Timeline-surfing 1, avagy az időutazás diszkrét bája

Az időutazás meglehetősen régóta foglalkoztatja az ember fantáziáját; az ír Samuel Madden által papírra vetett Memoirs of the Twentieth Century akár az első sci-fi regénynek is tekinthető, hiszen VI. György uralkodása idején, 1733-ban került kiadásra Oxfordban.

Azonban attól még, hogy az idő, és annak múlása központi szerepet tölt be egy sztoriban, nem mindegyik időutazós történet.

Vegyük például a bolygó hollandi történetét, amit echte klasszik időutazós történetnek gondolnak páran, pedig nem az.

A sztori egy tizenhetedik századi tengerészlegenda Hendrik van der Decken kapitányról, illetve egy másik forrás szerint van Straaten kapitányról. Van der Decken az ördög hatására, van Straaten pedig önnön hitetlensége folytán a Jóreménység fokánál a viharba kormányozta a hajót Isten akaratának ellentmondva. Lényeg, a lényeg, hogy a feljegyzések szerint a bolygó hollandi közel négyszáz éve járja az óceánokat frászt hozva a hajósnépségre; az átok szerint az Ítélet napjáig. Nem, nem elírás, szándékosan írtam kis betűvel a bolygó hollandit, ugyanis a legenda nem a hajó nevére, hanem a kapitánya származására utal. Nem tévesztendő össze a Bolygó Hollandi nevet viselő fleute-val, mely a Karib-tenger kalózai filmekből vergődött elő a hullámok hátán.

A bolyongós történet gyökerei azonban még tovább nyújtóznak vissza az időben, egészen a bolygó zsidó legendájáig, mely szerint Jézus a Golgota felé megpihent a kereszttel egy ember háza előtt, aki távozásra sürgette őt, mire Jézus ezt felelte:
„Én megyek, de te addig várakozol majd, amíg én újra eljövök.”

Nos, dióhéjban ez a bolygó zsidó története, melynek irodalomtörténeti vonatkozása 1228-ban bukkant fel először egy rettentően hosszú nevű bolognai krónikában. A későbbi századokban rendre említést tesznek személyes beszámolókról, melyek az Európa szerte feltűnő bolygó zsidóval való találkozás részleteit ecsetelik.
Bármilyen hihetetlennek is tűnik a történet, sem a zsidó, sem a hollandus kapitány nem tekinthető időutazónak, hiszen a “főszereplő” nem esik ki a saját idejéből, nem kerül át sem a múltba, sem a jövőbe, csak csupán a kvázi halhatatlanság átkával megverve bolyong, míg világ, a világ.
Ezzel az erővel Connor MacLeod is időutazó.

 Nézzük az időközpontú történetek egy másik csoportját, melyekben szintén nem történik valódi utazás, ám a főszereplő betekintést nyer életének korábbi, avagy eljövendő szeletébe, s eme tapasztalat hatással van a saját valós idejére, avagy a személyiségére.
Klasszikus példa Charles Dickens Karácsonyi éneke, melyben a fösvény Scrooge-ot meglátogatják a múlt, a jelen és az eljövendő karácsonyok szellemei, feltárva előtte döntéseinek súlyát és következményeit. Főhősünk voltaképpen egy fotelben ülve szembesül sorsának különböző vetületeivel, de ő maga nem utazik az időben.

  A harmadik csoport időmechanikája sokkal furfangosabb, hiszen a főszereplőink fizikailag nem hagyják el saját tér-idejüket, ám kommunikálnak két különböző idősik között.
Itt két filmet említenék meg.

 Az egyik a Frequency című 2000-es gyártmányú amerikai sci-fi dráma.
A sztori főszereplője egy rádióamatőr fiatalember, akinek egy különösen intenzív napkitörés miatt megbokrosodik a készüléke, ezáltal kapcsolatba kerül az édesapjával, méghozzá annak harminc évvel korábbi énjével. Kettejük találkozása az időben egyrészt megható, elgondolkodtató, másrészt aktív szerepe van a történetvezetésben, hiszen közös erőfeszítéssel sikerrel megakadályoznak egy családi drámát. Feszült cselekmény és árnyalt érzelemgazdagság jellemzi a filmet, Dennis Quaid és James Cavaziel hiteles alakításával a neműrcsatásrobotos science-fiction egyik legnézhetőbb alkotása.  Hálistennek nem magyarázzák el a tudományos hátteret, kimarad a hard sci-fik-re oly jellemző technoblabla.

A másik film a Ház a tónál címet viselő romantikus dráma.
Kate -Sandra Bullock-, és Alex -Keanu Reeves-, két évre élnek egymástól ugyanabban a házban, melynek postaládája a beledobott leveleket az időben továbbítja közöttük oda-és vissza. A film rengeteg negatív kritikát kapott, főként a nagyon is szembeötlő időparadoxonok miatt, ám romantikus impulzusa mégis szerethetővé, áltélhetővé teszi. Egyfajta belső igényt fogalmaz meg, amit az átlagembernek simán megfordul a fejében, életének húzósabb szakaszaiban; ha volna még egy esély, csak még egyszer az életben…
Mindkét filmben csupán információcsere történik az idősíkok között, hőseink kizárólag a maguk tér-idejében cselekedhetnek, ám tetteik következménye átgyűrűzik a jövőbe és a múltba.

A negyedik csoportban egy filmet említenék; ebben már valós időutazás történik, ám a jellemzően technológiai magyarázatot adó sci-fikkel ellentétben itt a mágia hat; mégis,  ezzel együtt sem nevezném fantasy történetnek, legyen csak egyszerűen fantasztikus.
A Jöttünk, láttunk, visszamennénk című francia filmvígjáték valóban minden ízében fantasztikus. Jean Reno és Christian Clavier főszereplésével az egyik legkacagtatóbb időutazós történet, ami kópiára került.

Hős lovagunk Godefroy de Papincourt, Montmirail grófja és pajzshordozója Jacquouille, azaz Zsak-Fos, a bolondos, egy szenilis varázsló bájitalának hatására kerülnek a tizenkettedikből a huszadik századba. Mulatságos kalandjaik során leszármazottaikkal is találkoznak. A film erőssége az árnyalt karakterformálás, a kitűnő forgatókönyv, és az épphogy csak felvillanó társadalomkritika. Mindkét színész Césare-díjat kapott az alakításért 1994-ben. A film nem túl meggyőző második része Időalagút címmel került a magyar mozikba, a harmadik, befejező részt 2014-re tervezik a készítők.

És, akkor elérkeztünk végre a valódi időutazós sztorikhoz, melyekkel mind az irodalom, mind a filmipar bőségesen elkényezteti a sci-fi rajongókat. Rövid szösszeneteimben  -stílszerűen-, ugrálni fogok az időben, hiszen történeteink sem lineárisak, bárhol is kezdeném, előbb-utóbb az időparadoxonok úgy is összekuszálnák a kauzalitást… de ezt majd a következő részben… folytatjuk… hiszen:

Visszatérünk!