Megérkezett: Bázis – A Blind Lake-rejtély

Tavaly ilyentájt jelent meg Robert Charles Wilson Kronlitok című izgalmas regénye, és éppen csak egy évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a szerző újabb könyvét, Bázis – A Blind Lake-rejtély címmel a tudományos-fantasztikum rajongóinak bemutathassuk.

A minnesotai Blind Lake Szövetségi Kutatóintézet elképesztően fejlett berendezéseivel tudósok figyelik egy idegen bolygó lényeinek életét. Mivel saját technikai eszközeik ugyanolyan ismeretlenek számukra, mint az a másik világ, semmi mást nem tehetnek, csak néznek és hallgatnak. A kapcsolat egyirányú, így párbeszédre sincs esély.

Aztán egyik napról a másikra, figyelmeztetés nélkül, a katonaság kordont von Blind Lake köré. Minden összeköttetés megszakad a külvilággal, a kutatók magukra maradnak. Összezárva az érthetetlen, megfejthetetlenül idegen civilizáció képeivel, hangjaival. A feszültség nőttön-nő, konfliktusok robbannak ki az emberek között, a hadsereg azonban nem avatkozik be. Még az ellátmányt is távirányított gépekkel küldik be. És idővel valami különös érzés hatalmasodik el a tudósokon: mintha a megfigyelt idegenek is szemmel tartanák őket…

 A Hugo-díjas kanadai szerző szintén Hugora jelölt regénye izgalmas emberi drámák és egy meghökkentő tudományos rejtély mesteri elegye, az a fajta könyv, amiért érdemes SF-irodalmat olvasni. A Pörgés-trilógia, a Bioszféra és a Kronolitok írójának újabb emlékezetes kötete!

Ízelítőül egy részlet a regényből:

“Reggel volt, s az Alany felkelt a hálókamrája kőpadlójára terített derékaljról.

Mint mindig, most is apró lények – paraziták, szimbióták és utódok – tucatjai váltak le az Alany vérbimbóiról. Az egérnél nem nagyobb, inas, soklábú teremtmények pillanatok alatt eltűntek a homokkő falakon tátongó repedésekben.

Az Alany felült, aztán felállt, és teljesen kiegyenesedett.

A becslések szerint durván hét láb magas lény volt. (Marguerite magában hímnek tekintette, bár a hivatalos beszámolóiban soha nem mert volna így utalni rá. Az idegenek nemi és reprodukciós stratégiái még mindig teljesen ismeretlenek voltak számukra.)

Az Alany kétlábú, bilaterálisan szimmetrikus lény volt, és messziről, csupán a körvonalait alapul véve, akár embernek is lehetett volna nézni.

De a hasonlóságok ezzel véget is értek.

A kültakarója kemény, vörösesbarna, rücskös felszínű bőr volt – és nem külső, kitines váz, amit az ostoba „homár” elnevezés sugallt. A nedvesség megőrzésére alkalmas bőr – no meg a hasi oldal kopoltyúlemezei, a többszörösen ízelt karok és lábak, az alsó állkapcsa oldalából kinőtt apró, az étel megfogására alkalmas végtagok mind azt sugallták, hogy az Alany és fajtája valamiféle rovarszerű életformából fejlődött ki. A tudósok által felállított egyik teória az volt, hogy ezek a gerinctelen élőlények azáltal érték el végül az emlősök méretét és mobilitását, hogy kitines gerinchúrjukkal erősítették meg a tartásukat, s a kemény, külső vázukat vékonyabb, rugalmasabb bőrre cserélték.

De végül sem ezt, sem bármilyen más elképzelést nem sikerült kellő mennyiségű ténnyel alátámasztani. Az exozoológia már önmagában nagyon bonyolult tudomány volt, az exopaleobiológiáról pedig egyelőre csak álmodozhattak a szakemberek.

Az Alanyt a mennyezetre erősítetett, fehéren izzó gömbfüzér világította meg. Apró, fénylő golyóbisok voltak, nem nagyobbak egy-egy karácsonyfaizzónál, de a méretüktől eltekintve hátborzongatóan ismerősnek tűntek. S a spektroszkóp-analízis kimutatta, hogy a bennük működő izzószál közönséges wolfram.

Időről időre más bennszülöttek is megjelentek, hogy kicseréljék a kiégett izzókat, s ellenőrizzék, nem sérült vagy tört-e meg a szigetelt rézkábel.

Úgy tűnt, a városban megbízhatóan működtek a karbantartók.

Az Alany nem evett – még soha nem látták a hálókamrájában enni –, és nem is öltözött föl.

Egy pillanatra megállt a helyiség közepén lévő csatornanyílás fölött, amibe sűrű, folyékony, epeszínű salakanyagot ürített a törzse alsó részén nyíló kloákából. Hang ugyan nem kísérte a felvételt, de Marguerite szinte hallotta a nyálkás csobbanást.

Emlékeztette magát, hogy ezek az események majd’ ötven éve történtek, s ettől valahogy kevésbé tűnt kukkolásnak a dolog. Végül is soha nem kerül bármiféle interakcióba ezzel a lénnyel. Ez a kép – bármilyen elképesztő és titokzatos módon ért is el a Földre – legnagyobb valószínűség szerint nem utazott gyorsabban a fény sebességénél. Márpedig a Nagy Medve csillagkép negyvenhetedik csillaga körül keringő bolygó ötvenegy fényévnyire volt a Földtől. (Úgyhogy, ha valahol valaki épp őt figyelte ebben a hatalmas univerzumban, megnyugtató volt a tudat, hogy ő már rég a sírban pihen majd, mielőtt tudományos teóriákat állíthatnának föl a bélműködésével kapcsolatban.)

Aztán az Alany elhagyta a hálókamráját. Bár két lábon járt, mozgása emberi szemmel meglehetősen furán hatott. Mindazonáltal tökéletesen hatékony és funkcionális volt.

A lény alapvetően minden nap ugyanazt a rutint követte. A gyárba ment, ahol gépalkatrészeket szerelt össze, de nagyon ritkán használta kétszer ugyanazt az utat. Ahhoz már épp elég adattal rendelkeztek az Alanyról és a fajáról – a többi lény ugyanígy tett –, hogy valamiféle biológiai vagy kulturális okot feltételezhessenek emögött. Talán egy ősi, atavisztikus ösztön megnyilvánulása volt ez, ami a ragadozók megtévesztését szolgálta.

„Kár” – gondolta Marguerite. „Mennyivel izgalmasabb és érdekesebb lett volna, ha kiderül, hogy ebben az Alany önálló ízlése és akarata nyilvánul meg.”

Ennek ellenére a megfigyelőprogram pontosan követte. Mikor az Alany megmozdult, a nézőpont – a „virtuális kamera”, ahogy a Képalkotó csapatnál nevezték – is követte, mindig ugyanakkora távolságból. A lény a kép közepén maradt, de körülötte továbbra is látható maradt a környezete.

A hálókamrájából kifelé jövet találkozott néhány fajtársával a kivilágított folyosón. Mind ugyanabba az irányba haladtak, mintha a folyosó egyirányú lett volna – bár ez az irány minden nap változott.

A tömegben már nemcsak az alapján ismerte föl az Alanyt, hogy a kamera folyamatosan rá fókuszált – néha egy pillanatra eltakarták a körülötte mozgók –, hanem széles vállai s a hátán és tarkóján végigfutó, narancssárga minta alapján is.

A halványkék égre nyíló erkélyek és rotundák mellett haladt el, s odafönt csak elvétve akadt egy-egy felhő. Homárfalva éves csapadékának java az enyhe tél alatt hullott, most pedig a nyár közepén jártak. A bolygónak a csillaghoz viszonyított dőlésszöge minimális volt, de nagyon hosszú, elnyújtott elliptikus pályán keringett. Az Alany városában még vagy két földi évig nyár lesz.

Ilyenkor gyakrabban lehetett por-, mint esőfelhőt látni az égen. Az UMa47/E szárazabb planéta volt, mint a Föld, s a Marshoz hasonlóan egész évben finomszemű por lebegett az elektromos viharok tépázta légkörben.

A mai azonban csendes és – az Alany önmaga hűtésére használt sugárizmának folyamatos pulzálása alapján – nagyon meleg nap volt.

Távolról úgy festett, mintha a púderkék ég alatt indiánok sétálnának egy arizonai vagy új-mexikói hegyoldalba épített pueblo teraszain.

Nagyon távolról.

Aztán az Alany végre eljutott a város szívébe vezető széles sugárutak egyikéig.

A nagy magasságból készített légköri felvételek szerint a bolygó felszínén legalább negyven ilyen léptékű és kétszer ennyi, ezeknél jóval kisebb település állt. Marguerite íróasztalán volt egy, az UMa47/E-ről készített földgömb, rajta a településekkel, amiket csupán a megfelelő hosszúsági és szélességi fokok jelöltek. (Senki nem akarta elnevezni őket – túl arrogánsnak vagy embercentrikusnak tűnt volna a dolog. A Homárfalva is csupán egy becenév volt, és mindenki nagyon ügyelt rá, hogy az adminisztrátorok vagy a munkatársak előtt ne használja.)

Lehet, hogy ez még csak nem is egy város, de Marguerite szerint pont úgy nézett ki, mintha az lenne. És tetszett neki.

Több mint ezer, hatalmas homokkő zikkurat állt a településen, s miközben az Alany az egyik ilyen építményről tartott lefelé, Marguerite előtt lélegzetelállító látvány bontakozott ki.

A vörös lapokkal kirakott terek fölé száz meg száz, csigaformán tekeredő torony magasodott. Egy részük nyilván lakóépület volt, egy részük meg – amik fölött fekete füst gomolygott – nyilván ipari létesítmény. S a nemrégiben felébredt lakók megállás nélkül özönlöttek az utcákra. A keleti tájolású, napfényben fürdő utcákon túl öntözött termőföldek terültek el, s mögöttük, a köves talaj lassan hegyekké magasodott. (Ha lehunyta a szemét, Marguerite még mindig látta a hegyek távoli fűrészfogait, mintha valóban ott lett volna, s maga is beszívta volna a forró, szállongó port.)

Az Alany végre elérte a talajszintet, s a napfényes, az épületek árnyékával csíkozott utcákon indult az egyik ipari torony felé.

Marguerite megbabonázva figyelte, s már az sem érdekelte, hogy tonnányi papírmunka vár rá. A felvételt már öt, egymástól független kontrollcsoport tekintette meg, s ami az ő figyelmüket elkerülte, azt nagy valószínűség szerint ő sem fogja kiszúrni.

Marguerite feladata az volt, hogy ezeknek a csoportoknak az obszervációit integrálja, nem pedig az, hogy saját észrevételeket tegyen.

Az elemző munka azonban várhat ebéd utánig. A karantén és a kommunikációs nehézségek miatt a jelentése úgysem jut el időben az illetékesekhez, ergo egyelőre nyugodtan ülhet, és tanulmányozhatja a felvételt. Vagy – ha úgy tetszik – szabadon álmodozhat.

A Pláza nyugati szárnyában lévő kávézóban ebédelt. Ray ugyan nem volt ott, de látta az asszisztensét, Sue Sampelt, amint kávét vásárol.

Marguerite talán kétszer, ha találkozott Sue-val, de őszintén sajnálta a nőt. Nagyon is jól tudta, hogy bánik Ray a beosztottjaival. Már annak idején, Crossbankben is villámgyorsan és folyamatosan cserélődtek, s cseppet sem csodálkozott volna rajta, ha Sue máris kérvényezte volna, hogy áthelyezzék.

Odaintett neki, mire a másik nő szórakozottan biccentett.

Ebéd után aztán tényleg nekiállt a papírmunkának. A Pszichológiai csoport vezetőjétől egy különösen érdekes beszámolót kapott. Közel ezerórányi felvételt futtattak át grafikai processzorokon, az Alany testrészei s a napszakok és szituációk közti összefüggéseket keresve. Félelmetes mennyiségű adattal álltak elő, amelyet természetesen a többi részlegnek is át kell még tanulmányoznia. Aztán, amint Bob Corso és Felice Kawakami visszatérnek a cancuni konferenciáról, össze kell hívnia egy értekezletet, ahol minden részleget tájékoztatnak. És akkor a csoportvezetők sem rinyálhatnak a rájuk zúdított adatmennyiség miatt.

A kivetítőn továbbra is ott futott az Alany napi protokolljáról készült felvétel, s ahányszor felnézett a munkából, látta, hogy a lény épp mit csinál. Az Alany egy gyárban dolgozott. Egy lámpák megvilágította pódiumon állt egy hatalmas, zárt csarnok közepén, mögötte, hasonló emelvényeken, mint megannyi foszforeszkáló cseppkő egy barlang mélyén, fajtársainak százai álltak.

Az Alany moduláris alkatrészekkel dolgozott – hengeres, egyelőre azonosítatlan funkciójú eszközök voltak –, amelyeket az emelvény mellett elhelyezett tartóból vett ki, és perforált korongokba helyezte őket. A korongok egy, az emelvényből kiemelkedő platformon voltak, s amint végzett az eszköz összeszerelésével, a kész darabokat is erre helyezte. Úgy tízpercenként végzett egy alkatrésszel, s a munka – finoman szólva is – lélekölőnek tűnt.

Aztán valami felkeltette a figyelmét.

Mivel az Alany nem hagyta el a posztját, a virtuális kamera folyamatosan körözve mutatta. S most, az éles fényben Marguerite végre közelebbről is szemügyre vehette a lény arcát. Már amennyiben arcnak lehetett nevezni. Akik már látták, rémisztőnek nevezték. A nő szerint inkább csak szokatlan volt. És idegen.

Először persze megdöbbentő volt bizonyos hasonlóságokat felfedezni – például a szemek, amelyek szintén csontos szemüregben helyezkedtek el, bár ezek teljesen fehérek voltak –, amelyet kellőképp ellensúlyoztak az olyan rovarszerű vonások, mint a csáprágók és az étel megragadására alkalmas végtagok. De az ember idővel ezekhez a vonásokhoz is hozzászokott. Csak nem volt képes feldolgozni őket.

Az ember minden élőlényben az emberi vonásokat kereste, s egy elszánt kutató idővel még akár az emberszabású majmok vagy akár a farkasok arcvonásait és gesztusnyelvét is képes volt kiismerni és értelmezni.

Az Alany vonásai azonban semmit nem fejeztek ki. A kezei ezzel szemben… A kezei riasztóan emberszerűek voltak. Három hosszú, fürge ujja volt, s a negyedik, amely feltehetően a hüvelykujjnak felelt meg, a csuklójából kinőtt, merev csonttüske. De mindegyiknek azonnal azonosítani lehetett a funkcióját.

Elnézte a gyorsan, ügyesen és ismerősen mozgó ujjakat, és…

Megremegtek volna?

Jól látta, hogy az Alanya ujjai megremegtek?

Villámgyorsan lefirkantott egy üzenetet a Pszichológus csapatnak.

Reszket az Alany keze? A felvételen 3.30-nál úgy tűnik. Véleményt várok. M.

Aztán ismét visszatért a munkájához, de időről időre azért a képernyőre sandított. Mintha együtt dolgozott volna az Alannyal. Mintha… társaságban lett volna.

Egy barát társaságában.”

A kötet megvásárolható a Budapest Fény utca 2 szám alatti Galaktikaboltban!