The Walking Dead 6. évad premierkritika

Volt mit helyrehoznia az AMC-nek legsikeresebb sorozatával kapcsolatban. A Walking Dead 5. évada, különösen annak második fele finoman szólva sem volt olyan erős, mint a valóban zseniális és újszerű 4. etap, a lezárás pedig minden jó momentuma ellenére is csalódás volt, ezt pedig csak azon elvakult rajongók nem vették észre, akik nem látták a fától az erdőt (itt most a 9.4-es imdb értékelésre gondolok, ami költői túlzásnak is vicc). Ezen a tendencián változtathattak volna a csatornánál a széria nemrég véget ért spin-offjával, de a Fear the Walking Dead is csak első ránézésre volt ígéretes, ahogy jöttek az újabb részek, úgy lett egyre világosabb, hogy kár volt felszállni a hype-vonatra. Rick Grimes kompániájára volt szükség ahhoz, hogy ismét helyreálljon a világ rendje: a premier legalább annyira volt grandiózus, mint amennyire ígéretes és jövőbemutató.

Annak ecsetelésétől most elegánsan eltekintenék, hogy a csatorna a gigászi zombitömeggel mennyire akart rákontrázni a Trónok Harca „Hardhome” epizódjának epikus csatajelenetére, de nem is ez a lényeg, a Walking Dead már az első snittel megadja azt, amit a spin-offnak kellett volna: tömeget. És ezt most nem idézőjelesen kell érteni a „First time again” járkálók ezreit vonultatja fel rögtön egy nagytotál keretein belül, és bár a CGI azért kilóg néha, a látvány így is leírhatatlan, főleg, hogy mostanság eléggé perifériára kerültek a címadó élőhalottak. Aztán, mikor épp körberajzolódna fejünk fölött a kérdőjel, hogy most mi is történik pontosan, az intro után flashback jelenet fogadja a nézőt. Két idősíkkal kezd tehát a Walking Dead, a múltbéli részeket pedig stílusosan fekete-fehér szűrővel látták el, á la Memento. A felesleges művészkedésbe már egyszer beletört a készítők bicskája, de itt most semmi baj nem volt a monokróm képkockákkal, már azon kívül, hogy amúgy teljességgel irreleváns megoldás a narratíva szempontjából, mert a lényeg színesben is átjött volna: az egyik szál maga a Rick által gondosan eltervezett akció (elcsalni az élőhalott tömeget Alexandria közeléből), a másik pedig ennek előkészülete (ki mit és mikor csinál).

Probléma viszont, hogy a két szál sebességben nagyon elüt egymástól, ettől pedig kissé ütemtelen lesz az epizód, nem zavaróan, de azért észrevehetően. A múltbéli szál reprezentálja, hogy az Alexandria falai közt élők mennyire nem voltak tisztában az őket körülvevő világgal (döbbenetük már-már hiteltelen volt, hisz azért csak tudták, hogy odakint minden, ami mozog, az agyukra pályázik). Hamar kiderül továbbá az is, hogy Deanna Monroe már csak titulusában a közösség irányítója, a valódi vezető Rick, aki múlt évadbeli tetteivel bizonyította, hogy a túléléshez az ő, valamit társai kompetenciája szükséges, pláne, hogy ilyen veszélyes fenyegetéssel kell szembenézniük. Ez a hierarchikus felfordulás persze zsörtölődésekhez vezet a kommunán belül, az ellenszenv hangadója Carter, aki látványosan próbálja szabotálni az új jövevények beilleszkedését (khm, hatalomátvételét), természetesen sikertelenül. Mint mondtam, a tervezgetős szál kimondottan lassú mederben folyik, de ettől még jó lett karakterizálás szempontjából, és tartalmaz egy nagyon fontos momentumot: a megbocsátást. Szinte az összes fajsúlyosabb nézeteltérés megoldásra kerül, Glenn képes túllépni azon, hogy Nicolas meg akarta ölni, Morgan elfogadja a tényt, hogy Rick személyisége drasztikus változásokon esett át legutóbbi találkozásuk óta, és Gabriel atyát sem akarják felkoncolni árulása miatt. Ami komoly negatívum, hogy bár az epizód több mint egy óra hosszúságúra nyúlik, sok fontos karakter így is alig kap pár percet a képernyőn, Carol, Maggie vagy épp Carl szinte csak statisztaként vannak jelen, pedig lett volna helyük, és talán a dinamikán is dobott volna plusz pár szereplő.

Maga az akció viszont parádés kivitelezésben elevenedik meg. A járkálók tömege az alig maroknyi túlélővel szemben félelmetes látvány, pláne, hogy maximum egy alumíniumlap választja el őket, néha még az sem. A terv kivitelezése, az akció koordinálása mind remekül érzékeltetik, hogy Ricknek kell vezetőnek lenni. Mint karakter ugyan – számomra legalábbis – eléggé antipatikus, de karizmája, és a részben betöltött szerepe újra bizonyítja: ő a sorozat valódi főszereplője, hiába van marginális helyzetben egy-egy epizód során, hiába érződik sokszor, hogy Daryl talán alkalmasabb vezér lenne, ő az, aki a kulcsmomentumokban dönt, és oldja fel, vagy épp indítja el a konfliktusokat. Már-már csalódást keltő, mikor a vérgőzös pillanatokat és feszült jeleneteket szinte percenként szakítják meg az unalmasabb flashbackek, de a narratív szerkezet miatt ezen könnyedén túl lehet lépni, a csúcspontot pedig már közjáték nélkül élvezhetjük, hogy aztán jöjjön a cliffhanger, melyre azért jó előre számítani lehet, így, bár gyomrosként senkit nem fog érni, rengeteg kérdést felvet a folytatást illetően.

És szívből remélem, hogy ezen kérdésekre izgalmas, a tavalyinál kevesebb időhúzással operáló részekben kapunk majd választ. A kezdés (és ez hál’ Istennek tendencia az idei évadoknál) ígéretes, nemcsak drámai és feszes, de az AMC végre újra meg merte mutatni, hogy látvány és „nagyság” terén sem kell szégyenkezniük, tudnak többet annál, minthogy sétáltassák a szereplőket a vadonban (na jó, végső soron most is ez történik, de sokkalta izgalmasabb kivitelben), és néha betereljenek a képkivágatba pár élőhalottat. Lehet ezt így is, mindössze akarni kell. Akarják hát a későbbiekben is.