The 100 3. évad premierkritika

A The 100 nyitánya után minden bizonnyal senki nem gondolta volna, hogy a Kass Morgan könyvtrilógiáján alapuló széria ekkora diadalmenet lesz. Pedig igen, a pilot tipikus young adult felállása (a Föld elpusztul egy nukleáris világégésben, a megmaradt, Bárka nevű űrhajón tengődő emberiség pedig 97 év elteltével visszaküld 100 fiatalt, hogy leteszteljék, élhető-e már a bolygó), klasszikus CW tinidrámája után a történet hamar megtalálja nem épp derűs hangvételét, olyannyira, hogy jelenleg nincs párja disztópia terén, kisképernyőn legalábbis semmiképp.

Mert a The 100 nem finomkodik semmilyen téren, és ez adja végső soron a széria kvintesszenciáját. Ezalatt most nem pusztán a vizualitást értem, (bár mind a barbár törzsek, mind az elvben civilizált hegybéliek nyers brutalitása megér egy misét) a Trónok harcát idéző merész döntések, a brutális fordulatok azok (már a remek világ mellett), amik megunhatatlanná teszik a szériát, főleg annak tükrében, hogy a CW inkább a kimért, sablonokon alapuló történetmesélést erőlteti legtöbb sorozatában.

Ezt az utat pedig a 3. évad is folytatja, az csak a bökkenő, hogy a nyitány vegytiszta alapozás lett csupán, mely minden történést patikamérleggel kínál, a légből kapott szereplőket, történetbeli változásokat pedig megpróbálja az időre fogni. Remek epizód lett a Wanheda, szó se róla, csak épp lesz mit megmagyarázni a későbbikben.

82 nap telik el ugyanis a 2. évad záró képsorai óta, az ottani felállás pedig ennek értelmében teljesen felborul, talán túlságosan is. Abby, az újonnan kinevezett kancellár kétségbeesetten lavírozik titulusa, valamint hivatása, az orvostudomány között, miközben kapcsolata Kane-el egyre szorosabb lesz, közelebb hozva az elkerülhetetlent, vagyis a nagy egymásra találást. Hogy ez mennyire lesz jó lépés, az majd a későbbiekben kiderül. A csaknem három hónap alatt Bellamyra is rátalál a szerelem, egy eddig be nem mutatott hölgyemény személyében, az ő sztorijuk egyelőre mondvacsinált, amolyan kötelező jellegű románc csupán, sok vizet nem zavart, a baj akkor lesz, ha Bellamy egyre erősebb jelleme egy huszárvágással hősszerelmessé redukálódik a későbbiekben, bár az írók eddigi munkája alapján erre talán nem kerül sor.

Leginkább Jasper az, akiben a legnagyobb nyomot hagyták a Mount Weather-i események, Maya halála után a masszív önpusztítás útjára lépett, ami ugyan elcsépelt koncepció, ugyanakkor teljesen érthető, hogy érzéseit magas alkoholtartalmú italokba folytja, dühét pedig azokon vezeti le, akik a legtöbbet jelentik számára. Épp ezért érthetetlen, hogy Bellamy magával viszi Clarke keresésére, hisz evidens, hogy ha baj lesz, akkor az csakis Jasper hibája lesz majd. Persze kellett egy konfliktushelyzet, ami megtöri az Égiek és a Földiek között létrejött törékeny békét, de valami eredetibbet is kitalálhattak volna a készítők egy balul elsült portyánál. Olivia viselkedése sem túl tiszta, a pár hét alatt annyira elsajátította a Földiek attitűdjét, hogy képes Lincoln ellen fordulni csak azért, mert az felvette a rendvédelem öltözetét. Kérdem én, hogy volt képes Olivia ilyen nyúlfarknyi idő elteltével meggyűlölni a népet, akihez évekig tartozott, és teljesen elköteleződni amellett, aki nem egyszer tört az életére? Persze tény, hogy a Bárka oligarchái sodorták ebbe a szituációba, de a teljes pálfordulás akkor is túlzás.

Természetesen Clark szerepe a legfontosabb, aki tettei után önkéntes száműzetésbe vonul, és céltábla lesz körülbelül mindenki számára. A kultúrák szemében ő lesz ugyanis Wanheda, a halál parancsnoka, a babona szerint pedig aki megöli, az megkapja erejét, ergo irányíthatja, hogy ki hal meg. Ez a képesség pedig elég indok arra, hogy a Föld összes törzse vérdíjat tűzzön a fejére, így késztetve menekülésre a széria legkarizmatikusabb karakterét. Clarke-ról ettől függetlenül csupán annyi derül ki, hogy inkognitója kedvéért haját vörösre festette (bele sem merek gondolni mivel), valamint gyengéd szálak fűzik ellátójához, aki történetesen nő, de a lány biszexualitása már az előző szezonban világossá vált, így ez nem nagy meglepetés. A rész végi cliffhanger teljesen kiszámítható, ami kvázi csalódás, mert a The 100 eddig a nem várt csattanóiról volt ismeretes, most pedig jó előre lehetett tudni, hogy hova fut ki Clarke szála.

A történet (csúnyán fogalmazva) nomád szelete tehát egyelőre még nem indult be igazán, sokkal érdekesebb viszont Jaha sztorija, aki a 2. évad végén rátalál a Fény Városára, pontosabban egy fényűző kúriára, melyben A.L.I.E., egy csinos hölgy képében megjelenő mesterséges intelligencia már várta a férfi érkezését. Nos, a 82 nap alatt Thelonius elméje teljesen alárendelődik az MI mézes-mázas szavainak, melyben a Fény Városáról, és az újrakezdésről beszél, amihez elengedhetetlen Jaha segítsége, konkrétan ő kell, hogy legyen a messiás, aki biztosítja népének az újrakezdést. Mint kiderül, a Fény Városa valóban elérhető egy szintetikus drognak köszönhetően, melyet Thelonius előszeretettel fogyaszt, hogy megcsodálhassa az áhított Paradicsomot. Hogy a város csak vízió, vagy egyfajta virtuális valóságról (á’ la Mátrix) van szó, még nem tisztázott, utóbbi koncepció mindenesetre rengeteg lehetőséget rejt magában, egy apokaliptikus kontextusba helyezett hard sci-fi azért nem hangozna rosszul.

Murphy bunkerben töltött hetei alatt eléggé elveszíti az eszét, a megőrülés folyamatát pedig nagyszerűen összekötötték A.L.I.E. eredettörténetével, egy zseniális montázsba ágyazva, ahogy a férfi szép lassan begolyózik, miközben a szobában elhelyezett tévé képernyőjén ott pereg az igazság: A.L.I.E. egy valós személyről mintázott MI, mely öntudatra ébredvén úgy dönt, hogy az emberiségnek csak a populáció drasztikus csökkentésével van esélye a túlélésre, a világégés tehát csak közvetetten az emberek hibája, valójában egy program tehet róla. Murphy és Java párosa óriási potenciált rejt magában, hisz, bár Murphy sem teljesen százas, jelenleg még így is ő a józanabb gondolkodású kettejük közül, ami különösen akkor lesz érdekes, ha A.L.I.E. őt is megpróbálja az ujjai (bitjei?) köré csavarni.

A lassabb tempó, pár logikátlan döntés, és felületes karakterábrázolás ellenére én jól szórakoztam a The 100 nyitányán, az pedig már most látszik, hogy lesz miért/kiért izgulni a későbbiekben. Az Égiek, törzsek viszálya biztosítja a kellő akciót és brutalitást, Jaha története pedig (remélhetőleg) az elgondolkodtató, érettebb sci-fi irányába tereli a szériát, feszegetve az ember-MI viszonyát, esetleg a szorosabb kapcsolatot a két létforma között, mert valószínű, hogy Thelonius előbb-utóbb nemcsak istent, de a nőt is megleli A.L.I.E.-ben. A készítők viszont egy kicsit maguk ellen is dolgoztak ezzel a kezdéssel, mert az in medias res felütés miatt rengeteg történetbeli lyukat kell majd betömniük a későbbiekben, amire a jelen események mellett vagy lesz idő, vagy nem. Én mindenesetre bizakodó vagyok, mert – mint azt a bevezetőben említettem – kategóriáján belül nincs párja a CW sorozatának, kár lenne itt elrontani.