Kronolitok – megjelenés, mindent a tartalomról + beleolvasó!

Robert Charles Wilson John W. Campbell emlékdíjas regénye, a Kronolitok megjelenése közeleg: október 30-án, kedden érkezik a Galaktika szerkesztőségbe és lesz átvehető! Ebből az alkalomból közöljük tartalmát, valamint egy kis ízelítőt: egy részletet a regényből!

Scott Warden szoftvertervező nem a munka hőse, amíg várja, hogy a következő megbízás rátaláljon, családjával Thaiföldön élvezi az életet. Aztán egy nap barátjával megfigyelik, ahogy a szomszédos dzsungelben hatalmas kőoszlop nő ki a földből, letarolva maga körül a növényzetet. És ez az oszlop nem természetes eredetű: oldalán felirat hirdeti egy bizonyos Kuin diadalát ellenségei fölött. De még ez sem minden, mert a felirat szerint a csatára csak 16 év múlva fog sor kerülni!

Ahogy világszerte egyre több, különös sugárzást kibocsátó emlékmű jelenik meg a jövőből, Scott egyre jobban belebonyolódik az eseményekbe, a kutatásba a kőoszlopok eredete után. A Föld társadalma pedig két részre szakad: egyesek Kuin eljövetelét várják, mások épp ellene ellene, a békéért protestálnak…

A Hugo-díjas szerző újabb regénye érdekfeszítő politikai-társadalmi parabola a tömegek befolyásolhatóságáról és a jövő megváltoztathatatlanságáról. Robert Charles Wilsonnak ezt a művét is jelölték a Hugóra, az év legjobb angolszász megjelenésének kiadott John W. Campbell-emlékdíjat pedig el is nyerte.

„A kortárs SF egyik leglenyűgözőbb életműve az övé – és A kronolitok még ebből is kiemelkedik!”

– New York Times

„Szuper!”

– Publishers Weekly

És akkor következzen a részlet a regényből!

“Az ösvényt követve egészen addig döcögtünk fölfelé a hegyre, amíg a Daimler csak vinni tudott minket, aztán a motort elrejtettük egy bozótban, és még vagy negyed mérföldet gyalogoltunk.

Az ösvény nehezen járható volt: tervezői a láthatatlanságáért kényelemmel fizettek. Hitch csak „meredek telek”-ként emlegette. Ő hordott magával túrabakancsot a Daimler nyeregtáskájában, nekem viszont a hosszú szárú tornacipőmben kellett boldogulnom, ami aggasztott a kígyók és a rovarok miatt.

Ha elég sokáig követjük az ösvényt, minden bizonnyal valamilyen rejtett drograktárra vagy feldolgozóüzemre bukkantunk volna, vagy talán kilyukadunk a burmai határnál. Húsz perc gyaloglással azonban épp olyan közel kerültünk az emlékműhöz, amennyire szándékunkban állt – amennyire csak kerülhettünk.

Nagyjából ezer méterre közelítettük meg.

Nem mi voltunk az elsők, akik ilyen közelségből láthattuk. Végül is egy utat zárt el, és már legalább tizenkét órája ott lehetett, feltéve, hogy a „vadászgép” zaja előző éjjel valóban a tárgy érkezését jelezte.

De az elsők között voltunk.

Hitch megállt a kidőlt fáknál. Az egész erdő – főleg fenyők és vadon növő bambusz – az emlékmű talapzatától kiindulva sugárirányban elterült a földön, a törmelék pedig elsöpörte az ösvényt. A fenyőket nyilvánvalóan valamilyen lökéshullám fordította ki a földből, de nem égtek meg. Épp ellenkezőleg. A gyökerestől kiszakadt bambusztörzsek levelei még mindig zöldek voltak, és csak most, a délutáni hőségben kezdtek elfonnyadni. Körös-körül minden – a fák, az ösvény, még maga a föld is – csípősen hűvös volt. Sőt, hideg – érezni lehetett, ha az ember letette a kezét a lehullott gallyak közé. Erre Hitch mutatott rá. Én nehezen tudtam levenni a szemem magáról az emlékműről.

Ha tudtam volna, mi következik, talán visszafogottabb lett volna az ámulatom. Ez – az eljövendő események fényében – viszonylag kisebb rendű csoda volt. De én akkor még nem tudtam mást, csak hogy egy olyan eseménybe botlottam, ami fényévekkel különösebb, mint bármi, amire Frank Edwards egykor fényt derített a Pittsburgh Press ódon hasábjain – érzelmeimben félelem keveredett szédítő lelkesültséggel.

Az emlékmű. Először is: nem szobor volt, vagyis nem ember- vagy állatfigurát ábrázolt. Négyoldalú oszlopot formált, amely sima felületű, kúpos alakzatban csúcsosodott ki. Az anyaga üvegnek tűnt, de nevetséges, elképzelhetetlen méretekben. Kék színű, megfejthetetlen mélykék, akár egy hegyi tó: valahogy egyszerre békés és vészjósló. Nem volt átlátszó, ugyanakkor áttetsző jelleget mutatott. A felénk eső (északi) oldalán fehér foltok borították: jég – állapítottam meg elképedve –, ami fokozatosan szublimált a párás, nappali hőségben. Az emlékmű lábánál a letarolt erdő nedvesen csillogott a ködtől; arrafelé pedig, ahol az oszlop talapzata kiemelkedett a földből, mindent eltakartak az olvadó hó halmai.

A jég és a kipusztult erdőből kiáramló, természetellenesen hűvös léghullámok tették a látványt különösen hátborzongatóvá. Úgy képzeltem, mintha az obeliszk hatalmas turmalinkristályként emelkedne ki valamiféle föld alatti gleccserből… de ilyesmi csak egy álomban fordulhat elő. Ezt elmondtam Hitchnek is.

– Akkor nyilván Álomországban vagyunk, Scotty. Vagy talán Óz birodalmában.

Egy újabb helikopter bukkant elő a hegy csúcsa mögül – ez most aggasztóan alacsonyan repült. Letérdeltünk a kidőlt fenyők közé; illatuk földes zamatot kölcsönzött a hűs levegőnek. Miután a helikopter eltűnt a hegy gerince mögött, Hitch megérintette a vállamat:

– Eleget láttál?

Bólintottam. Nyilvánvalóan nem lett volna bölcs dolog maradni, habár a makacsabbik felem várt volna még egy darabig, amíg az emlékmű értelmet nem nyer; hogy kicsaljon valamilyen józan választ az építmény jégkék mélységeiből.

– Hitch! – szólaltam meg.

– Mi az?

– Ott, a lábánál… az ott szerinted is valamilyen felirat?

Hitch még egyszer visszanézett, erősen hunyorítva. Aztán készített egy utolsó képet.

– Betűk, azt hiszem. Nem angolul írták. Túl messze van, hogy elolvassuk, és nem is megyünk közelebb.

Már így is túl sokáig maradtunk.

Janice-től később – sokkal később – a következőket tudtam meg:

Délután háromra a bangkoki média videofelvételeket szerzett az emlékműről egy amerikai turistától. Négyre már Csumphon tartomány parton punnyadó népségének fele felkerekedett, hogy a saját szemével lássa a csodát – tömegesen fordították vissza őket az útlezárásoknál. A nagykövetségeket értesítették; a nemzetközi sajtó is felkapta a fejét, és érdeklődni kezdett.

Janice Kaitlinnel maradt a klinikán. Kait addigra már sikoltott a fájdalomtól, hiába adott be neki Dexter doktor csillapítókat és vírusölőket. Az orvos újra megvizsgálta, és közölte Janice-szel, hogy a kislányunk egy nagyiramú sejtelhalást előidéző, bakteriális fülfertőzést szedett össze, valószínűleg a tengerben úszkálva. Dexter már vagy egy hónapja küldözgette a jelentéseit a kólibaktérium és tucatnyi más kórokozó megnövekedett szintjéről, ám az orvosi szervek a kisujjukat sem mozdították – talán mert a C-Pro haltenyészetei aggódtak az exportengedélyeikért, és befeszítettek a hatóságoknál.

Dexter beadott Kaitnek egy nagy adag fluorokinolont, és felhívta a bangkoki nagykövetséget. Ők útnak indítottak egy mentőhelikoptert, és felszabadítottak egy helyet Kaitnek az amerikai kórházban.

Janice nem akart nélkülem elmenni. Többször egymás után felhívta a bérkunyhónkat, majd amikor nem járt sikerrel, üzenetet hagyott a főbérlőnknél és néhány barátunknál. Akik együttérzésükről tanúsították, de nem láttak engem az utóbbi időben.

Dexter doktor nyugtatót adott be Kaitlinnek, míg Janice elrohant a kunyhóhoz, hogy összepakoljon egy-két dolgot. Mire visszaért a klinikára, a mentőhelikopter már várt rá.

Elmondta Dexternek, hogy este szinte biztosan elérhető leszek, valószínűleg a partisátor környékén. Meghagyta neki, ha jelentkezem, adja meg a kórház telefonszámát, hogy megszervezhessem az utazást.

Aztán a helikopter felszállt. Janice maga is bevett egy nyugtatót, miközben három mentős még több széles spektrumú antibiotikumot pumpált Kait véráramába.

Valószínűleg már az öböl felett elég magasra emelkedtek, így Janice a levegőből láthatta az egész zűrzavar okozóját: a kristályos oszlopot, mely megválaszolhatatlan kérdésként tornyosult a buja, zöld lejtők fölé.

Ahogy leértünk a csempészösvényről, egyenesen a thai katonai rendőrség karjaiba szaladtunk.

Hitch vakmerően megkísérelte rükvercbe tenni a Daimlert, hogy kihúzzon minket a csávából, de nem volt hová mennünk, hacsak nem akartunk visszafordulni az ösvényre, amely zsákutcába vezetett. Amint egy lövedék felverte a port az első kerék előtt, Hitch lefékezett, és leállította a motort.

A katonák tarkóra tett kézzel letérdepeltettek minket. Egyikük közelebb lépett, és pisztolya csövét előbb Hitch halántékához, majd az enyémhez szorította. Mondott valamit, amit nem tudtam lefordítani. A bajtársai röhögtek.

Néhány perccel később már egy katonai teherautóban ültünk négy fegyveres őrizete alatt, akik nem beszéltek angolul, vagy legalábbis jól tettették. Eszembe jutott, vajon mennyi tiltott áru lehet Hitchnél, és hogy a jelenlétem bűntárssá vagy bűnsegéddé tesz-e engem is egy főbenjáró vétségben. De senki nem említett drogokat. Senki nem szólt semmit – még akkor sem, amikor a teherautó mozgásba lendült.

Udvariasan megkérdeztem, hová megyünk. A hozzám legközelebb ülő katona – egy vékonydongájú, hiányos fogazatú kamasz fiú – vállat vont, és spontán fenyegetésként felém lendítette puskatusát.

Hitch fényképezőgépét elvették. Sosem kapta vissza. A motorját sem, ha már itt tartunk. A hadsereg takarékos volt az ilyen kérdésekben.

Csaknem tizennyolc órát utaztunk a teherautó platóján, a következő éjszakát pedig egy bangkoki börtönben töltöttük, elkülönített cellákban, elzárva minden kommunikációs lehetőségtől. Később megtudtam, hogy egy amerikai kockázatelemző egység akar minket „kikérdezni” (vagyis kihallgatni), mielőtt alkalmunk nyílna kapcsolatba lépni a sajtóval. Így kénytelenek voltunk vécé gyanánt vödrökkel ellátott magánzárkáinkban ücsörögni, miközben a világ másik felén ilyen-olyan jól öltözött férfiak megvették jegyeiket a Don Muang reptérre tartó járatokra. Az ilyesmi időbe telik.

A feleségem és a kislányom alig öt mérföldnyire volt tőlem a nagykövetségi kórházban, de erről egyikünk sem tudott.

Kaitlin füle hajnalig vérzett.

Dexter doktor második diagnózisa helytálló volt: Kaitlin bakteriális fertőzésben szenvedett, ami vészjóslóan ellenállónak bizonyult a legtöbb gyógyszerrel szemben. A fertőzés – ahogy később egy orvostól megtudtam – olyan tökéletesen emésztette fel Kait dobhártyáját, mintha valaki egy kis fiolányi savat öntött volna a fülébe. A környező apró csontok és idegszövetek is sérültek, mire jó néhány dózis fluorokinolonnal végül sikerült leküzdeni a kórt. Másnap estére két dolog vált világossá.

Az egyik, hogy Kaitlin élete már nincs veszélyben.

A másik, hogy az érintett fülére soha többé nem fog hallani. A jobb fülére visszanyerheti hallása egy részét, de az is károsult marad.

Vagy talán három dolgot kéne mondanom. Mert mire a nap lenyugodott, Janice úgy döntött, a távollétem megbocsáthatatlan, és gyerekes viselkedésemet, a felelősségérzet teljes hiányát már nem hajlandó elnézni nekem. Ezúttal nem – hacsak a tenger nem mossa partra a holttestemet. Sőt, talán még akkor sem.”

A Kronolitok október 30-án, kedden lesz először átvehető a Galaktika szerkesztőségben!