Dolgok, amikre sosem gondoltál – SF érdekesség a Mások közöttben
A Metropolis Könyvek sorozatban idén nyáron megjelent, Nebula-, Hugo- és Brit Fantasy-díjas Mások között főhőse, Mori Phelps szenvedélyes SF rajongó. A naplóként megírt regényben számtalan sci-fi és fantasy könyvről beszél, melyek nagy része számunkra is ismerős lehet. A regényben néhány regényről vagy novelláról épphogy említés szintjén olvashatunk, de izgalmas fejtegetések és viták is találhatóak a science fiction és a fantasy nagy alakjairól.
Mori kedvencei főleg két korszakból, a sci-fi Aranykorából (1940-1960) és az Új hullámból (1960-1970) kerülnek ki, de a nagy klasszikus fantasy művek, mint A Gyűrűk Ura és Narnia krónikái is helyet kapnak a lány könyvespolcán. Nincs ezen csodálkozni való. A ma már klasszikusnak számító SF-ek még ma is komoly mondanivalóval bírnak, nemhogy a Mások között idején, a 70/80-as évek fordulóján, amikor ezek a művek még frissebbnek hatottak. Némi időrendet követve nézzünk meg néhány érdekes értelmezést a regényből.
Aslan igazából Jézus Krisztus?
„Carpenter azt írja a Tintafiak-könyvben, hogy Lewis Aslan személyében Jézust akarta megjeleníteni. Tulajdonképpen látom benne, de így az egész inkább árulásnak tűnik. Mint valami allegória.” – Mori ezen soraiban egyértelműen Tolkien véleménye olvasható. Akik már utánanéztek a GYU írójának vagy Lewis életének, azok biztosan belefuthatott már a Narnia keresztényi értelmezésébe. Az említett figura, Aslan is ezt bizonyítja: Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrényben az oroszlán feláldozza életét a többiekért, majd a végső ütközet előtt feltámad. De hasonló, egyértelműen a Bibliából átvett elemek találhatóak például A varázsló unokaöccsében is (pl. almafa). Tolkien szerint ezek nagyon egyértelmű allegóriák (Lewis szerint pedig analógiák). Szerinte úgy kell beemelni más elemeket egy kitalált mitológiai rendszerbe, hogy azoknak eredetére ne lehessen rögtön rájönni. Hasonló okból kritizálja (nem egységes mitológiai rendszer) a mitikus lények (pl. faun, kentaur), Télapó, és Beatrix Potter gyermekkönyveit idéző beszélőállatok beemelését is. Összefoglalva, Tolkien azért nem szerette a Narniát, mert nincs benne teljesen kidolgozott mitológiai rendszer. Akik olvasták A szilmarilokat vagy más Középföldéhez kapcsolódó kötetet, azok tudják, a mester szerint hogyan is kell felépíteni egy konkrét mitológiát.
Heinlein fasiszta?
Adam Roberts History of Science Fiction könyve (amit mellesleg nagyon ajánlok) a következő írókat sorolja a már fentebb említett Aranykor időszakába: Issac Asimov, Robert A. Heinlein, Jack Vance, A. E. Van Vogt, Poul Anderson, Algis Budrys, Arthur C. Clarke, Alfred Bester, Brian Aldiss és Walter Miller.
A felsorolt írók közül a Mások közöttben feltűnik Asimov (Alaptívány trilógia, A halhatatlanság halála), Arthur C. Clarke (2001 Űrodisszeia, A gyermekkor vége) és Poul Anderson is (A törött kard, a Flandry-sorozat), de Mori rajongásának egyik főalakja Robert A. Heinlein. Például őmiatta akarja kiharcolni, hogy tanulhasson fizika mellett kémiát és biológiát is, hiszen
Robert Heinlein azt írja a Ha van űrruhád, utazhatszban, hogy az egyedüli dolgok, amiket érdemes tanulni, a történelem, a nyelvek és a természettudományok. Igazság szerint még a matematikát is hozzávette, de az én agyamból az annak megértéséhez szükséges részt kifelejthették.
Ez a rajongás annyira nagy, hogy Mori még barátjával, Wimmel is vitába száll Heinleinért. A fiú szerint az író fasiszta. Az író ezt a kritikát főleg a Csillagközi invázió miatt kapta, ahol megjelenik a tekintélyelvűség. Walton ezzel egy gyakori vitára utal Heinleinnel kapcsolatban: gyakran gondolják azt például, hogy a Csillagköziben szereplő Terrai Federációt erősen hasonlít egy fasiszta rendszerre. Ez az olvasat olyan népszerű, hogy Paul Verhoeven 1997-es filmjében is visszaköszön: a terraiak SS-t idéző ruhát hordanak. A kritikusok szerint van alapja ennek az értelmezésnek. Például a Federációban a veteránok kiváltságos helyzetben vannak: ők bírnak szavazati joggal, ők taníthatják a gyerekeket történelemre és etikára, viszont a nem-veterán lakosság csak korlátozott jogokkal rendelkezik. Továbbá az is támogatni látszik a nézetet, hogy a könyv világában a halálbüntetés és a testi fenyítés teljesen elfogadott módszer a morális értékek megszilárdításának és a bűnmegelőzés érdekében.
Részlet Paul Verhoeven filmjéből
Akadnak azért bőven ellenzői a fasiszta olvasatnak: például Poul Anderson szerint Heinleint nem a náci rendszer vagy Spárta (a katonák hatalma emlékeztethet minket a spártaiak társadalmára is), hanem inkább Svájc ihlette. Megint mások pedig azt állítják, köztük maga Heinlein is, hogy a szelekció kérdését járja körül. Az író meg is jegyzi, hogy a regényben szereplő veteránok nem tekinthetőek katonai személyeknek, inkább a közigazgatás tagjainak.
Ezek után Heinlein valóban fasiszta lenne? Morit idézve, gondoljunk csak a Hold börtönébenre vagy a Galaxis polgárára. Ezek szerinte pont a Csillagközi invázió ellenkezői.
A kisemmizettek és a Triton beszélgetnek?
A History of Science Fiction az Új Hullámba sorolja többek között Frank Herbertet, Roger Zelaznyt, Samuel R. Delanyt, Ursula Le Guint, Norman Spinradot, Theodore Sturgeont, Philip K. Dicket, John Brunnert, Robert Silverberget és még további jelentős SF szerzőt. A Mások közöttben főleg Zelazny, Delany és Le Guin nevével találkozhatunk, de Mori gyakran emlegeti James Tiptree, Jr.-t (azaz Alice Bradly Sheldont) is, aki szintén ezekkel az írókkal alkotott egy időben.
Egyik ehhez a korszakhoz kapcsolódó felvetése egy könyvklubos epizódban hangzik el. Wim felveti, hogy a Triton szerzőjére, Samuel R. Delanyra hatással volt Ursula Le Guin Kisemmizettekje: “Hátha megnézte magának az Anarrest, és azt kérdezte, miért kell olyan szegénynek lennie, miért éhezik ott a nép, miért korlátozzák így a szexualitást? Milyen másfajta anarchiát képzelhetnénk el? “
Morit idézve „lenyűgöző gondolat” és kézenfekvő is. A Kisemmizettekben két világot ismerünk meg, egy utópiát (Anarres) és egy disztópiát (Urrus). Az Anarres anarchista jellegű társadalma csábító lehet bárki számára: a lakók függetlenek, kizárták világukból a korrupciót, hisz hagyományos értelembe vett kormányuk nincs. Az emberek közösen dolgoznak (ez is az ember mértéke itt: ki mit tesz meg a közösségért) a közös életért. Ezzel szemben a Triton egy radikálisan liberális világot mutat be (szintén lehet vonzó). Ugyan itt van központosított hatalom, de tényleges befolyással nincsenek az egyén fölött. Sőt, aki egyáltalán nem vágyik vezetőkre, az akár elköltözhet egy törvény nélküli területre. Delany társadalmában szinte mindenki azt teheti, amihez épp kedve van, a fejlett technológiának köszönhetően akár külsejét is átalakíthatja. Természetesen a cselekmény előrehaladtával mindkét író bemutatja, miért nem teljesen utópikusak a felvázolt társadalmak. Erre utal Le Guinnél a rajongók által adott alcím, az „an ambugious utopia” (egy bizonytalan utópia), Delanynál a „ an ambiguous heterotopia” (egy bizonytalan heterotópia/másik hely) pedig Wimet látszik igazolni: egy Anarrestől eltérő anarchiát akart megírni.
Bár nem egészen úgy történtek a dolgok, ahogy azt a fiú felvázolta, nem járt messze az igazságtól. Egy egyetemi előadáson Delany elárulta, hogyan lehetséges a párbeszéd a két mű között, annak ellenére is, hogy ő maga viszonylag későn olvasta Le Guin regényét. Elmondása szerint akkor kapta meg a Kisemmizetteket, amikor már befejezte a Triton első és második vázlatát is. Természetesen ő is észrevette, hogy saját és kortársnője regénye milyen jól reflektál egymásra, sőt, bizonyos pontokon el is gondolkodtatta. A következő vázlatban pár dolgot megváltozott, egyes részeket pedig jobban kifejtett, hogy még jobban működhessen a két mű közötti párbeszéd. Mindenképpen érdemes lesz ennek tudatában (újra)olvasni a regényeket.
Jo Walton még számos egyéb SF-es érdekességgel töltötte meg a Mások közöttet, mint például hogy James Tiptree Jr férfigyűlölő volt-e vagy Le Guinnál a környezet formálja-e a szereplőket. Ki tudja, talán már mi is gondoltunk ezekre kedvenc könyveink olvasása közben.
