Jön! Jön! Jön! Robert A. Heinlein: Ajtó a Nyárba
Az Ünnepi Könyvhétre érkezik a Csillagközi Invázió szerzőjének új kötete! Olvass bele most az Ajtó a Nyárba című regénybe a Galaktikán!
Alighogy felébresztett, máris azt akarta, hogy újra aludjak el. Nem nagyon emlékszem, mi történt közvetlenül ezt követően. Egy ideig egy asztalon voltam, ami remegett alattam, égtek a lámpák, kígyószerű felszerelés volt ott, és sok ember. Amikor azonban teljesen ébren voltam, egy kórházi ágyon feküdtem, és jól éreztem magam, leszámítva azt a kedvetlen, félig-meddig lebegő érzést, ami egy gőzfürdő után keríti hatalmába az embert. Megint volt kezem és lábfejem. Viszont senki sem akart beszélni velem, és ahányszor csak kérdezni akartam valamit, egy nővér gyorsan betömte a számat valamivel. És sokszor masszíroztak meg.
Aztán egyik reggel jól éreztem magam, és mihelyt felébredtem, kimásztam az ágyból. Kissé szédültem, de más bajom nem volt. Tudtam, ki vagyok, tudtam, hogyan kerültem oda, és azt is tudtam, hogy az összes többi csak álom volt.
Tudtam, ki vitt oda. Lehet, hogy amikor a szer hatása alatt álltam, Belle megparancsolta nekem, hogy felejtsem el a svindlijeit, de vagy nem értettem az utasítást, vagy a harmincéves hidegaltatás megszüntette a hipnotikus hatást. Néhány dologra csak homályosan emlékeztem, de tudtam, hogyan paliztak be.
Nem igazán haragudtam emiatt. Igaz, „tegnap” történt, mert a tegnap pont egy alvásnyi távolságra van a mától – ez az Alvás viszont harminc évig tartott. Nem tudom pontosan meghatározni az érzést, mert teljesen szubjektív, de miközben tisztán emlékeztem a „tegnap” történtekre, az érzéseim nagyon régen megtörtént eseményekhez kapcsolódtak. Láttak már kettős képet a tévében arról a dobójátékosról, aki éppen wind-upot hajt végre, miközben a fényképe az egész pályát átfogó kép tetején díszeleg, mint valami szellemkép? Valami ilyesmire gondolok… Az emlékeim egy közelképet vetítettek elém. Az érzelmeim olyasmire reagáltak, ami időben és térben nagyon távol volt.
Határozott szándékomban állt felkutatni Belle-t és Milest, és macskaeledelt csinálni belőlük, de nem kellett sietni. Majd jövőre. Most viszont alig várom, hogy szétnézhessek a 2000-es évben.
Azonban ha már szóba került a macskaeledel, hol van Pete? Valahol itt kell lennie… Hacsak a kis éhenkórász el nem pusztult Alvás közben.
Ekkor villant be először, hogy keresztülhúzták azon körültekintő számításomat, hogy magammal hozom Pete-et is.
Így aztán Belle és Miles átkerült a „várhat” kosárból a „sürgős” kosárba. Megpróbálták megölni a macskámat, vagy mi a fene…
Valami rosszabbat műveltek. Elkergették, kóbor macskát csináltak belőle, aki hulladék után kajtat ócska sikátorokban, miközben bordái elvékonyodnak, és végül minden kétlábú vadállat gyanakodva figyeli majd azt, amivé az édes kis tündér változott.
Hagyták meghalni – mivel biztos, hogy már rég nem él –, a halálba kergették úgy, hogy azt gondolhatta: elhagytam őt.
Ezért megfizetnek. Ha még élnek… Ó, mennyire reméltem, hogy élnek még! El sem tudom mondani!
Arra eszméltem, hogy az ágyam lábánál állok, a rácsba kapaszkodom, és csak pizsama van rajtam. Körülnéztem, szólni akartam valakinek. A kórtermek nem sokat változtak. Ablak nem volt, nem láttam, honnan jön a fény. Az ágy magas volt, és keskeny, emlékeimben minden kórházi ágy ilyen volt, de mintha úgy állították volna össze, hogy ne csak aludni lehessen benne. Egyebek mellett mintha valamilyen csőhálózat lett volna alatta, gyanítottam, hogy egy gépesített ágytálról van szó, az asztalka pedig az ágykeret része volt. Rendszerint nagyon is érdekeltek az ilyen szerkentyűk, viszont akkor és ott csakis a körte alakú kapcsolót akartam megtalálni, amellyel a nővért lehetett hívni. A ruháimat akartam megkapni.
Nem találtam, viszont rábukkantam arra, amivé alakították: egy nyomógombra az asztal oldalán – ami tulajdonképpen nem is asztal volt. Tapogatózás közben találtam rá, megnyomtam, és az ágyam fejrészével szemben felragyogott egy felirat: SZOLGÁLATI HÍVÁS. Szinte azonnal ki is aludt, aztán megjelent ez: EGY PILLANAT.
Nagyon rövid időn belül az ajtó nesztelenül félregördült, és bejött egy nővér. A nővérek nem sokat változtak. Ez az egy meglehetősen csinos volt, határozott stílusa egy kiképző őrmesterére emlékeztetett, egy kis hetyke, fehér főkötőt viselt rövidre vágott, orchideaszínű haján, és fehér egyenruha volt rajta. Furcsa szabása volt a ruhának, bizonyos helyeken eltakarta testét, más helyeken meg nem, eltért az 1970-es divattól – de a női ruhák mindig ilyenek voltak, még a munkaruhák is. De ennek a nőnek olyan stílusa volt, hogy már csak ezért is bármelyik korban elmehetett volna nővérnek.
– Feküdjön vissza abba az ágyba!
– Hol vannak a ruháim?
– Feküdjön vissza abba az ágyba! Most!
– Nézze, nővér – válaszoltam határozottan –, szabad állampolgár vagyok, betöltöttem a huszonegy évet, és nem vagyok bűnöző. Nem kell visszafeküdnöm abba az ágyba, és nem is fogok. Hajlandó megmondani, hol vannak a ruháim, vagy induljak el így megkeresni őket?
Rám nézett, aztán hirtelen hátat fordított, és kiment. Az ajtó félreállt az útjából.
Előttem viszont nem volt hajlandó kinyílni. Miközben próbáltam rájönni a trükkre – biztos voltam benne, hogy ha egy mérnök képes volt megálmodni ezt, egy másik képes lesz rájönni a titkára –, az ajtó újra kinyílt. Egy férfi jött be.
– Jó reggelt! Dr. Albrecht vagyok – mondta.
Ami a ruháját illeti, mintha egy hétvégi harlemi öltözéket kereszteztek volna egy kirándulóruhával. Élénk viselkedése és fáradt szeme viszont meggyőzött arról, hogy szakemberrel van dolgom. Hittem neki.
– Jó reggelt, doktor! Szeretném megkapni a ruháimat.
Éppen annyira lépett be, hogy az ajtó becsukódhasson mögötte, aztán elővett egy csomag cigarettát a belső zsebéből. Kivett egyet, fürgén meglengette, aztán megkérdezte:
– Kér egyet?
– Ööö… Köszönöm, nem.
– Vegyen csak! Semmi baja nem lesz tőle.
Megráztam a fejem. Korábban, munka közben állandóan ott parázslott mellettem egy cigaretta. A teli hamutartók és a tervezőasztalomon lévő égésnyomok jelezték munkám hatékonyságát. Most kissé bágyadtan reagáltam a füst látványára, és azon tűnődtem, hogy vajon leszoktam-e a nikotinról az átaludt évek alatt.
– Köszönöm, továbbra sem kérek.
– Rendben. Mr. Davis, én hat éve vagyok itt. Álom- és újraélesztési szakértő vagyok, és minden ilyesmihez értek. Itt és máshol nyolcezer-hetvenhárom páciensnek segítettem visszatérni a hypothermiából a normális életbe. Maga a nyolcezer-hetvennegyedik. Láttam, milyen furcsa dolgokat művelnek, amikor felébrednek. Mármint az átlagembernek furcsákat, nem nekem. Néhányan közülük azonnal vissza akarnak térni aludni, és ordítoznak velem, amikor megpróbálom ébren tartani őket. Néhányan valóban vissza is térnek aludni, nekünk pedig másfajta intézménybe kell átküldenünk őket. Mások véget nem érő sírásban törnek ki, amikor rájönnek, hogy nincs visszaút, és már nem térhetnek vissza abba az évbe, amelyikben aludni tértek. Mások pedig, mint maga is, a ruháikat követelik, és ki akarnak futni az utcára.
– Nos, miért ne? Talán fogoly vagyok?
– Nem. Megkaphatja a ruháit. Gondolom, divatjamúltnak találja majd őket, de ez a maga baja. Mindenesetre addig is, amíg értük küldök valakit, lenne szíves elmondani, mi az a rettentően sürgős dolog, amit percnyi késedelem nélkül látni akar, miután amúgy is várt harminc évet? Ennyi időt töltött fagypont alatt: harminc évet. Tényleg olyan sürgős? Vagy mégis várhat egy későbbi mai időpontig? Esetleg holnapig?
Éppen ki akartam bökni, hogy igenis átkozottul fontos, aztán meggondoltam magam.
– Talán mégsem olyan sürgős – mondtam félénken.
– Akkor visszafeküdne az ágyba a kedvemért? Meg szeretném vizsgálni, aztán reggelizhet, és talán beszélgethetünk is, mielőtt elvágtatna a szélrózsa minden irányába. Talán még azt is meg tudnám mondani magának, merre fusson.
– Rendben, doktor. Sajnálom, hogy felfordulást okoztam.
Visszatértem az ágyba. Jó érzés volt, mert hirtelen fáradt lettem, és ingatag.
– Nem baj. Látnia kellene néhány sorstársát. A mennyezetről kell visszarángatnunk őket…
A vállamra húzta a takarókat, aztán a beépített asztalka fölé hajolt.
– Dr. Albrecht a tizenhetesből. Küldjenek egy szobaügyeletest reggelivel! Ööö… Mínusz négyes menüt hozzon.
Aztán hozzám fordult.
– Forduljon meg, és húzza fel a kabátját! Hadd lássam a bordáit! Mialatt megvizsgálom, kérdezhet. Ha akar.
Megpróbáltam gondolkodni, amíg a bordáimat nyomkodta. Azt hiszem, egy sztetoszkópot használt, bár inkább úgy nézett ki, mint egy miniatürizált hallókészülék. Egy dolog azonban változatlan volt rajta: a hangszedő, amit a testemhez nyomott, ugyanolyan hideg és kemény volt, mint régen.
Mit lehet kérdezni harminc év elteltével? Eljutottak a csillagokig? Most éppen ki a „háborúzzunk a békéért” ötlet gazdája? Az újszülöttek kémcsövekből jönnek a világra?
– Doki, vannak még pattogatottkukorica-automaták a mozik előcsarnokában?
– Legutóbb, amikor arrafelé jártam, még ott volt. Nincs túl sok időm ilyesmire. Igaz is, most „markoló” a nevük, nem „mozi”.
– Tényleg? Miért?
– Próbálja ki! Majd megtudja. De ne felejtse el becsatolni a biztonsági övet! Egyes jelenetekben teljesen eltűnik a terem maga körül, és a cselekmény kellős közepén találja majd magát. Nézze, Mr. Davis, mindennap ugyanezzel a problémával nézünk szembe, szóval már rutinosak vagyunk. Minden belépő évhez külön eligazító szótáraink, továbbá történelmi és kulturális összefoglalóink vannak. Szükség van rájuk, mert a tájékozottság hiánya egészen szélsőséges lehet, függetlenül attól, hogy mennyire próbáljuk enyhíteni a sokkot.
– Hát… sejtem.
– Higgye el, így van! Főleg az olyan extrém időköznél, mint a magáé. Harminc év…
– Ennyi a maximum?
– Igen is, meg nem is. Harmincöt év a legtöbb, amit eddig elértünk, mert az első üzleti ügyfelet 1965 decemberében altatták el fagypont alatt. Maga a leghosszabban Alvó, akit én élesztettem újra. Most viszont már olyan ügyfeleink is vannak itt, akik több mint másfél évszázados Alvásra kötöttek szerződést. Nem lett volna szabad ilyen hosszú időre szerződniük magával. Akkoriban nem tudtak eleget erről az egészről. Nagy kockázatot vállaltak be, és a maga élete volt a tét. Szerencséje volt.
– Komolyan?
– Komolyan. Forduljon át! – Miközben tovább vizsgálgatott, folytatta: – Most viszont olyan dolgokra jöttünk rá, hogy már egy ezeréves Alvásra is hajlandó lennék felkészíteni valakit, ha lenne rá pénz… Egy évig ellenőrzés céljából olyan hőmérsékleten tartanám, amilyenre magát hűtötték le, aztán hirtelen, egy ezredmásodperc alatt lehűteném mínusz kétszáz fokra. Túlélné. Szerintem. Most próbáljuk ki a reflexeit!
Ez a „hirtelen lehűtés” nem hangzott valami jól. Dr. Albrecht folytatta:
– Üljön fel, tegye keresztbe a térdét! A nyelv nem okoz majd gondot magának. Persze igyekszem az 1970-es év nyelvezetét használni. Elég büszke vagyok arra, hogy képes vagyok szelektíven beszélni minden pácienssel, vagyis annak az évnek a nyelvezetét használom, amikor elaltatták őket. Ebből alvástanulmányt készítettem. De egy héten belül már tökéletesen fogja beszélni a mostani nyelvet. Valójában csak új szavakról van szó.
Átfutott az agyamon, hogy megemlítem neki, legalább négyszer mondott olyan szavakat, amelyeket 1970-ben nem, vagy legalábbis nem így használtak, de aztán úgy döntöttem, illetlenség lenne.
– Egyelőre ennyi – mondta hirtelen. – Jut eszembe, Mrs. Schultz kereste magát.
– Kicsoda?
– Nem ismeri? Határozottan állította, hogy a maga régi barátja.
– Schultz – ismételtem meg a nevet. – Szerintem több „Mrs. Schultz”-ot ismertem ekkor meg akkor, de csak a tanáromra emlékszem, aki negyedikben tanított. Ő azonban nyilván meghalt már.
– Lehet, hogy ő is aludt egyet. Nos, amikor kedve lesz hozzá, válaszolhat a megkeresésre. Alá fogom írni a maga lapját, elmehet innen. De ha van esze, marad még néhány napig, hogy megszokja az új helyzetet. Később benézek magához. Nos, „lépni innen, amint lehet”, ahogy a maga korában szokták mondani. Itt a szobaügyeletes a reggelijével.
Eldöntöttem, hogy jobb orvos, mint amilyen nyelvész. Azonban nem is tűnődtem többet ezen, mihelyt megláttam az ügyeletest. Miközben begurult, gondosan kikerülte dr. Albrechtet, aki egyenesen kiment, ügyet sem vetett rá, és ő maga meg sem próbálta kikerülni a másikat.
A robot odajött hozzám, beállította a beépített asztalkát, fölém tolta, széthajtotta, és elrendezte rajta a reggelimet.
– Töltsem ki a kávéját?
– Igen, légy szíves! – Valójában nem is akartam, hogy kitöltse, mert jobban örültem volna neki, ha forró marad, amíg végzek a többivel. Viszont látni akartam, hogyan tölti ki.
Ugyanis elkábultam az elragadtatástól… Rugalmas Rudi állt előttem!
Nem az az esetlen, kezdetleges, „falábú” első modell, amit Miles és Belle ellopott tőlem, de még mennyire nem az! Annyira hasonlított az első Rudira, amennyire egy turbóhajtású autó hasonlít az első, ember vontatta járműre. Az ember azonban felismeri a saját alkotását. Én terveztem meg az alapsémát, és így kellett fejlődnie… Rudi dédunokája volt ez. Tökéletesebb, olajozottabb, hatékonyabb, de ugyanaz a vérvonal.
– Mást nem kér?
– Várj!
Valami rosszat mondhattam, mert a robot magába nyúlt, kihúzott egy kemény műanyag lemezt, és átnyújtotta. A lemezt egy vékony acéllánccal a robothoz kötötték. Megnéztem. Ezt nyomtatták rá:
HANGKÓD – Hatékony Hód – XVII-a modell
FONTOS KÖZLEMÉNY! Ez a szolgálati robot NEM ÉRTI az emberi beszédet. Semmit sem ért, ugyanis csupán egy egyszerű gép. De az önök kényelmét szem előtt tartva úgy tervezték meg, hogy teljesítsen néhány szóbeli utasítást. Semmi másra nem reagál majd, ami a jelenlétében elhangzik. Ha bármilyen kifejezés hiányos cselekvésre készteti, vagy áramköri zűrzavart okoz benne, átnyújtja az utasításokat tartalmazó lemezét. Kérjük, figyelmesen olvassa el!
Köszönettel,
Aladdin Automation Corporation, HATÉKONY HÓD, SZÉLLÖKÉS, TERVEZŐ TOMI, KŐMŰVES KARCSI, ZÖLD HÜVELYKUJJ és DADA. Egyéni tervezés és robotokkal kapcsolatos tanácsadás.
„Az Önök szolgálatára!”
A jelmondatot feltüntették a védjegyükön, amely Aladdint ábrázolta, amint megdörzsöli lámpását, amelyből kibújik egy dzsinn.
Alatta egyszerű utasítások hosszú listája következett: ÁLLJ, MENJ, IGEN, NEM, LASSABBAN, GYORSABBAN, GYERE IDE, HOZZ EGY NŐVÉRT, és így tovább. Aztán a kórházi teendők rövidebb listája következett, ide tartozott például a hátdörzsölés, meg olyanok is, amelyekről nem is hallottam. A lista egyszer csak véget ért, a következő kijelentéssel: „A 87. és 242. számok közötti rutinfeladatokat csak kórházi dolgozók kérhetik, ezért az utasítások nem szerepelnek itt.”
Nem láttam el hangkóddal az első Rugalmas Rudit – gombokat kellett nyomogatni a kapcsolótábláján. Nem azért, mert nem jutott eszembe, hanem azért, mert a célnak megfelelő elemző- és telefonközpont nagyobb súlyú lett volna, több helyet foglalt volna el, és többe került volna, mint a „felnőtt” Rudi nettóban. Úgy döntöttem, meg kell tanulnom néhány új fogást a kicsinyítéssel és egyszerűsítéssel kapcsolatban, mielőtt mérnöki munkát végezhetnék itt. De alig vártam, hogy elkezdhessem, mert Hatékony Hód rádöbbentett, hogy jobban fogok szórakozni, mint valaha. Rengeteg új lehetőség van! A mérnöki munka a gyakorlatias emberek művészete, és jobban függ a teljes művészeti állapottól, mint magától a mérnöktől. Vonatozni akkor lehet, amikor eljön az ideje, előtte nem. Ott van szegény Langley professzor esete. Egy repülni tudó gép törte össze a szívét. A gép képes lett volna repülni, ugyanis a professzor zseniálisan tervezte meg, de azok a kiegészítő eszközök, amik hiányoztak hozzá, csak néhány évvel később jelentek meg, így nem tudta élvezni munkája gyümölcsét. Vagy a nagy Leonardo da Vincié, aki annyira megelőzte korát, hogy legbriliánsabb elképzeléseit teljes képtelenség volt megépíteni.
Jól fogok itt szórakozni – úgy értem, „most”.
Visszaadtam az utasításokat tartalmazó lemezt, aztán felkeltem, és keresni kezdtem az adatlemezt. Félig-meddig arra számítottam, hogy a „Hired Girl, Inc.” feliratra bukkanok majd a lemez alján, és azon tűnődtem, hogy vajon az „Aladdin” a Mannix-csoport leányvállalata-e. Az adatlemez nem sok mindent közölt. Rajta volt a modell neve, a sorozatszám, a gyár neve meg ilyenek. Viszont szerepeltek rajta a szabadalmak, körülbelül negyven. Nagyon érdekelt, mikor jegyezték be az elsőt. 1970-ben… Majdnem biztos, hogy az én eredeti modellem és vázlataim alapján készült.
Találtam az asztalon egy ceruzát és egy jegyzettömböt, feljegyeztem az első szabadalom számát, de mindez csupán szellemi szempontból érdekelt. Még ha tőlem lopták is (ebben biztos voltam), 1987-ben lejárt – hacsak nem változtak a szabadalmi törvények –, és csak az 1983 utániak lennének még érvényesek. Mindenesetre tudni akartam.
A roboton kigyulladt egy lámpa. Megszólalt:
– Hívnak. Elmehetek?
– Tessék? Persze. Futás!
Az utasítások listája után nyúltam, aztán gyorsan azt mondtam:
– Menj!
– Köszönöm. Viszontlátásra! – Kikerült.
– Én köszönöm.
– Szívesen.
Bárki tolmácsolta is a szerkentyű válaszait, nagyon kellemes bariton hangja volt.
Visszafeküdtem az ágyba, és hozzáfogtam a reggelihez, amit hagytam kihűlni – csakhogy kiderült: nem is hűlt ki. A mínusz négyes reggeli nagyjából egy közepes méretű madárnak lett volna elegendő, mégis jóllaktam, bár nagyon éhes voltam. Talán azért, mert összement a gyomrom. Csak miután befejeztem a reggelit, jutott eszembe, hogy egy generációnyi idő alatt ez volt az első étkezésem. Ez azért tűnt fel, mert volt ott egy menü is, és amit én szalonnának hittem, az valójában „roston sült élesztőcsíkok vidéki módra” néven futott.
A harmincéves koplalás ellenére azonban nem az étel járt a fejemben. A reggelivel együtt egy újságot is kaptam. A Great Los Angeles Times 2000. december 13-i, szerdai számát.
Az újságok nem sokat változtak, legalábbis formailag. Ez akkora volt, mint egy bulvárlap, a papírja nem érdes volt, hanem fényes, a képek pedig vagy teljesen, vagy részben színesek voltak, vagy fekete-fehér térhatású képek – ez utóbbinak a trükkjét nem sikerült megfejtenem.
