Olvass bele Jack McDevitt legújabb kötetébe!

Megérkezett az Emlékmű a csillagokban című regény!

Arlington, május 8. szombat, 9.15

Csengőhang ébresztette fel legédesebb álmából. Vakon tapogatózott az asztali lámpa felé, majd megérintette a linkjét.
– Tessék!
– Hutch? – Richard hangja. – Azt mondják, te vagy a Templom-járat pilótája.
– Igen – felelte álmosan.
– Helyes. Veled megyek.
Erre fölébredt. Ez kellemes meglepetés volt. Nem tette boldoggá a tudat, hogy egy hónapig egyedül kell majd zötyögnie a Winkkel.
– Örömmel hallom – válaszolta. Ugyanakkor nem tudta mire vélni a dolgot. Ez egy kimondottan evakuálási célú út volt.
– Mindenképpen téged kértelek volna – magyarázta a férfi.
– Én pedig elfogadtam volna a felkérést. – Hutch vállalkozó pilóta volt, nem az Akadémia alkalmazottja. – Miért akarsz odamenni?
– Látni akarom Ozt – felelte a férfi.

Richard kilépett a vonalból. Odalent egy ponyvatetős kiránduló kishajó a kikötő felé tartva megkerülte a Köztársaság-szigetet, miközben utasai a korláthoz csődültek. Esernyőt tartottak a fejük fölé a reggel óta csepergő esőben. Szendvicset majszoltak, és a kezükben hurcolták a széldzsekijüket, amire nem volt semmi szükség. A hajó hátuljában egy kinyúlt szürke pulóveres, kövér férfi a sirályokat etette.
Élénk szél fodrozta a folyó felszínét. Richard a légitaxijában ülve nézett le. A hajó mindkét fedélzettartó gerendáján végig színes zászlócskák lobogtak. A jobb oldalán álló fiatal pár láthatóan több figyelmet szentelt egymásnak, mint az emlékműnek. A szigeten egy csapat gyerek, akiket egy elgyötört külsejű nő terelgetett egy bottal, kék és piros léggömbökkel vonult. A folyót rendszerint ellepő vitorlások most nem voltak sehol. A kövér férfi összegyűrte a kezében tartott, fehér papírzacskót, és kinyitott egy másikat. Látszott rajta, hogy békében van a világgal.
Richard irigyelte. Etesd a sirályokat, és gyönyörködj az emlékművekben!
A taxi nyugatnak fordult. Jobbra tőle az Alkotmány-sziget látszott az egymás mellé tömörülő középületeivel. A parlament öreg épülete majdnem teljesen eltűnt a felszálló ködben. A Lincoln-, Jefferson-, Roosevelt- és Brockman-emlékművek békésen álltak a magaslataikon. És a Fehér Ház: egész D. C.-ben semmi nem kavarta fel úgy az érzelmeket, mint a korábbi elnöki palota látványa, ahogy ott állt kihívóan a védőgát mögött. A régi zászló ma is ott lobogott az Észak-Amerikai Unió zöld-fehér zászlaja fölött. Ez volt az egyetlen hely az egész országban, ahol a nemzeti színek elsőbbséget adtak egy másik zászlónak.
Fények égtek a tornyokban, végig az Arlington-parton.
A légitaxi széles ívet leírva a virginiai oldal felé indult. Richard kelletlenül visszaterelte a gondolatait a rá váró megpróbáltatásra. Nem szerette a konfrontációkat. A tiszteletadáshoz volt szokva, az olyan emberekhez, akik udvariasan végighallgatták a másikat, és ha nem értettek vele egyet, tudták, hogyan válaszoljanak anélkül, hogy bántóak lennének. Norman Caseway, a Kosmik Rt. igazgatója állt a Második Föld néven futó kezdeményezés hátterében. Nála ilyen finnyáskodó magatartásra nem lehetett számítani. Casewayre nem volt jellemző, hogy tisztelne más embereket. Afféle sikátorharcos volt, verekedő típus, aki élvezi, ha az ökle nyomot hagy az ellenfele arcán. Különös élvezettel támadt rá a tudósfélékre, ahogy nagy rémületére Richard több kollégája is megtapasztalta.
Richard még nem találkozott Casewayjel. Látta a bohóckodását a NET-en. Pár héttel ezelőtt nézte, hogyan semmisíti meg szegény öreg Kinsey Atwortht, egy közgazdászt, akinek a nyelve nem forgott olyan gyorsan, mint az esze. Casewaynek az volt a módszere, hogy a vele szemben álló indítékait támadva kigúnyolja, lefitymálja, feldühíti az illetőt. S amikor az ellenfél ott áll megsemmisülve, hebegve-habogva, akkor hűvös fölénnyel visszavonul. Ez az ember élvezettel alázott meg másokat.
„Mindig nagy elismeréssel beszél rólad, mondta Ed. Olvasta a könyveidet.”
Elhaladt a Potomac-sziget és a Pentagon felett, majd ereszkedni kezdett a Goley-öböl felé. A taxi kényelmes, széles csigavonalú ereszkedés után leszállt az Iker Kristályok tetején.
Richard hevederei kipattantak, és a taxi teteje hátrasiklott. Beillesztette a kártyáját a leolvasóba. A taxi megköszönte, és további szép napot kívánt. Richard kilépett az álmos melegbe, a taxi pedig könnyedén, sokkal fürgébben, mint utassal a fedélzetén, fölvágódott a levegőbe. Aztán délnek fordulva a szállodák fölött továbbrepült Alexandria felé.
Norman Caseway a feleségével és a lányával élt abban a fényűző, kétszintes penthouse-ban, amire a Tornyok előszeretettel hivatkoztak úgy, mint a Csillagvizsgáló Lakosztályukra. Az ajtóban egy vonzó külsejű, középkorú asszony fogadta.
– Dr. Wald? Örülünk, hogy el tudott jönni. Ann Caseway vagyok. – És gépiesen mosolygott hozzá.
– Örülök, hogy megismerhettem.
Az asszony nem nyújtott kezet, és Richard valami merevséget érzett benne, ami nem illett a megjelenéséhez. Ann Caseway, úgy vette észre, egyszerre rokon lelkű és közömbös. Normális körülmények között.
– A férjem az irodájában várja.
– Köszönöm. – Követte az asszonyt egy hímzett faliképekkel, karibi fonott székekkel és egy tavaszfából készült faragott asztallal ízlésesen berendezett fogadószobába.
A magas ablakok a Potomacra néztek, és a boltíves mennyezet üvegből volt. A mindenben megmutatkozó gazdagság és siker kiszámítottan a látogatók megfélemlítését célozta. Richardot megmosolyogtatta ez az átlátszó taktika. Ezzel együtt vonakodva bár, de el kellett ismernie, hogy rá is hatással volt.
– Ez nehéz lehet önnek – szólalt meg halkan az asszony. – Norman azt remélte, hogy olyasvalakivel beszélheti meg ezt a dolgot, aki az ön szintjén van. – Nyomokban némi sajnálkozás, ugyanakkor csöppnyi elégedettség érződött a hangján. Sajnálkozás talán amiatt, hogy Richardot áldozatul dobják a férjének, és elégedettség, hogy végre pontot tehetnek az Akadémiával a Quraqua sorsáról folytatott, bírósággal és forrásmegvonással fenyegető ádáz vita végére. Jó látni az ellenséget, amint levett kalappal áll az ajtóban.
A szentségit ennek az asszonynak!
Ann átvezette egy tanácskozótermen, amely tele volt a Kosmik trófeáival és nevezetes eseményeivel, fotókkal, melyeken Casewayt lehetett látni híres emberek társaságában, Casewayt, amint dokumentumokat ír alá, Casewayt, amint szalagokat vág át. Olyan töméntelen mennyiségű díj, elismerő oklevél és kitüntetés volt itt, melyeket különböző jótékony és közhasznú szervezetektől és kormányhivataloktól kapott, hogy el sem fértek a falakon. A szoba legszembetűnőbb helyén egy sötétre pácolt, antik redőnyös íróasztal állt. Le volt zárva, de a tetején, jól látható helyen, egy bekeretezett újságcikk volt. A harminc évvel ezelőtt íródott cikk címe: KIMENTETTEK EGY FIÚT, AKI ALATT BESZAKADT A JÉG. A képen látható hős megmentő a fiatal Caseway volt.
– Erre, legyen szíves! – Az asszony kinyitott egy belső ajtót, mire Richardot elvakította a napfény. De ez nem a Virginiában május derekán megszokott erőtlen napsütés volt. Nem is egy nyári nap valahol Új-Mexikóban. Ez földönkívüli napfény volt, meztelen, fehér izzás. A nő a kezébe nyomott egy sötét szemüveget.
– Isten hozta, dr. Wald! – A magabiztosan artikulált, zengő hang a ragyogás mélyéről hallatszott.
Homokdűne akasztotta meg a félig kitárt ajtót. Hologram, természetesen. Richard egyenesen átlépdelt rajta (a dűne nem vett részt a játékban), és egy sivatagba érkezett. A szoba légkondicionált volt. A látóhatárig mindent homok borított.
Pár méterre tőle Norman Caseway egy dohányzóasztal mögött ült két füles karosszék egyikében. Az asztalon egy palack burgundi bor és két talpas pohár volt. Az egyik félig tele.
A megjelenése kifogástalan volt – vörös zakó, nyakkendő, élére vasalt, sötétkék nadrág. A szemét sötét lencséjű szemüveg takarta. Mögötte Holtzmyer Sziklája emelkedett ki a sivatag homokjából.
Caseway töltött Richard poharába.
– Remélem, nem haragszik, amiért ön nélkül kezdtem hozzá.
A Pinnacle-en voltak. Holtzmyer Sziklája úgy nézett ki, mintha egy a sivatagban nőtt, gigantikus méretű lilahagymát kimosott volna a víz. Több mint harminc méter, nyolc emelet magasan állt. Az eredetit különálló kövekből rakták össze, de olyan ügyesen, hogy csak egészen közelről lehetett látni az illesztések helyét. A korát majdnem egymillió évre becsülték. Arnie Holtzmyer, aki csaknem huszonkét évvel ezelőtt rábukkant, a szakma legkevésbé hozzáértő képviselője volt azok között, akiket Richard ismert. Ha a homok egy kicsit is magasabban állt volna, Arnie meg se látta volna.
Az építő szándéka ismeretlen volt. Tömör szikla, belül négy kamrával, amelyekhez semmilyen módon nem lehetett eljutni. A kamrák üresek voltak, és nem mutattak semmiféle geometriai elrendezést.
– Mit érzett, amikor erre a helyre jött? – Caseway hangja, amely felriasztotta gondolataiból, meglepte.
– A korát – felelte némi gondolkodás után Richard. – Nagyon öregnek éreztem.
– Erről nem tett említést. A könyvében.
– Nem tartottam fontosnak.
– A nagyközönség számára írt egy építményről, amely egyedülállónak tűnt a Pinnacle-en. Senki sem tudja, mi célt szolgált. Vagy egyáltalán bármit vele kapcsolatban. Mi másról lehetett beszélni, mint az érzéseiről?
A könyv az Éjfél a Pinnacle-en volt. Richard hosszan elidőzött a tégla textúráján, a csúcshoz közeli rész elszíneződésén, ami az építése alatti, hosszú késedelemről árulkodott. Észrevételeket fűzött az objektum geometriájához, és következtetéseket vont le abból a tényből, hogy magányosan állt a helyén. Nyomon követte a helynek, ahol a torony állt, a geológiai történetét, és kimutatta, hogy a felállítása idején valószínűleg egy préri lehetett ott. Ábrákon mutatta be, hogy milyen hosszú ideje rejtőzhetett ott eltemetve. És jellemezte az újabb keletű széljárás tevékenységét, amely felfedte az objektumot Arnie előtt.
– Egyszer magam is szeretnék kimenni oda. – Caseway felállt, és nyújtotta a kezét. – Örvendek, dr. Wald. Örülök, hogy időt tudott szakítani, és eljött.
Richard arra gondolt, hogy mennyire nem valók ide a hologramok. Az ember nem borozgat a Holtzmyer Szikla mellett. Másrészt viszont, amikor évekkel ezelőtt ott állt abban a nagy szélben, és ujjait a ripacsos kőhöz nyomta, a Flickinger-mező védte a forróságtól. A homok zörögve vágódott az energiapajzs falához, és majdnem feldöntötte a szél. Valójában ő sem volt ott, akárcsak Caseway.
– No igen. Beszélni akartam önnel. – Richard természeténél fogva társaságkedvelő volt. Évei ellenére, melyek a legtöbb embert cinikussá teszik, hitt abban, hogy mindenkivel szót lehet érteni. Elfogadta, és szívélyesen megszorította a felé nyújtott kezet.
Caseway kis termetű, vaskos, idősödő férfi volt. Richardot egy sakkmesterre emlékeztette, akit régen ismert, és aki végtelenül megfontolt volt. Figyelte az udvarias gesztusait és a viselkedését, ami arra engedett következtetni, hogy Caseway valami erkölcsi magaslatra helyezkedett, és ezzel mindketten tisztában vannak. A hangja megtelt szenvedéllyel, és Richard megértette, hogy nem valami sekélyes opportunistával van dolga. Norman Caseway az emberiség jótevőjének tartotta magát.
– Foglaljon helyet, kérem! – Vendéglátója szembefordította vele a székét. – Feltételezem, hogy a Remény Tervről szeretne beszélni velem.
Rögtön a lényegre. Richard belekóstolt a burgundijába.
– Érzek valami keserűséget a hangjában, Mr. Caseway.
– A barátaim Normannek szólítanak. És ezzel nagyon keveset mondott, Richard.
Richard összefonta a mellén a karját.
– Szeretném, ha nem így lenne.
– Persze. Én is. Tudnia kell, hogy Horner a hátam mögött megpróbált politikai támogatást szerezni.
– Ed jót akar. Talán nem gondolt arra, hogy meg kellene kérdeznie.
– Azt hiszem, nem ártana új tanácsadók után néznie. – Caseway kinézett a sivatagra. – Önre hallgat?
– Néha.
– Mondja meg neki, hogy ha módomban állt volna szívességet tenni neki, megtettem volna! Ha hajlandó lett volna egyenesen hozzám fordulni. És beszélni velem.
– Ezzel azt mondja, hogy nem számított volna.
Caseway szája megfeszült.
– Semmit – mondta. – Az adott körülmények között csakugyan nincs más választásom, mint folytatni.
– Értem.
– Nem szolgál örömömre, ha ez jelent némi vigaszt. Tisztában vagyok a Quraqua régészeti értékével. És van némi fogalmam arról, hogy mit veszíthetünk. Ön viszont huszonnyolc évet töltött azon a világon…
– Ez hosszú idő egy ember életében, Mr. Caseway. De nagyon rövid, amikor egy egész világ történetét próbáljuk rekonstruálni.
– Hát hogyne. – Mosolyogva vette tudomásul, hogy Richard továbbra is udvarias formában szól hozzá. De nem sértődött meg rajta. – Mindazonáltal vannak sürgető megfontolások. Nem választhatjuk meg teljesen szabadon az időkereteinket. – Ivott néhány kortyot a borából. – Milyen csodálatos hely lehet a Pinnacle! Jó lenne tudni, hogy milyen.
– A végén meg fogjuk tudni. Már most is okkal feltételezhetünk dolgokat. Tudjuk, hogy hittek a síron túli életben. Tudjuk, hogy tisztelték a hegycsúcsokat és a tengerpartokat. Tudjuk, hogy sikerült eltörölniük a háborút. Még a zenéjükről is tudunk valamit. Szerencsére nem kell aggódnunk, hogy egy titkos társaság megszerzi a világot.
– Értem. – Caseway arcán őszinte sajnálkozás látszott. – Irigylem önt. Nem ismerek senkit, akinek érdekesebb munkája lenne. És ha tehetném, nyomban megtenném önnek ezt a szívességet.
– Mindenkinek hasznára válna. – Richard arra gondolt, milyen jó lenne, ha máshol lennének, távol ettől a vakító ragyogástól. Jó lett volna, ha láthatja Caseway szemét. Hogy hangsúlyozza a pillanat komolyságát, levette a szemüvegét. – A Quraqua őshonos lakói közül az utolsók valószínűleg a tizenhetedik század közepe körül halhattak ki. A világukon még fellelhető, haldokló városok egy mindössze háromezer évvel korábban még virágzó és életerős civilizációkban gazdag bolygó utolsó lakói voltak. Nem tudjuk, mi történt velük. Rövid idő leforgása alatt összeomlottak. Senki sem tudja, miért. A mi szintünkhöz képest technológiailag fejletlenek voltak. Aminek segítenie kellett volna, hogy életben maradhassanak, mivel még közel voltak a gyökereikhez, és nem tették őket sebezhetővé az olyan jellegű problémák, amikkel mi küzdünk.
– Nem volt az olyan gyors – jegyezte meg Caseway. – Évszázadok alatt ment végbe.
– Nem – vette vissza a szót Richard. – Ez csak feltételezés, méghozzá azok feltételezése, akik szerint így kellett történnie, mert e civilizációk némelyike között nem volt kapcsolat, tehát nem lehet, hogy mind egyszerre tűnt volna el a süllyesztőben. Holott ez olyan volt, mint amikor valaki lekapcsol egy lámpát.
Caseway elgondolkodott.
– Járvány.
– Lehetséges. De bármi volt is, térdre kényszerítette a régi rendet, és az soha többé nem tudott felállni. Kétezerötszáz év alatt az egész faj kipusztult.
– Nos. – Caseway áttette egyik lábát a másikon, és megvakarta a bokáját. – Talán a Toynbee-faktorról van szó. A faj felélte az energiáját.
– Ez egy nem-magyarázat.
– Richard… – Caseway kis szünetet tartott. – Én éppúgy tudni szeretném, mi történt a Quraquán, mint bárki más. De nyakunkon az özönvíz. Nincs időnk tudományos filózgatásra.
– Miféle özönvíz?
Caseway láthatóan meghökkent.
– Árulja el, milyennek látja a jövőnket! – mondta. – Mit gondol az emberiség jövőjéről?
– Eddig még mindenen sikerült átevickélnünk. Én optimista vagyok.
– Attól tartok, hogy előnyben vagyok önnel szemben: olvastam a könyveit, és gyakran beszél a jövőről. Szokatlan egy archeológustól, úgy gondolom. Ne, kérem, ne tiltakozzon! Én nem vagyok annyira derűlátó, mint ön. És talán több a realitásérzékem. Jelenleg gyakorlatilag korlátlan hatalommal rendelkezünk. És az elmúlt két évszázad megrázkódtatásainak tapasztalatával. Mi jót adott nekünk? Ön és én jól élünk. De ma is ijesztően sok ember éhezik; a környezeti károk nagy része jórészt kiküszöbölhetetlennek bizonyult; a népesség száma megközelíti az Összeomlást megelőző szinteket. – Töprengve meredt a poharába. – Való igaz, hogy kiküszöböltük az aktív háborút, de csak azért, mert a fegyverek a Ligánál vannak. A lengyelek ma is gyűlölik az oroszokat, az arabok a zsidókat, Krisztus népe pedig gyűlöl mindenkit. Mintha semmit sem tanultunk volna.
– És az egyetlen megoldás az ön utópiája a Quraquán.
– Igen. Kiválasztunk egy kis csoportot. Magunk mögött hagyjuk a régi ellenségeskedéseket. Újrakezdünk mindent. De mindannak a tudatában kezdjük újra, amit már tudunk. Így még lehet jövőnk. A Földnek biztos, hogy nincs.
Richard vállat vont.
– Ez egy régi elképzelés, Norman. De még ha elismerem is a feltevést, mire ez a nagy sietség? Miért nem szánja rá az időt, hogy lássa, mit tanulhatunk a Quraquától? És csak aztán látna hozzá a terraformáláshoz.
– Mert lehet, hogy akkor már túl késő lesz.
– Képtelenség.
– Egyáltalán nem. Ide figyeljen: az első lépés, ami heteken belül bekövetkezik, a jégsapka megolvasztása. Onnantól számítva legjobb esetben is fél évszázad, mire a kísérleti telep első lakói megérkeznek a Quraquára. Ötven év, Richard. A század közepe. Mit gondol, mi fog történni addigra?
– Ki tudja?
– Csakugyan, ki? Stabil lesz a politikai helyzet? Létezik még pénz? Technológia? – Caseway megcsóválta a fejét. – A szakértőink arra számítanak, hogy harminc éven belül bekövetkezik egy második Összeomlás. Az idő kifejezetten ellenünk dolgozik. Már ma is szerencsésnek mondhatjuk magunkat, ha ezt végre tudjuk hajtani. Egy új világot megteremteni és benépesíteni. De ha nem tesszük meg, nagy valószínűséggel mi is úgy végezzük, mint a maga quraquatjai.
– Ez csak egy elképzelés. Borítsatok fátylat a régi ellenségeskedésekre! Ez csak úgy valósulhat meg, ha megtalálják a módját, hogy levetkőzzék az emberi természetüket. És ezért az aberrációért kész lenne feláldozni az emberi tudás egyik legfőbb forrását.

Az Emlékmű a csillagokban kapható az Ünnepi Könyvhéten, vagy megrendelhető a Galaktikabolton!