Odaát 11. évad – Túl a félidőn

Mindig nagy öröm látni, ha a készítők hallgatnak a rajongók szavára, és nézői kívánságok, tanácsok sokaságával felvértezve állnak neki megalkotni egy film, játék, vagy épp sorozat folytatását. Azok, akik ily hosszú ideje kitartanak a Winchester fiúk kalandozásai mellett, bizony joggal várják el, hogy az alkotók igenis erőltessék meg magukat, mert miért is várná valaki izgatottan egy széria 11. évadját, ha előtte a legtöbb mézesmadzag parasztvakításnak bizonyult csupán, mint például a tavalyi etap Deanmonja. Nos, 9 rész után kijelenthetem, hogy az Odaát idén, ha teljes vérfrissítést nem is kapott, mindenképp hozza azt a fan-service dózist, melyre a nyolcadik, de még inkább az ötödik szezon óta nem volt példa.

Figyelem! A cikk spoilereket tartalmaz!

Kapunk első körben egy, már a premierben megszellőztetett főgonoszt a Sötétség képében, mely entitás ugyanolyan apokaliptikus fenyegetést jelent a Földre, mint Lucifer a sorozat fénykorában. Az újdonsült antagonista pedig tökéletes választás, egyrészt a hozzá kitalált biblikus kapcsolódásnak hála (Isten idők kezdete óta elzárt testvére), másrészt, mert a hölgyemény a néző szeme láttára nő fel, csodálkozik rá az őt körülvevő világra, keresi céljait, motivációit, ezzel elérve, hogy a fél-évad záróra már ne is őt, hanem magát a Mindenhatót tekintsük az érem sötétebbik oldalának. Nem kis bravúr ez, a Sötétségnél tényleg csak Lucifer volt jobban megírt főgonosz, szerencse, hogy a továbbiakban őt sem kell majd nélkülöznünk. Az már csak hab a tortán, hogy Crowley, mint saját terveit szövögető gyám telitalálat, hisz ahogy nő Amara (így hívják a Sötétséget) ereje, úgy lesz egyre kiszolgáltatottabb és tehetetlenebb a Pokol királya, ezzel még tovább fokozva a fenyegetettség érzetet, amit csak tetéz, hogy még az ősellenségeknek számító angyalok és démonok is hajlandóak lennének a kollaborációra annak érdekében, hogy elűzzék a világból a Sötétséget. Mindezek tükrében nem nehéz elhinni, hogy tényleg Amara a sorozat történetének legerősebb ellenfele, és a java még csak az évad második felében jön majd.

És, hogy mi a helyzet a többiekkel? Nos, itt már vannak kisebb gondok, de az összkép még így is a pozitív irányba tendál szerencsére. A legfőbb probléma idén Castiel, aki az egyik legkomplexebb karakterből erre az évadra egy zsinóron rángatott báb lett, az átok problémával nem kezdenek túl sokat, inkább bedugták az írók egy sarokba, bekapcsolták neki a Netflixet, amiről le sem tud szakadni, még a (fél)végjátékra sem, amikor azért eldurvulnak a dolgok rendesen. Jut neki pár jópofa popkulturális utalás, plusz az első két-három részben azért még van némi szerepe (a Metatronnal közös jelenetei különösen jók lettek), de mivel mostanra 4 állandó szereplője lett az Odaátnak, ha abból egy kiesik, azt azért megérzik a nézők. A tesóknak végre újra elkezdtek épkézláb szövegeket kreálni az írók, ez, vagyis a tőmondatokban történő dialógusok már évadok óta a széria Achilles-sarkának tekinthetők, s bár nem maradéktalanul, de ezt a csorbát kiköszörülték végre, újra érződik a dinamika Sam és Dean között, voltak vicces és drámai pillanatok egyaránt, a nagy részük legnagyobb csodálatomra még működött is. Azért nem maradéktalanul, mert az egymás elől titkolózás motívuma már megint bekerült a scriptbe, úgy tűnik ez amolyan CW vonás, hisz az Arrow/Flash duóban sem tudnak elszakadni ettől az egyre idegesítőbb momentumtól. Sam ugyan időközben bevallja Istentől(?) kapott látomásait, de Dean Amara-val való ködös kapcsolata a záró képsorokra is rejtve marad, feloldása pedig – szokás szerint – szinte biztos, hogy újfent egy elcsépelt szópárbajban történik majd meg, mely során mindkét fél csak a saját igazát hajtja. Én lennék a legboldogabb, ha nem így lenne, de túl sokszor eljátszották már ezt a felállást.

A fő sztoriszálhoz kapcsolódó részek, csakúgy, mint eddig, nagyon rendben voltak, legfőképp azért, mert a veszély tényleg nagyobb, mint valaha, a tét emelkedik, és hiába nem marad a premierben bemutatott borús, sötét atmoszféra a későbbiekben, a széria szokásos humorfaktora mellett érződik, hogy itt most ismét az egész világ a tét, csakúgy, mint az Apokalipszis eljövetelénél anno. Ami fontosabb viszont, hogy idén végre a heti ügyekkel sem voltak különösebb gondok, ez a párbeszédek mellett a másik sarkalatos pontja az Odaát „sok pénzt hoz, csináljuk” korszakának (értsd: 6. évadtól mostanáig). A negyedik, „Baby” címmel ellátott epizód például „Monster of the week” jelleg ide vagy oda, a széria egyik legerősebb epizódja lett, az ok pedig nagyon egyszerű: végre egy teljes epizódot szenteltek a legendás Impala-nak, mely éppúgy a csapat része, mint bárki más. Több mint egy autó, ezt pedig az epizód tökéletes kivitelezésben reprezentálta, a legnagyobb rajongóknak készült (csakúgy, mint a tavalyi „Fan Fiction”), és ezáltal be is talált rendesen. De említhetném akár az ezt követő „Thin Lizzie” részt is, melyben sikerrel kötik össze az ügyet a főszállal, vagy a személyesebb vizekre evező „Just my imagination”-t, látszik, hogy a filler epizódok nem csupán helykitöltésként funkcionálnak, ez pedig óriási pozitívum. Persze, csupán 9 részről van szó, de ez egyszer derűlátó leszek, és hiszem, hogy ez a tendencia marad a későbbiekben is.

A félévad-záró látványos lett, Amara végre megmutatja határtalannak tűnő erejét, sor kerül a részek alatt felépített Sam-Lucifer találkára, és az angyalok is elindítják totális offenzívájukat a Sötétség ellen. Persze még a következmények előtt véget ér az epizód, hisz cliffhanger nélkül nincs lezárás, de az már most biztos, hogy van potenciál a felépített konfliktusokban, Lucifer visszatérésében, Dean és Amara végérvényesnek tűnő összeköttetésében, de akár Rowina is belekavarhat a dolgokba a Kárhozottak könyvével, – sok vasat tartanak jelenleg a tűzbe a készítők, csakis rajtuk áll, hogy melyiket kívánják használni. Elégedett voltam tehát a látottakkal, egyedül Isten hiánya az, ami kezd túlontúl érthetetlen lenni (ha a saját testvére nem elég, hát mi kellene ahhoz, hogy előmerészkedjen rejtekéből?), de végre meghallgattattak a rajongók imái, és elkezdték kiküszöbölni az évek alatt újra meg újra elkövetett hibákat, ballépéseket. Rajongóként tényleg csak szurkolni tudok, hogy ez az irány maradjon a későbbiekben is, viszont most már gondolni kéne lassan a lezárásra is, mert a Sötétségnél nagyobb ellenfelet nemigen tudok elképzelni. Ki tudja, talán az írók igen…