijelenthetem: A Daredevil 2. felvonásánál jobb sorozatévad még nem született idén.

Frank Castle, alias Punisher belépője a vérgőzös első részben csak a kezdet volt. És, bár minden jel arra mutatott, hogy az évad során legfőbb antagonistaként lesz jelen, hamar kiderül, hogy motivációi (családja kiirtása) teljesen jogosak, s noha módszerei a végletekig radikálisak (tömeggyilkos, na), végső soron ugyanúgy a város javát szolgálja, mint maga a Fenegyerek, még ha önös érdekekből is teszi mindezt. Már a 3. epizódra világossá válik, hogy kettejük párharca ugyan eszelősen jól fest a képernyőn, Frank sorsát nem a fegyverek és az erőszak, hanem a szavak fogják eldönteni, méghozzá a bíróságon. És ezzel el is érkeztünk az évad legnagyobb pozitívumához. A remekbeszabott harci koreográfiák mellett ugyanis a verbális hadszíntéren folytatott harc is működik, nem is akárhogy. Míg Matt újdonsült harci botjaival intézi saját és Elektra nem épp evilági problémáit (erről később), addig végre Karen és Foggy is kibontakozhat, bár a Deborah Ann Woll által alakított hölgyemény azért kivette a részét az előző szezonban is. Foggy viszont az első évadban sokszor picsogó statiszta volt csupán, itt pedig már kompetens ügyvédként tiszteleg, kinek olyan szövegeket rittyentettek az írók, hogy csak emelni tudom a kalapom előttük. Karen emellett pedig igazából az egyetlen, aki hisz Frank ártatlanságában (és kis híján a módszereivel is egyetért), karrierjét pedig a Nelson&Murdock sajnálatos hanyatlása után oknyomozó riporterként terelgeti az évad jelentős hányadában – sikerrel. A Megtorló történetébe remekül integrálták Wilson Fisk karakterét, aki a börtönben Frank bosszúvágyát kihasználva válik Kingpinné, ezzel visszahozva pár rész erejéig a széria legutáltabb karakterét. Ez azért is óriási pozitívum, mert az évad legnagyobb részében nincs kézzelfogható ellenlábas, csak bandák, meg drogkereskedők, így szurkolni ugyan van kinek, de igazán utálni nincs kit, ami eleinte furcsa volt.

Matt valódi hivatását csak ritkán űzi az évad során, remekül kinéző jelmezében viszont annál inkább teszi a dolgát, melyhez immáron segítséget is kap régi ismerőse, Elektra Natchios személyében. Bevallom, eleinte tartottam attól, hogy az eddig teljességgel földhözragadt történetet komolyanvehetetlenné teszi majd a természetfeletti szál (lásd: Zöld Íjász), de szerencsére nem így lett. Köszönhető ez talán annak, hogy az ősidők óta dúló harc, a Kéznek nevezett titkos szervezet, a Black Sky, mint földöntúli fegyver nincs túlmisztifikálva, sőt, sokáig csak említés szintjén létezik, és a fináléra sem magyaráznak meg végső soron semmit, ez minden bizonnyal a harmadik évad, vagy a minden hőst összeterelő The Defenders minisorozat feladata lesz. Nincs felesleges hókuszpókusz, csak rébuszokban történő magyarázatok, némi halhatatlanság és a sejtetés, hogy valami mozgolódik a háttérben, mely sokkal hatalmasabb annál, mint azt bárki gondolná. Ez a ködbe burkolózás pedig nagyon jól áll a szériának. Még tovább árnyalja az amúgy is borongós tónust, mely nem csak sötét, baljós helyszínekben, a legtöbbször cenzúrázatlan erőszakban nyilvánul meg, de a történetben, a forgatókönyvben is – figyelj és tanulj, kedves Zack Snyder, a komor hangvétel nem merül ki abban, hogy sötét van, és folyton esik az eső! Elektra karaktere, Frankhez hasonlóan remekül ki lett dolgozva, a flashbackeknek van értelme, szenvtelen brutalitása pedig tökéletes ellenpólusa az emberi élet fontosságát hirdető Mattnek, kettejük vívódása remek pillanatokkal szolgált.

Technikai téren már az első évad is brillírozott, ezt pedig csak fokozta a folytatás. A küzdelmek remekül festenek, az effektek nincsenek túltolva, a csatákat nem vágták szanaszét, az operatőri munka pedig az egyik legjobb, ami sorozatban valaha volt, a 3. epizód egysnittes bunyójára a lépcsőházban még Emmanuel Lubeczki (Az ember gyermeke, Gravitáció, Birdman) is elégedetten bólogathat. Nem spóroltak a díszleteken sem, egyetlen helyszín sem érződik műnek, mesterkéltnek, a kosztümök nem lógnak ki a sorból, a színészek pedig egytől-egyig remekül játszanak. Különösen Elodie Young Elektrája volt nagyszerű, de Charlie Fox sem véletlenül szeretné, ha karaktere feltűnhetne a mozivásznon is, jól megférne a nagy nevek mellett.

Minőségi szórakozást nyújtott a Daredevil 2. évada. Minden a helyén van, nem laposodik el, nincsenek idegesítő karakterek, az egyetlen negatívum talán, amellett, hogy sokáig nem tűnik fel épkézláb főgonosz az, hogy Frank és Elektra szála túlzottan külön létezik egymástól, ami egy idő után már nagyon feltűnő. A végére is csak úgy-ahogy ér össze a két történet, de mivel végig tudni, hogy a természetfeletti szál lesz a hangsúlyosabb a későbbiekben, így a Megtorló vendettáját csak az menti meg az érdeklődés lanyhulásától, hogy azt is hibátlanul építették fel a készítők, így szinte lehetetlen nem izgulni a kvázi melléktörténetért. A cliffhanger magáért beszél, remekül érzékelteti, hogy milyen tétekkel folytatódik a játszma a 3. évadban, addig pedig érkezik még egy Luke Cage, és feltehetően egy Jessica Jones 2. évad is, így garantálva, hogy minőségi Marvel sorozatokkal üssük el a hosszas várakozást. A karakterekkel készült minősíthetetlen filmadaptációkat pedig immáron végleg el lehet felejteni, a Netflix 2 évad alatt helyrehozott mindent, amit Hollywood anno elrontott. Köszönet érte!