Szemes: Idegen barát

A Galaktika Arénában bemutatkozik Szemes Idegen barát című történetével. Ne felejtsd el a kommenteddel, építő kritikáddal segíteni az írót!

Ha pedig megpróbálkoznál az Arénában írásoddal, küldd az info@galaktika.hu-ra!

Idegen barát

-Sajnálom azért szegény fiút.

A környéken megszokott, és egymáshoz megszólalásig hasonlító bárok egyikében ülünk. Elég régóta ismerjük egymást. Legalábbis ahhoz képest, mióta itt lakom. Rendszeresen találkozunk, beszélgetünk teljesen hétköznapi és felesleges dolgokról. Így könnyebben telik az idő. Mindig ugyanabban a bárban, ugyanannál az asztalnál. Itt így szokás.

-Teljesen egyedül egy idegen helyen – folytatja. – Mindent, amit megszokott, mindent, ami jelentett számára valamit, maga mögött kellett hagynia.

Látszik rajta, hogy mióta apa lett, életét és minden gondolatát e köré csoportosította. Ezért kel fel reggel, ezért dolgozik, de talán még a levegőt is ezért veszi.

-Azt írta legutóbb, hogy jól van, és sok az ismerős. Örültem is neki. Aztán mikor többször végigolvastam a levelét, áradt belőle valami mély szomorúság. Érted te ezt? Minden mondata külön-külön a jó kedvről, a tervekről, a célokról szól, összességében mégis a magány sugárzik belőlük.

Leteszi a poharát, és egy pillanatra az abban terjengő füstbe mered. Gyakran csinál ilyesmit. Ezek a rövid szünetek segítenek neki feldolgozni a számára szomorú és nehéz dolgokat. Mintha kis alvások lettek volna, mikor a tudattalan szűr, rendszerez, és elzár, ha kell. Sokszor gondolkodtam, ilyenkor vajon mennyire van tudatában a külvilágnak? Képes lenne-e ellenállni egy lökéshullámnak? Észrevenné-e egyáltalán, mikor elkezd foszlani? Bár az utóbbi időben egyre ritkábban kellett számítani ilyen fenyegetésre, és ha volt is, jóval kevesebb baleset származott belőle.

-Talán éppen amiatt, hogy nem ír róla – pontosan ugyanott folytatta, ahol abbahagyta. Én viszont már egész máshol jártam, így gondolataim csak nehezen találtak vissza fiára, és levelére. – Egyetlen szóval sem említi. Kicsit még maga elől is rejti. Nem akarja, hogy izguljunk miatta… Emlékszel, mikor azt írta, hogy milyen hatalmas a város, és mennyire idegen mindenki? Először még a lakásra is ezt mondta. Mi mondtuk neki, hogy nem lesz könnyű. Persze, ezt hiába mondjuk bárkinek, nem igaz?

Nem vár választ. Nekem nincs gyerekem, abban sem vagyok biztos, hogy lehetne itt. Bár biológiailag tökéletesen működik minden, a szellem már kevésbé kiszámítható, és ez bizony néha nagyon furcsa dolgokat produkál.

-Erős gyerek, tudom, biztosan túléli. Sőt, nézz meg engem! Én is teljesen idegenként kezdtem, és látod! Mára szinte az egész környékkel jóban vagyok. De be kell vallanom, sokszor eszembe jut még, honnan jöttem. Tudod, a gyökereim… Hiányoznak. El is határoztam párszor, hogy visszamegyek… És tudod, mi akadályozott meg? Láttam egyszer az egyik újságban egy képet. Teljesen másképpen néz már ki. A régi épületeket szinte mind lebontották. És mi van, ha nem csak a környék, de az ottaniak is mind megváltoztak? Talán már nincs is hova hazamenni. Igen, jobb is így. Tudod, én igazán boldog vagyok itt. Nem akarok csalódni. Jobb akkor, ha csak az emlékeimben él. Így még fel is nagyíthatom, kiszínezhetem kicsit.

Látom rajta, hogy lenne még mit mondania, de lassan lejár az idő. Mondandójának lényegén túl van. Talán könnyebben távozik most, hogy megoszthatta valakivel. Mind a ketten zavarban vagyunk. Először volt ennyire nyílt velem. Kitüntetett bizalmával, én pedig őt a figyelmemmel: nem tapostam le ápolt virágait.

-Ne haragudj! Tényleg minden rendben van. Kicsit fejembe szállt ez a hidrogénkoktél. Nem is tudom, érted-e, pontosan miről beszélek. Te már előttem itt voltál. Most mennem kell, bocsáss meg. Remélem, egyszer te is elmeséled, honnan jöttél. És tudod… Valami azt súgja, te érted, miről beszélek.

Nem szólok semmit, csak egy keserédes mosolyt engedek felé. Olyan fajtát, amit csak a sokat tapasztaltak engedhetnek meg maguknak.

-Én ne érteném? Ki más érthetné jobban? – kérdem, de csak egy pillantással.

Miközben leheletfinoman megérintem áttetsző kezét, végignézek rajta. Gázok alkotta derengő teste, pulzáló bőre még mindig riaszt kissé. Akárcsak a sajátom. Miután távozik, a zöldesen fénylő égboltra emelem tekintetem. Szememben egy Kék Bolygó tükröződik.

Hát persze, hogy értem.