Synchronicity

A Szárnyas fejvadász atmoszférája előtt tisztelgő sci-fi 2015. július 22-én debütált a Fantasia Nemzetközi Filmfesztiválon, majd 2016. január 22-étől csak limitált vetítéseken lehetett megtekinteni. Országunkat természetesen ez is elkerülte…

A legtöbb kritikus valóban Ridley Scott kultikus művéhez méri a Synchronicity-t, csakhogy a film saját jogán teljesen máshova sorolható. Ismeri a határait, a maga szegényes eszközkészletével boncolgatja a temporalitás téziseit, ugyanakkor komolytalanul viszi végig ezt.

Mintha alább akarna adni, vagy legalábbis visszanyúlni a harminc évvel ezelőtti színvonalig , ami nem baj, mert az utóbbi években a 80-as évek synthwave zenei műfaja újraéledni látszik, még ha csak fricska szintjén is (Kavinsky és Mitch Murder jó példa erre, de hazai viszonylatban talán a Wellhello is ide sorolható). Ehhez a folyamathoz az amatőr filmipar is csatlakozott, amikor a méltán híres, svéd Kung Fury crowdfunding kampánya beizzította a harminc éve elfeledett irányt.

A történet pofonegyszerű: egy sötét, disztopikus jövőben egy feltörekvő tudós feltalálja az időutazást. Egy – feltehetőleg a jövőből származó – dália jelenik meg a laborban, csakhogy ez nem elég a találmány bizonyosságához. A “túloldal” létezését is bizonyítani kell, különösen, hogy a Michael Ironside alakította milliomos támogató látni is akar valamit, ha már annyit fektetett a dologba. A főhős egy rámenős lány körül kezd lebzselni, miután megtalálja nála azt a dáliát, ami saját idősíkjáról származik.

A probléma ott kezdődik, hogy a karakterek nem túl bonyolultak. Mintha mindenkit megcímkéztek volna, hogy “Tudós”, “Iparmágnás” vagy éppen “Dália” (!), viszont ezek a címkék valahogy beigazolódnak, ahogy a film egyre fordulatosabbá válik, a látszólag meggondolatlan jelenetek pedig értelmet nyernek.

A film javára írom azt a ritka tulajdonságot, hogy szinte minden tényezője a 80-as éveket igyekszik idézni. Az alkotók nem számítottak rá, hogy berobbannak az Oscar-gálára, de nem is akartak többet adni, mint bárki ebben a műfajban. De ne is várjunk mást egy független filmtől! Már így is igazi kincs, hogy a saját zsánerének tökéletesen megfelel, holott csupán néhány szobát, kevés díszletet és minimális CGI-t használtak. A hangsúly ugyanis nem a látványon van, hanem az üzeneten: Képes-e a szerelem áthatolni időn és téren?

A stílus és az alázat pedig kitűnő platform ahhoz, hogy ez beigazolódjon, nem beszélve arról, hogy a film rengeteg izgalmat nyújt.