Galaktika Baráti Kör, avagy hogyan lettem sci-fi rajongó

Egy régi, ám nem feledett hagyományt indítunk újra Gilbert Keith Chesterton A vándorló kocsma című regényével.
Az angol író, a jámbor Brown atya és Az ember, aki Csütörtök volt megteremtője olyan hírességeknek szolgált inspirációul, mint az ír politikus Michael Collins, Mahatma Gandhi vagy az argentin Jorge Luis Borges. Ezzel a művével, mely jócskán megelőzte korát, és manapság vált csak igazán aktuálissá, azt a tételt igazolja zseniálisan, miszerint az egyik ember utópiája a másik számára rémálom lehet.

Egy angol ember semmire sem vágyik jobban, mint hogy a napi munkák végeztével betérjen kedvenc pubjába. Egy új törvénynek köszönhetően azonban sorra elkezdik bezárni a kocsmákat országszerte. Patrick Dalroy, az ír tengerészkapitány és Humphrey Pump, a Vén Hajó nevű szesztanya tulajdonosa azonban közösen furfangos tervet eszel ki a rendelkezés kijátszására: az ivót kocsira rakják, és járni kezdik vele a vidéket, egyre komolyabb fejtörést okozva a hatóságoknak.

Mindeközben Anglia az uralkodó politikai erők játékszereként a legdrákóibb iszlám szabályozást vezetné be az alkoholfogyasztás visszaszorítására, de a vándorló kocsma egykettőre az ellenállás jelképévé válik, filozófiai magasságokba emelve az ivás hagyományát. Hiszen jól tudjuk: a lé határozza meg a tudatot.

Az “ős-scifisták” minden bizonnyal emlékeznek még arra, hogy mit is jelent az a Galaktika Baráti Kör, és hogy mi minden jóval jár ez együtt.
A hagyomány szerint a GBK tagok olyan exkluzív kiadványokhoz is hozzájuthatnak évente egyszer, ami csak és kizárólag nekik készült. A GBK-könyvek szerzői között tisztelhetjük például Robert Sheckley-t – A státuscivilizáció (1989)-, Fredrick Pohlt – Az átjáró (1991)-, Arthur C. Clarke-ot – Birodalmi Föld (1992)-, Brian Aldiss-t – A rendszer ellenségei (1993)-, John Wyndham-et -Choky (1994).

Boldogult kamaszkorom egyik legmeghatározóbb élménye volt a találkozás a tudományos-fantasztikus irodalommal. Szüleim jóvoltából a családi könyvtár polcain nem csupán veretes szépirodalom, történelmi és kalandregények, igényesebb “ponyva” sorakozott, hanem a ma már klasszikusnak számító science-fiction irodalom színe-java, és természetesen Galaktika magazinok, rogyásig.

Képlékeny kamaszlelkem, és fejlődő személyiségem több oldali kulturális támadásnak volt kitéve ezidőtájt. Miközben édesanyám egymás után adogatta a kezembe a Sienkiewicz és Kodolányi-köteteket, és a könyvtárból hetente újabb és újabb Verne regényt hoztam el -miután az otthoni Verne-készleteinket kimerítettem-, nos, eközben a szülői könyvtár egyre gyarapodó fantasztikus könyvei is vonzottak, mint lepkét a fény. Mondhatnám, hogy a magazinból tanultam olvasni, de ez persze azért túlzás lenne, az azonban tény, hogy hatodikban elkaptak egy fizika órán… a pad alatt olvastam. Valószínűleg a “tettestársam” mibenléte óvott meg az elkobzástól… leánylétemre Galaktikát olvastam. Arra emlékszem, hogy a tanerő roppant szigorúan vonta össze a szemöldökét, majd visszaadta a magazint, és rámkacsintott.

Azidőtájt nyaranta a Duna-partra menekültem a panelból a kutyámmal, és valami jó kis könyvvel. Őszintén szólva, a hátam közepére sem kívántam a szeptemberi iskolakezdést, de nem abból az indokból, amiért azt a kedves Olvasó gondolná. Szégyen, nem szégyen, szerettem/szeretek tanulni; viszont ki nem állhattam, és ma is ódzkodom a nyilvános beszédtől. Márpedig a szeptember általában úgy kezdődött, hogy az első osztályfőnöki órán fogalmazást kellett írnunk arról, hogy ki mit csinált a nyáron, aztán persze ezt fel is kellett olvasnunk.

Évekig hallgattam, hogy az osztálytársaim hol nyaraltak, merre jártak, míg én a panelrengetegben, és a folyóparton kószáltam. Aztán egyszer -úgy hetedikes, vagy nyolcadikos lehettem talán?- nyirkosra izzadt tenyérrel ültem az üres papír felett, és ott volt bennem a tüske, hogy mint mindig, most sem fogok tudni semmi extrával előrukkolni. Se Balaton, se Fekete-tenger, se Jugoszlávia, de még csak egy szutykos, kis Kőrös-menti telket sem tudtam felmutatni… vagy fél percig fülig vörösödve ültem, aztán egyszer csak megindult a tollam:
– Egy űrállomáson nyaraltam, egy idegen bolygó felett, ahol a bíborlila óceán egy hatalmas, idegen lény volt, és… – Csak úgy repült a kezem, ahogy megírtam azt hiszem életem első kezdetleges, ám rendkívül ihletett recenzióját.
A fogalmazásom “egy élmény újszerű kertbe foglalásáért, szürreális, ám kreatív megjelenítéséért” a megtisztelő ötös értékelést kapta… nekem persze több sem kellett. Miután elolvastam a Galaxis útikalauzt, és folytatásait, el lehet képzelni, mi mindent hoztam ki belőle az elkövetkező években nyári élménybeszámoló okán.

S hogy mindez miért jutott eszembe?
Azon az ominózus nyáron olvastam először a Solarist, és azon túl, hogy mély nyomot hagyott bennem a történet, “női nememhez méltatlan” érdeklődésemből elkezdett kibontakozni egy irányvonal, mely azóta is meghatározója az életemnek, és személyiségemnek.
Akkor már túl voltam többek között a Dűnén, a Kiberiádán, néhány Alapítványon, a Távoli tűzön is, a szüleim amellett, hogy rendszeresen járatták a magazint, Galaktika Baráti Kör tagok is lettek. Filmvetítésre jártak, és olyan könyveket is kaptak, amik nem kerültek rendes kereskedelmi forgalomba. Élménybeszámolóik jóvoltából hosszú, sokszor hajnalba nyúló beszélgetéseken szocializálódva tanultam az értelmes vitakultúrát, az önálló véleményfomálást, és…
…hát, így kezdődött, és így is maradtam, menthetetlenül, örökre sci-fi rajongó.

Kovács Rhewa Andrea