Hamarosan érkezik… Andrej és a Föld zarándokai

A jövő héten érkezik Marina és Szergej Gyacsenko Metamorfózis-trilógiájának zárókötete, az Andrej és a Föld zarándokai. Olvass bele a kötetbe már most!

Nem volt sem dörgés, sem villámlás. Csak a ködös, nyirkos utca terült el előtte; a felhők kezdtek oszladozni, és köztük egy hosszúkás nyíláson át két-három csillag pislogott, semmit sem ígérve. A lámpák visszatükröződtek a sötét ablakokon, a parkoló kocsik üvegén és a nedves aszfalton. Krokodil lépegetett, nem nézett a lába alá, talpa alól vízcseppek fröccsentek szét – nem a megtrágyázott tavaszi föld jóllakott cuppogásával, ezek szivárványló benzinhártyával borított, könnyelmű városi pocsolyák csöppjei voltak.
És hirtelen mintha minden vattába merült volna: az utca és a csillagok, a lámpák és az aszfalt. Krokodil tett még néhány lépést, majd megállt – jobbra is, balra is, nem tudni, honnan, falak nőttek ki. Tüdejében még ott volt az őszi este nyirkos levegője, de orra már másmilyen, száraz, kondicionált, minden szagtól mentes levegőt szívott be. Feje fölött az utcai világítás helyett kékes fényű lámpák gyúltak ki. Krokodil pánikba esve nézett körül – egy hosszú, üres folyosó padlóján világosan kirajzolódtak nedves lábnyomai, szám szerint négy.
Kijáratot keresve gyorsan végigment a folyosón. Az ajtószárnyak puhán nyíltak, és egy hangszóró által eltorzított hang közömbösen, szinte fáradtan kérdezte:
– Andrej Sztroganov?
– Igen – mondta Krokodil, és megrázta a fejét, igyekezvén felfogni, mi történt, és neki most mi a teendője.
– Gratulálok, beadványát elfogadták. Jelenleg a Galaktikus Migrációs Hivatalban van. Szíveskedjen odamenni a szenzorhoz, és helyezze rá a tenyerét!
Körülnézett. A lakkozott falon ötujjú kézlenyomat látszott, olyasféle, mint amilyen huligánkrikszkrakszok csúfították el gyerekkorában az új építmények falait. Kis habozás után ráhelyezte a tenyerét.
A fal megremegett és eltűnt.
Aprócska irodahelyiség tárult fel. A távolabbi falnál félig áttetsző, középkorú férfi ült – sőt karosszékével együtt kissé bele is lógott a falba. Virtuális, holografikus ember volt. A fal valódi, vékonyan lemeszelt beton.
– Csodálkozik, Andrej Sztroganov – mondta az ember mély meggyőződéssel.
Krokodil kénytelen volt egyetérteni vele.
– Kérem, nézze meg ezt a felvételt!
Ebben a pillanatban a szoba közepén – Krokodiltól karnyújtásnyira – megjelent egy alak. Egy másik ember. Bárki másra, de rá igazán nem számított itt Krokodil.
– Szevasz! – mondta ez az új figura. – A túlvilági bűnhődés képzeletbeli, kéntartalmú kővel teli helyére is… szokatlan dolog így beszélgetni… Figyelj, ne csodálkozz, ne dühöngj! Úgy döntöttem, kivándorlok a Földről. Mázli, hogy van ilyen lehetőség… Hogy maradt legalább ez a lehetőség. – Gyorsan odapillantott valakire, aki mögötte állt, és akit Krokodil nem láthatott. – Hidd el, a Földön számodra nincs jövő! Ez nem érzelmi, nem hisztérikus döntés, ez mélyen átgondolt döntés… Lényegében a te döntésed. Bár egy kicsit később hoztad is meg. Mindent megmagyaráznak majd neked. Sok sikert!
A kép eltűnt. Krokodil néhány másodpercig még bámult a semmibe – oda, ahol épp az imént még önmagát látta, kissé lefogyva, kissé idegesen, de önmagát, ehhez kétség nem férhetett.
– Ott van a beadványa. – A falba süppedt ember a szoba sarkában álló írópult felé biccentett. – Ott van a szerződés is, amelyet aláírt maga is, meg a Hivatal képviselői is. Igaz, felmerült valami apróság… nehézség, ezt majd megbeszéljük, mihelyst megismerkedett a dokumentumokkal.
Krokodil odament az írópulthoz.
Műanyag tokban akkurátusan összehajtogatott A4-es formátumú lapok feküdtek. „Én, Andrej Sztroganov Vitaljevics józan ítélőképességem és biztos emlékezetem birtokában kinyilvánítom akaratomat, hogy örökre elhagyjam a Földet, a Naprendszer harmadik bolygóját, és véglegesen áttelepüljek az egyik olyan világra, amely megfelel fajom életfeltételeinek, és azok migrációs törvényei megengedik a fajomhoz tartozó egyedek huzamos ott-tartózkodását…”
Ez itt hibás – gondolta Krokodil. – Az „azok” szó előtt pontosítani kellene, miről van szó, különben nyelvi katyvasz keletkezik. De jobb lenne az egész mondatot átfogalmazni. És még jobb lenne felébredni – gondolta bánatosan Krokodil.
– Nem alszik, és nem álmodik – súgta gyengéden a falba merült holografikus ember. – Az emigrációra vonatkozó döntését ön két évvel azt a napot követően hozta meg, hogy valóságosan kiemelték. Életének ezzel a két évével fizette meg a vízumot, a szükséges teleportálásokat, továbbá a kísérődokumentumokat, az orvosi vizsgálatot és a nyelv azonnali elsajátítását. Nyilvánvaló, hogy nem ez volt életének legjobb két éve. Amikor közölték önnel, hogy búcsút kell vennie azoktól, nem hogy búsult volna, inkább megörült.
– Megörültem? – kérdezett vissza Krokodil, csak hogy mondjon valamit. Nehogy az a holografikus azt képzelje, eszét vesztette a rémülettől.
– Kétségkívül – mondta az ember. – Most térjünk a tárgyra! Ön az általában Kristálynak nevezett bolygót választotta lakhelyéül, de nem volt szerencséje – az ottani migrációs hatóság váratlanul megváltoztatta a vonatkozó törvényeket. Keményen fölemelték az újonnan bevándorlókkal szemben támasztott követelményeket, és ezeknek ön sajnos már nem tesz eleget.
– Én…
– Intellektuális potenciálja, a szükséges és a termelt energia együtthatója, teherbíró képessége – a mutatók összességét tekintve ön versenyen kívül került. Mellesleg ahogyan az ön… hm… eredendő világának bármelyik lakója. Így hát az ön számára a Kristály jelenleg elérhetetlen, de emiatt nincs oka keseregni – két világot tudok felkínálni magának, választhat. Ezekről is tárgyaltunk önnel kezdetben. Az egyik a Limb, technokrata világ, ez hagyományosan vonzó a földlakók szemében. Sajnos az ökológiai egyensúly ott hagy némi kívánnivalót maga után. De önnek ugye nincs hajlama tüdőbetegségekre?
A holografikus ember intett, és a tenyérnyi iroda közepén megjelent egy kép – egy szürke megapolisz, sínek, csövek, fények; Krokodil pislogott. A kép megkettőződött a szeme előtt.
– A másik világ a Raa. – Az ember megint intett, és az urbánus rémlátomás helyét békességet árasztó, zöld tisztás foglalta el. – Itt szerényebbek az előmenetel esélyei. Mondjuk úgy, összehasonlíthatatlanul kevesebb a karrier lehetősége az önhöz hasonló emberek számára. Viszont csönd van, sok a zöldterület, és a társadalom rendkívül humánus. Sajnos csak ezt a két lehetőséget kínálhatom fel – a többi önnek nem megfelelő, vagy ön nem felel meg azoknak.
– Egy pillanat! – mondta Krokodil. – Azt mondta, hogy két évvel azt megelőzően „emeltek ki”, mint fogalmazott, hogy beadtam az emigráció iránti kérelmemet?
– Igen.
– De hát ez paradoxon! Ha két évvel korábban emeltek ki, az azt jelenti, hogy nem történt semmi, és én nem határoztam valamilyen rémület miatt úgy, hogy elhagyom a Földet, nem írtam ilyen beadványt, és nem emelhettek ki!
– Ez paradoxon – hagyta rá az ember. – De csak a lokális idő és a lokális hely vonatkozásában. Megírta a beadványt, azt regisztrálták, és amint látja, az önmagához intézett üzenet felvételével együtt megőrizték. Ezt követően életének két évét energiává alakították át, és – hipp-hopp – ezt a két évet leszámítva maga ugyanolyan, mint volt. Az események a Földön természetesen egy kicsit másképpen alakultak, de ön, Andrej Sztroganov, nem túl jelentős történelmi figura. Nem hiszem, hogy legközelebbi ismerősein kívül bárki is észrevette volna az eltűnését.
Legközelebbi ismerősei…
– Van egy fiam – mondta Krokodil rekedten.
– Valóban volt egy fia, Andrej, igaz, három hónapja látta utoljára. Szvetka magával vitte Angliába… vagy Németországba? Jó kérdés, ő emlékszik, hozzájárult a gyerek külföldre viteléhez…
Vagy Szvetka is a Marsra vitte volna a srácot?
Ki veszi még észre az eltűnését? A szerkesztősségben bánkódnak egy keveset, majd elfelejtik. A szülei már rég nem élnek. A szomszédok? A barátok?
– Szóval – most nagyon sok függött gyors felfogóképességétől – ha jól értem, nincs módjukban teljesíteni korábban vállalt kötelezettségüket? Hogy arra… a Kristályra küldjenek?
– Szerződésünkben – vettette ellene szelíden a holografikus – több megfelelő világ szerepel. Több, választása szerint – a Kristály, a Limb és a Raa. Higgye el, örömmel küldenénk a Kristályra, de ők megváltoztatták a feltételeket anélkül, hogy minket tájékoztattak volna erről. Elismerem, ez zavarba ejtő.
– Mikor változtatták meg a feltételeket? – makacskodott Krokodil. – Két évvel azt megelőzően, hogy beadtam a kérelmemet? Vagy most, amikor kiemeltek?
– Két év az mindössze a bolygó két fordulata a napja körül – közölte a holografikus még szelídebben. – Mi egy másik rendszerben létezünk, értse meg! Az időbeli paradoxonok jelentik az energia forrását.
– Visszamehetek? – kérdezte gyorsan Krokodil. – Visszavonhatom a beadványomat? Visszacsinálhatok mindent?
– Elvben igen. De a gyakorlatban: nincs mivel megfizetnie ezt a műveletet. Hány éves, huszonhat?
– Huszonhét.
– Az mindegy. Nincs annyi életéve, hogy kifizethesse az elkerülhetetlen új megállapodásokat és igazolásokat, és ami a legfőbb, az ellentétes irányú teleportálást, beszámítva a térbeli zavarokat. Ehhez el kellett volna venni mindkét szülője életkorának felét… És ilyen feltételek mellett minden intézkedés értelmét vesztené.
Krokodil csak állt egy darabig, fülének zúgását hallgatva.
– Teljesen fölöslegesen törekszik oda – mondta lágyan a holografikus. – Hiszen hallhatta: a Földön nincs jövője. Lehet, hogy magának a Földnek a jövője is… hm, nem túl biztató.
– Miért? Mi történt ott?
– Mi történik folyton a Földön? Hm… Őszintén szólva nem állok készen arra, hogy feleljek erre a kérdésre. További információszolgáltatás nem szerepel a megállapodásban. Közben pedig nem döntöttünk még, hogy a Limbre vagy a Raara megy-e.
Ismét feltűntek a félig áttetsző, színes képek.
Krokodil hunyorgott – és találomra rábökött az egyikre.

– Isten hozta a Raa-n! – mondta a negyvenes, szikár, bajuszos és napbarnított fickó, aki Latin-Amerika szülöttére emlékeztetett. – A Migrációs Központ tisztje vagyok.
Krokodil kilépett a kapszulából, és leült a fűbe. Lába nem tartotta meg.
– Transzportálás utáni fáradtság? Kulturális sokk?
Krokodil kész lett volna megesküdni, hogy a napbarnított oroszul beszél. Gondolatban megpróbálta lefordítani a mondatait… Legalább azt, hogy „Isten hozta!”… De nem tudta. Angolul eszébe jutott – „Welcome”. De az angol tanult nyelve volt. Elvégre nem beszélhet valaki a Raa-n oroszul?!
– Engedje meg, hogy segítsek! – mondta a tiszt aggódva.
Az ő karjára támaszkodva Krokodil valahogyan feltápászkodott. A levegő itt jó volt, könnyen lehetett lélegezni. Olyan szag volt, mint egy tavaszi kertben vagy parkban. Lába alatt fű volt, körös-körül mindenütt fű, távolabb bokrok zöldelltek, hatalmas, öreg fák festői csoportokat alkottak. Még távolabb ősemberek hajlékára emlékeztető kunyhók látszottak. Szigeti bennszülött építészet.
– Most elmegyünk a hivatal épületébe… Halaszthatatlan kérdéseket kell megvitatnunk: hogy fog élni, hol, az állampolgári jogok milyen szintjén… Nincs szüksége orvosi segítségre?
– Nincs – mondta Krokodil. – Csak aludnom kell.
Bevezették egy fonott falú szobába, a földön gyékényből font szőnyeg. Krokodil ezen a szőnyegen aludt el összegömbölyödve – mintha hosszú órákra kikapcsolták volna.

– Ez itt az ideiglenes igazolványa. – Az asztalon megjelent egy amatőr munkának látszó, fából készült, vékony fémláncon függő nyakékféle. – Ezt a nyakán kell viselnie.
– Viselnem? – ismételte meg Krokodil ostobán.
– Igen. Ezt állandóan magánál kell tartania. A nyakán a legegyszerűbb.
Krokodil óvatosan átvette a tárgyat. Forgatta az ujjai közt. Megszagolta. Az illata gyantás, a felülete simára csiszolt. Nem volt rajta sem festék, sem lakk. Látni lehetett az évgyűrűket.
– Hogy lehet ez igazolvány?
– Minden információt tartalmaz önről, a vércsoportjáig bezárólag, továbbá a kapcsolatot a Migrációs Központtal és a műszaki adatokat. Vagy speciális szenzorral lehet leolvasni, vagy egy szakmailag felkészült tiszt tud hozzáférni az adatokhoz. – Krokodil beszélgetőtársa végighúzta ujját a fatárgyon. – Kilenc óra hét perce tartózkodik a Raa-n. A Raa egy órája két századdal rövidebb szülőbolygójának megfelelő időegységénél. A legutóbb nyolcvannégyezer szívverésének időtartama alatt ön elvesztette testsúlyának egy hetvenheted részét. Ön nyilvánvalóan sokkot élt át, de fontos kérdéseket kell eldöntenünk, és szeretném megkérdezni: készen áll-e tárgyalni ezekről, vagy további pihenésre van szüksége?
– Készen állok – mormolta Krokodil.
– Nagyszerű. Fontos információ: a Raa minden lakójának, a nagykorúságához közeli időpontban – szervezetének sajátosságaitól függően tizenöt, tizenhat vagy tizenhét éves korában – jogában áll teljesíteni a Próbát, vagy ahogy mi mondjuk, átesni az állampolgársági Próbán. Azok a bolygólakók, akik kiállják a megpróbáltatásokat, elnyerik a megfelelő állampolgári státust. Azok a polgárok, akik valamilyen oknál fogva nem tudják letenni a Próbát, vagy megtagadják a letételét, nem független státust kapnak. Önnek bevándorlóként nem állt módjában letenni a Próbát. Döntenie kell: leteszi most a Próbát, vagy kielégíti önt a nem független státus, mellesleg ilyennel rendelkezik a Raa törzsökös lakónak egy tizenötöd része.
– Nekem nem felel meg a nem független státus – mondta Krokodil, és idegesen nyelt egyet. – Miért nem közölték ezt velem rögtön a Galaktikus… ööö… Migrációs Hivatalban?
– A Galaktikus Migrációs Hivatalban értelmes fajok ezreivel van dolguk – közölte a tiszt sajnálkozással hangjában. – Ezért az ilyen apróságokra sosem jut idejük. Nem ön az első, és nem is az utolsó, aki panaszkodik. Az emberek a kényelem és a sok zöldterület miatt választják a Raa-t… – Váratlanul barátságosan elmosolyodott. – Nálunk valóban sok a zöld, és az élet kényelmes. A nem függetlenek nincsenek diszkriminációnak kitéve. Ne gondolja, hogy rabszolgák vagy foglyok, nincs értelme a Raa valóságát az önök kulturális mítoszai alapján megítélni.
– Az emberek a Raa-t választják – ismételte meg Krokodil lassan. – Más is van itt önöknél… a Földről?
– Az önök világáról? Akadnak. Nem túl sokan, de vannak. Szeretne beszélni velük? Nagyon hasznos dolog meghallgatni olyan társainak a véleményét, akik már megtelepedtek a Raa-n.
– Igen – mondta Krokodil kissé felélénkülve. – Nagyon szeretnék beszélni velük.
– Átküldöm magának… elnézést, felírom magának egy falapra, amíg nincs saját kommunikációs eszköze. – A tiszt széthajtott valamit, amit Krokodil olyasminek látott, mintha egy darab vékony lepénnyé kinyújtott tészta lenne. A lepény megremegett, barázdák és repedések futottak rajta végig, és Krokodil rájött, hogy a „tésztán” sűrűn kitöltött táblázat jelent meg.
– Nos, mint láthatjuk, az egyik bolygótársa jelenleg nagyon közel tartózkodik… lakik. Egészen közel. Küldünk neki egy kérdést… Mellesleg egyetlen Földről érkezettet sem ismerek, aki letette volna a Próbát. Tudja, ez tisztán fizikailag, na meg pszichológiailag is nehéz a maguk fajtájának. De a bevándorlók gyerekei, akiket kiskoruktól kezdve felkészítnek, ugyanúgy leteszik a Próbát, mint a helyiek, és ugyanakkora a sikertelenek aránya is.
– Egyet sem ismer? – ismételte meg bután Krokodil. A tiszt széttárta karját.
– Nem foglalkoztam külön ezzel a kérdéssel. Beszéljen bolygótársaival, ők biztosan részletesebben elmagyarázzák. A végső döntés magán áll, de legkésőbb a Raa-ra érkezést követő hetedik napon döntenie kell. Akkor dől el végképp a státusa: ha nem független, kitől függ majd. Ha vállalkozik a Próba letételére, milyen határidővel.
– Alighanem a Limbet kellett volna inkább választanom – mondta Krokodil borúsan.
A tiszt vállára hajtotta fejét.
– Andrej – mondta, gondosan megformálva a nevet. – A Limbről is települnek át hozzánk végleg. Családostól. Ez azért jelent valamit, igaz?

Akár a koboldok. Vagy bukolikus bennszülöttek. Elvben lehetne rosszabb is – gondolta Krokodil. – Csak ne kényszerítsenek arra, hogy fűszoknyát hordjak, vagy cápafogból fűzött nyakéket. Egy nyakékem már van – ez a láncra fűzött fabigyó. Mélységesen megrendült személyem azonosságát igazoló okmány.

A helyiségből, amelyet magában „a fogadó fél hivatalának” nevezett el, egyenesen az erdőbe jutott a falépcsőn lemenve. Körülnézett. Megbotlott, megingott, de visszanyerte az egyensúlyát. Szilárdabban megvetette lábát a ruganyos fűszőnyegen, amely sűrű volt, akár valami kefe.
Meleg volt. Sőt, fülledt a levegő. Krokodilban csak most tudatosodott, hogy kora hajnalban, nagyon friss reggelen érkezett meg a Raa-ra. Most rájött, hogy dél elmúltával nagy a forróság ebben az erdőben, a sűrű fű, a bokrok fölött ritkás köd lebeg, a szél elült.
Krokodil mélyet lélegzett, az illatokat szimatolta. Égő fa. Fűfélék. Egészében véve nagyon kellemes, megnyugtató szagok.
Körülötte olyan volt az erdő, mint valami mesebeli dzsungel. A mohos fatörzsekre tarka, zöld, szürke, barna liánok tekeredtek. Színes rovarok röpködtek, talán lepkék, talán szitakötők. Feje fölött a zöld lomb ernyője a hatodik emelet magasságában terült szét. A csipkés koronákon áttört a napfény, és Krokodil csodálkozva állapította meg, hogy hunyorgás nélkül bele tud nézni a napba. Nagyon kellemes nap, nem vad, és nagyon valóságosnak tűnik. Legalább ebben szerencséje van.
A vesszőből font falú kunyhókat nem pálmalevéllel fedték be, ahogyan illett volna, hanem fazsindelyre, sőt cserépre emlékeztető anyaggal. Utcáknak nyomuk sem volt. Nem volt ez sem város, sem falu – néhány szétszórt kunyhó a trópusi erdőben. Miért vagyok én itt? Mi okból? Mi célból?
A tiszt mellette állt, szótlanul várta, hogy Krokodil úrrá legyen zavara újabb rohamán.
– Nincs semmim. Egyáltalán semmim. Se fogkefém, se…
– Van egy induló csomagja: ebben a személyazonossági okmányán kívül van ruhanemű az első napokra, cipő, fehérnemű, a személyes higiéniához szükséges dolgok… Mire van még szüksége? Úgy értem, ha figyelmen kívül hagytuk valamilyen szükségletét…
– Nem tudom. – Krokodil megtörölte a homlokát. – Élelem?
– Ameddig itt van, igénye szerint kap táplálékot a nap bármely szakaszában. Látja azt az épületet az ablakokkal? Oda kell mennie, össze kell illesztenie az évgyűrűket a dokumentumán és a szenzoron, akkor bemehet, és tetszése szerint választhat. Vizet jobb, ha mindig hord magával kulacsban. Az újonnan érkezettek gyakran szenvednek a kiszáradástól. Éjszakánként a források ki vannak világítva. Egyébként a maga házában is van víz, és vannak lepények, ha megéhezett volna.
– Elmehetek innen? Elutazhatok?
– Ahogy kívánja – hümmögött a tiszt. – Csak helyesen mérje fel az erejét! Még nem adaptálódott a mi körülményeinkhez, és komoly megrázkódtatáson esett át.
Igaza volt.
– Szeretnék találkozni azzal az emberrel… raai társammal…
Krokodil szava elakadt. Csaknem egy egész perc beletelt, míg rájött, hogy a „raai társam” kifejezés lényegében a „földim” szó pontos fordítása, és ugyanazt is jelenti.
– A földimmel – ismételte meg igyekezve a szó jelentésére, nem pedig hangzására koncentrálni. – Minél előbb beszélni akarok vele. Lehet ma?
– Igen.
A tiszt habozott.
– Amíg nem születik döntés az ön státusáról, a mi szolgálatunk felelős az életéért és egészségéért. De mivel nem látok közvetlen veszélyt… Kapcsolatba lépek vele, és megpróbálom kideríteni, tudja-e ma fogadni magát.

 Az Andrej és a Föld zarándokai már előrendelhető a Galaktikabolton!