Interjú A Nap Magja fordítójával Bogár Edittel
Az Európai Unió Kreatív Európa Programja támogatásával adtuk ki Johanna Sinisalo: A Nap Magja című regényét. Ez alkalomból beszélgettünk a regény fordítójával, Bogár Edittel.
Mund Katalin: Sokféle nyelven beszélsz, miért, hogyan alakult ez így?
Bogár Edit: Genetikai rendellenesség. Abnormálisan korán kezdtem beszélni, 11 hónaposan már mondatokat raktam össze. Így aztán semmi meglepő nem volt benne, hogy később az idegen nyelveket is könnyen tanultam. Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy igazán folyékonyan csak három nyelvet beszélek (finn, orosz, angol), a többi nyelven (német, svéd, észt, számi, szlovák) inkább csak passzív a tudásom, a szerbet – mivel jelenleg Belgrádban vagyok vendégtanár – igyekszem aktívvá fejleszteni.
Mund Katalin: Miért lettél műfordító? Mit szeretsz ebben a munkában?
Bogár Edit: Bár már tíz könyvet fordítottam, nem tartom magam műfordítónak. Nyelvtudományból doktoráltam, ezt tanítottam, tanítom egyetemen, a fordítás csak amolyan melléküzemág számomra. Még a 90-es években kezdtem szakfordítással foglalkozni, a műfordítás egy szinte véletlen találkozással kezdődött, egy finn krimi volt az első irodalmi mű, amit fordítottam 2010-ben. Töredelmesen be kell vallanom, hogy az első tíz oldalt ki kellett dobni, olyan pocsék lett. A saját káromon kellett megtanulnom, mekkora különbség van szakfordítás és műfordítás között. Ma is úgy dolgozom, hogy legalább néhány óra szünetet tartok a kétféle munka között, mert teljesen más készségeket igényel a kettő. A műfordításhoz nemcsak nyelvtudásra van szükség, hanem széles körű ismeretekre a forrás- és célnyelvi kultúráról, tudni kell, mi az, ami a célközönségnek megértési gondot okozhat, és hogy ezeket az információkat hogyan lehet becsempészni a fordításba, esetleg ki lehet-e hagyni őket. Nagy kihívás két kultúra között közvetíteni, egy rossz fordítás az adott mű, de akár a szerző örök népszerűtlenségét okozhatja egy másik nyelvterületen. Nagyon remélem, hogy az általam fordított könyvekkel ez nem fordul elő egyetlen olvasónál sem.
Mund Katalin: Milyen volt A Nap Magját fordítani? Mi okozott különösen nagy nehézséget (ha volt ilyen), és mi volt benne a legélvezetesebb? Megszeretted-e a könyvet? Mi tetszett benne?
Bogár Edit: Johanna Sinisalo napjaink népszerű finn írója. Ez a regénye egy meglehetősen sajátos disztópia, amely egy olyan kitalált Finnországban játszódik, ahol ún. euszisztokráciában élnek, azaz szélsőségesen egészségcentrikus a társadalom. Minden tiltott, ami ártalmas lehet az egészségre: nincs mobiltelefon (miközben a valós Finnországban minden lakosra több telefon is jut), nincsenek számítógépek, mikrohullámú sütő, tilos az alkohol, a dohánytermékek, a kávé, csillagászati áron lehet csak hozzájutni vörös húsokhoz, csokoládét csak gyógyszertárban lehet kapni, stb. A csili drognak számít – a főszereplő viszont egy kapszaicinfüggő fiatal nő. A disztópia másik fontos eleme, hogy a nők teljesen alárendelt szerepet játszanak a társadalomban (a valós Finnország ellenben példát mutathat az egész világnak a nők egyenjogúsága terén), kötelezően butuskák, mert így „tenyésztették” ki őket, és kötelezően csinosak, legfőbb feladatuk, hogy mindenben a férfiak kedvére tegyenek. Nos, ebbe a társadalmi rendbe nem volt könnyű beleélni magamat, eleinte megérteni is nehéz volt. Ahogy azonban végigolvastam a regényt, minden világossá vált: Sinisalo egyfajta görbe tükröt tart a feudális gondolkodású emberek elé, megmutatja, hová fajulhat, ha egy egész ország komolyan veszi azt az elképzelést, hogy a nő helye a konyhában van.
Fordítóként különös nehézséget Sinisalo nyelvi és stílusbravúrjai okoztak, amelyeket mindenképpen szerettem volna átadni a magyar olvasóknak is. Amikor például a férfiak és nők két-két csoportjának nevét fordítottam, kollégákkal is együtt gondolkodtunk, mi lenne a megfelelő magyar elnevezés: végül a férfiaknál felhím és alhím mellett döntöttem, a nőknél megmaradt az H. G. Wellstől kölcsönzött eloi (más néven feminő) és morlock, de mivel a szerző az eloi szót finnül egészen furcsán, más tőtípus szerint ragozza, némi fejtörés után én a feminő többes számát és tárgyesetét alakítottam hasonló módon, így lett feminövek, feminövet (a kő ~ követ, kövek stb. mintájára).
A stílusváltásokat kifejezetten élveztem, ezek is nagy kihívást jelentettek, de roppant izgalmas volt a Sinisalo által igencsak kedvelt ál-dokumentumokat fordítani. Szinte minden fejezetben új, olykor visszatérő szövegtípusokkal találkozhatunk: a főszereplő és a barátja elbeszélései, a főszereplőnek az eltűnt húgához írt levelei, szándékosan primitíven megírt iskolai dolgozatok, rendőrségi jegyzőkönyvek, tudományos cikkek, szótári szócikkek, filmforgatókönyvek, lexikonrészletek kavalkádja a regény. Amikor egy ilyen résszel készen voltam, és jött a következő, muszáj volt egy kis pihenőt beiktatni – nem feltétlenül azért, mert elfáradtam, hanem mert az új fejezetben annyira más jellegű szöveg következett, hogy át kellett állítani az agyamat annak a stílusára. Ez okozta talán a legnagyobb örömöt is fordítás közben: meg akartam felelni ennek a stilisztikai kihívásnak. Maga a regény annyira lenyűgözött, hogy szinte kényszeresen törekedtem a tökéletességre. Ez az első olyan könyvfordításom, amellyel magam is meg vagyok elégedve (köszönet ezért a szerkesztőnek, Fehér Katalinnak is, mert a legjobb fordításban is van bőven javítani- vagy módosítani való, ehhez pedig egy rátermett szerkesztő szeme kell).
Végezetül egy tanács az olvasóknak: ha a történetben valami elsőre nem teljesen érthető (főleg a befejezés ilyen), pihenjenek rá egy keveset, gondolják át újra, és minden világossá válik. Johanna Sinisalo mestere a kissé homályos cselekményfűzésnek, de, mint mindig, ebben a könyvében is minden esemény következetes, minden megfelelően motivált, egyetlen fölösleges mondat vagy szó nincs benne. De gondolkodásra mindenképpen szükség van a teljes befogadáshoz.
