Gazdátlanok: A rajzfilm

A kutyák mindig is népszerű antropomorf szereplők voltak. Az ember legjobb barátját ugyanis remek móka emberi jelekkel felruházni. Számtalan rajzfilm és film mutatott már be nekünk emberséges állatokat, de ezek közül kiemelkedik a hazai nézők számára szinte ismeretlen rajzfilm, mely már sok, különféle kiadást megélt. Ez pedig a Richard Adams Gazdátlanok című regényéből készített A pestises kutyák (The Plague Dogs) című film, melynek megtekintése után már biztos voltam benne, hogy soha többé nem tudok majd úgy ránézni egy kutyára, mint ahogy eddig tettem.

Az 1982-ben vászonra került alkotást Martin Rosen rendezte, aki a szerző leghíresebb regényét, a Gesztenye, a honalapítót (Watership Down) is feldolgozta. Lényegében az egész stáb maradt ugyanaz, beleértve néhány színészt is, akik a szereplőknek kölcsönözték a hangjukat. Már a Gesztenye, a honalapítón is megmutatkozott Rosen naturalista szemléletmódja, hiszen a nyuszik meghaltak, gyakran elég látványosan elvéreztek és szó szerint egymás nyakának ugrottak. Ezen kívül az animátorok gyakran rajzoltak rémálomba illő jeleneteket (vérző rét) is a filmbe. A pestises kutyákban is visszaköszönnek ezek a vonások, de máshogy.

A film nyomasztóbb a Gesztenyénél. Gyakran sötét színeket használtak fel az elkészítéséhez, melyre még dob egy lapáttal a történet lassú adagolása, és megy hozzá a cselekményt előre mozgató, a vége felé egyre gyakrabban hallható narráció az emberek részéről. Két főszereplőnk Rowf (egy Labrador keverék) és Snitter (Fox Terrier keverék), akik egy brit laboratóriumban élnek, napjaik pedig állandó kínok közt telnek. Mindketten kísérleti állatok. Rowfon épp azt vizsgálják, hogy mennyi ideig képes a víz felszínén maradni, és ezért naponta merül a medence fenekére, kábultan és ájultan. Emiatt kialakult nála a víziszony, mely a történetben később többször is elő fog jönni. A másik karakter Snitter, aki a múlttól fél. Idealista figurának tűnik, pedig nagyon rossz emlékek mardossák nap mint nap. A fején egy ragtapasz van, ami letakarja a kobakjára mért ütés nyomát. Hasonlóan a Gesztenye Vakarcsához, neki is támadnak furcsa megérzései és víziói. Snitter magát hibáztatja gazdája haláláért, aki egy autó elé ugrott, hogy ellökhesse az útból kutyáját.

 Miután a két szereplő megszökik a telepről, muszáj szembesülniük a keserű valósággal. Gazdi híján kénytelenek lesznek elvadulni, és őseikhez hasonlóan vadászni. Módszereik persze az egyszerűségükről árulkodnak, hiszen egy birkát is csak nagyon nehezen tudnak elejteni. Ekkor jön be a képbe Tod, a róka, aki megtanítja őket mindenre, ami a túléléshez szükséges. A két kutyát azonban keresni kezdik. A bárányok pusztításának híre megy, és elterjed egy olyan pletyka, mi szerint a kutyák egy betegséget terjesztenek, ami veszélyes az emberre nézve. A hajtóvadászat kezdetét veszi, így Snitter és Rowf csak Todra és egymásra számíthatnak.

A filmnek több változata is létezik. A nyugalom megzavarására alkalmas jelenetek miatt korhatáros besorolást kapott, és csak később lehetett vágatlanul forgalmazni. Valójában csak két olyan jelenet található az egész filmben, ami sokkoló vagy brutális. Magyarországon feliratosan került levetítésre, így szinkron – legjobb tudomásunk szerint – nem készült hozzá. Ebben is megegyezik a Gesztenyével.

Gondolom, sokakban felötlik a kérdés, hogy mennyire hű a regényhez? Eléggé. A cselekményt remekül viszi képernyőre, de a befejezés eltérő, ami ebben az esetben nem is rossz dolog. A film hangulatához jobban illik ez a változat, de azért megnyugtató belegondolni, hogy a könyv befejezése kerekebb. A film, mint azt említettem, lassú sodrású, és egyáltalán nem gyermekeknek való történet. Remek példája annak, hogy lehet egy film úgy felnőtteknek való, hogy nem megy át öncélú brutalitásba és káromkodástengerbe. A pestises kutyákat egyedül érdemes megnézni.