Pandora szelencéje

Egy szovjet tudományos expedíció tagjaként, Andrej Kapitsa földrajztudós furcsa elmélettel állt elő 1959-ben. Az Antarktisz legzordabb táján, egy 250 km hosszú és 50 km széles, feltűnően sima felszínű jégpáncél alatt egy – a Föld hője és a ránehezedő nyomás miatt meg nem fagyott – tavat sejtett.

Kapista bár még három alkalommal visszatért a Déli sarkkörre, „tavát” nem pillanthatta meg soha. Sőt, elmélete csak később vált bizonyossá, amikor kezdetleges szeizmikus méréseit az 1970-es évek elején modern radaros- , majd 1991-ben egy szatellit-alapú felmérés erősítette meg. Arra újra két évtizedet kellett várni, hogy feltörjék a Vosztok tó lakatját és bepillantást nyerhessenek egy 20 millió éve tökéletesen elzárt világba. Kapista már nem lehetett tanúja annak, amikor 2013-ban – miután biztosították, hogy a fúrás nem szennyezi a mintát – kiemelték a tó hengerré fagyott vizét, amiben később 3500 élő szervezet (baktériumok, egysejtűek, gombák) DNS-ét mutatták ki. A felfedezés önmagában is óriási jelentőségű, mégis a tudományos siker eltörpülhet majd amellett, ha ugyanezt a bravúrt a Jupiter fagyott holdján, az Európán sikerül megismételni.

Addig is a felfedezés jó alkalmat ad arra, hogy a tudomány világából kitekintést tegyünk a fikció világába:

Az fárasztó utazás, a végeláthatatlan jégmezők és a repülő motorzúgása megtették hatásukat, kollégái félrebicsaklott fejjel mind aludtak körülötte, még Daniil is, összefont karral. Pedig most örült volna, ha elterelheti figyelmét gondolatairól, olyan semmiségekkel, mint fecsegés a családról, munkahelyi románcokról, alkoholgőzös férfitörténtekről.

Két héttel ezelőttig megkapta mindazt a figyelmet, amit ritkán kap meg egy biológus. Lubickolt a konferenciák még inkább a TV-s meghívások jelentette népszerűségben: kinon, DNA, protein, ritka szavak egy televíziós show-ban, a szőke műsorvezető hölgy – szerepének megfelelően – felvette butus arcot, majd tapssal jutalmazta az okos és mi több, jóképű és nőtlen biológus szájából elhangzó szavakat. A tudós, aki nemsokára elindul, hogy megtalálja szakmája Szent Grálját. Szent Grál. Egy kis szedett-vedett vidéki stúdióban, nevetséges díszletek között használta ezeket a szavakat a várható tudományos áttörésre egy műsorvezető – a sok ostoba kérdésen kívül valami értelme is volt a helyenként kínos beszélgetésnek: ezután nem volt olyan nyilatkozata, amiben ne használta volna a kifejezést. Bár minden szereplés, újságcikk, riport alkalmával hangsúlyozta a csapatmunka és kollégái fontosságát, de ezzel is csak saját hiúságát táplálta. Érezte kollégái irigy tekinteteit, hallotta a vicces megjegyzéseket népszerűségéről, de nem érdekelték, nem engedte sok év munkáját elrontani.

A Pulkovo Reptéren mégis elromlott valami. Reggeli kávéját itta a beszállás előtt, amikor váratlanul odalépett hozzá egy szakállas, idősebb férfi. Megragadta kabátját és a szemébe nézett. „Kérem, tudom milyen fontos ez magának, de könyörgöm, ne nyissa ki Pandora szelencéjét. Figyelik magát. Rosszra fogják használni…” Daniil szakította félbe a férfit: „Gyere Kirill, itt van az autó” – intett mosolyogva a háta mögül egy bögre teával. Elindult vele, de még vissza-visszanézett az esdeklőn álló férfi felé.

Pandora szelencéje. Nem először hallotta ezt. Az expedíció kapcsán gyorsan megjelentek a világvége várók, az önjelölt tudósok, a vallási szélsőségesek, de elenyésző számuk mellett hamar ki is nevettették magukat, a kis példányszámú áltudományos újságokon és alacsony nézettségű műsorokon kívül senki nem adott teret ezeknek a tébolyodott bohócoknak. A reptéren annak az embernek azonban semmi őrült nem volt a tekintetében, csak mélységes rettegés.

Bár próbálta elhessegetni a rossz gondolatokat, ez a félelemmel teli tekintet tette tönkre utazását, egy évnyi várakozást, ez mérgezte útját Oroszországtól az Antarktiszig. Ha egy pillanatra belefeledkezett felfedezésébe, a rettegő barna szempár rögtön visszarántotta a valóságba, képzelt diadalútjáról.

„Grigorij, mielőtt leszállunk, szeretnék újra mindent átvenni” – ragadta meg az alkalmat, amikor frissen ébredt asszisztense a mosdó felé indult.

A beszélgetés Grigorijjal számára is meglepően könnyedre sikerült, érdeklődően hallgatta a fiatal kolléga életét, egészen addig, míg az ablakban meg nem látta a Vosztok-tó hosszan elnyúló sima jégfelszínét és képzelete el nem ragadta újra, a mélybe, ahová egyetlen fotonnyi napfény sem jutott le 20 millió éve. A tava, amely olyan sötét… mint annak a férfinak a riadt szeme.

Forrás: plosone.org, nature.com

Szilvási György