Solo: Egy /Majdnem/ Star Wars történet – kritika

Ember legyen a talpán, aki Star Wars filmet akar csinálni. Vannak bizonyos rajongótáborok, akiknek majdnem lehetetlen jót csinálni. Ilyen a Star Wars fanok nagy része is. Egyik része a nosztalgiára vágyik. Átélni ugyanazt a csodát mint az első filmeknél, míg a csapat többi tagja újdonságra vágyik, hogy új történetekkel bővítsék a szeretett SW univerzumát. Ez, egy majdnem lehetetlen vállalkozás.

Nem vagyok Star Wars rajongó, ami azért fontos mert én egészen más szempontok alapján néztem a Solo-t mint mondjuk a vérbeli rajongók. Nem voltak elvárásaim, sőt kifejezetten negatívan álltam a filmhez, egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy egy kicsit is jó legyen. A végére pedig – talán az alacsonyra tett mérce miatt – egy kellemes moziélménnyel a hátam mögött jöttem ki a vetítőteremből.

Olvastam pár külföldi és magyar kritikát is, és egyértelműen meglátszik, ki az aki fanboy és ki az aki egyszerű néző. Megértem a sorozat rajongóit, miért dühösek vagy csalódottak, de ne felejtsük el, vannak más nézők is, akiknek ez a film egy jó szórakozás mindenféle hibája ellenére.

Kellemes western Star Wars köntösben

Igen, az első probléma, hogy a Solo történet hiába egy Star Wars sztori, ezt igazán nem fogjuk fel jó hosszú ideig, csak az utolsó húsz-harminc percben, ami egy rajongónak zavaró, nekem meg ugyan feltűnt így utólag, de nem voltam érte dühös, talán kicsit csalódott.
A történet egy klasszikus “megmenteni a lányt – vonatrablás – pisztoly párbajozni” felépítés, amolyan spagetti western. Ezzel nem is volna baj, hiszen ennek a zsánernek jól hozza az elemeit, csavarva annyit a dolgon, hogy Qi’ra, sokkal kompetensebb az esetek nagy részében mint Han. De ez kevés, egy SW mozihoz.
Ami a filmben működött, az a poénok – egy része – a látvány, és az akció, legyen szárazföldi vagy űrcsata, mind jól koreografált és látványos, nem lehet okunk panaszra. A zene kevés új dallammal cirógatja a fülünket, például többet hallgattam volna az elektromos gitárral fűszerezett rockosabb dallamokból, ami kifejezetten jól állt a filmnek és Solo bandájának.
A karaktereknél nincs minden rendben és egyik színésznek sem ez lesz élete alakítása, de erről nagyrészt a forgatókönyv és a szövegkönyv tehet, nem a színészek. Azt hittem Benedict Cumberbatch nevét nehéz leírni meg kiejteni, erre itt van az ifjú Han Solo szerepében Alden Ehrenreich, aki mindent megtesz amit meg lehet, de egyértelműen kevés. Olyan mint egy kis költségvetésű Chris Pine – aki jobb Kirk mint Kirk, és jobb Han Solo mint Alden – . Lehetett volna más színészt választani, aki jobban hasonlít Fordra? Lehet, de Alden inkább csak nem elég karizmatikus a szerephez, nem tudom. Igaz, Han Solo karakterének annyi mélysége volt ebben a moziban, mint egy lábvizes medencének. Az pedig kevéske. Hiába próbáltak neki motivációt, meg érzelmi töltetet adni Qi’ra karakterével, sajnos súlytalan volt az egész. A már említett Qi’ra szerepében Emilia Clarke próbál valami emlékezeteset letenni az asztalra, és megtölteni az egyébként totálisan kidolgozatlan, félkész karakterét. Aki sokkal jobb, érdekesebb és mélyebb lehetett volna, ha rendesen megírták volna. Sok a volna mi? Ugyanez érvényes Woody Harrelson karakterére, Beckett-re is, akivel meg mintha nem tudtak volna mit kezdeni az írók. Kár. Olyan potenciál volt ebben a két karakterben – akármennyire tetszett a velük tett csavar – , ami magát Han Solo-t is felsegíthette volna a papírmasé karakterisztikából, de sajnos nem jött össze.
Donald Glover viszont tökéletes Lando Calrissian, majdnem jobb mint, Billy Dee Williams.          Azonban Paul Bettany szerepét, most inkább nem is próbálnám meg értékelni, pedig remek színésznek tartom, de a karakterének semmilyensége, megint az írók hibája. Ha nem kap semmi használhatót, amivel dolgozzon, nos lepke leheletből sem lehet vihart csiszolni na.   

A Solo, nem Soloról szól…

Szóval – jajj – a Solo film legnagyobb hibája, hogy nem Han Solo a főszereplő. Legnagyobb csalódásom ezzel a filmmel kapcsolatban, hogy Solo karaktere olyan jellegtelenre és súlytalanra sikerült, hogy arra már szavak  sincsenek. Mondom ezt úgy, hogy jól szórakoztam a filmen, kifejezetten pozitív gondolatokkal távoztam, de így másnapra megfeküdte a gyomromat az a sok erőltetett poén aminek csak a fele működött vele kapcsolatban. Nem tudtunk meg SEMMIVEL sem többet róla, mint amennyit az eredeti trilógiában már megismertünk. Olyan mint egy tökkelütött, akit a szerencse visz csak előre. Szeretni-való, de olyan mint egy két poénos mellékszereplő. Ez pedig elég nagy veszteség, tekintve, hogy ez a film arról szólt volna, hogyan lesz az akit mi megismertünk az eredeti trilógiában. Hiányoltam a drámát karakteréből, és igen látom, hogy a következő rész/részekre, fog majd kinőni a karakterek közötti dráma faktor, de ez akkor is így olcsó megoldás volt.
Mindenki, szó szerint mindenki érdekesebb karakternek tűnt mint Han, Qi’ra és Beckett főleg, de még Lexi – LilyNewmark – karaktere is érdekesebb volt azzal a pár percével a vásznon. Az ő történetét akartam tudni, hogyan lett egy martalóc csapat feje ennyire fiatalon? Lando pánszexualizmusa, pedig nem értem miért háborít fel mindenkit? Egy olyan univerzumban vagyunk, ahol egy hatalmas Jabba nevezetű hutt, különböző fajú szexrabszolgákat tart. Pont eltudom képzelni Lando karakteréről, hogy olyan mint Deadpool. Aki iránt vonzalmat érez, ahhoz dörgölődzik, nem fog finnyáskodni, hogy milyen csápjai vannak, esetleg android.
Persze vannak még pozitívumok, hiszen sok dologra kapunk választ a filmben, valamivel bővül a Star Wars univerzuma, de reméljük, ez csak egy alapozás volt a következő részeknek, ahol már komolyabb dolgokat láthatunk.
Mivel ez az első film kritikám, előre elnézést a szétszórt gondolatokért. De annyi mindenről lehetne még beszélni a Star Wars szindrómával kapcsolatban ami az új filmeket és nézőit érinti, hogy nincs elég tárhely rá, hogy minden gondolatomat leírjam. 🙂

Összegzés: Nekem egy jó szórakozás volt, mindenféle inkonzisztenciája ellenére. Aki nagy SW rajongó utálni fogja, aki kedveli az újítást, annak meg kevés lesz.