Timeline-surfing 3, avagy az időparadoxonokkal nem érdemes foglalkozni
„Az űr a legvégső határ. Ennek végtelenjét járja az Enterprise csillaghajó, melynek feladata különös, új világok felfedezése, új életformák, új civilizációk felkutatása, és hogy eljusson oda, ahová még senki nem merészkedett.”
A Star Trek sorozat, The Next Generation franchise előszavaként is funkcionál ez a pár szó, melyet sokak kedvenc csillagflotta kapitánya, Jean-Luc Picard citál részről-részre. A Csillagflotta-tisztek minden kihívásnak megfelelnek, és ez alól a jó kapitány sem kivétel.
A Phoenix
A Kapcsolatfelvétel című mozifilmben az Enterprise (NCC-1701-E) egy borg gömbhajót követ a múltba, (2373-ból 2063-ba) ahol zomboid gépemberek meg akarják akadályozni Zephram Cochrane és hajója a Phoenix első repülését, és az ennek következményeként a Földre ellátogató vulkániak és az emberi faj első találkozását.
Aztán persze valahogy vissza is kell vergődniük a jövőbe. Picard és legénysége lemásolja a barba -pardon-, borg trükköt, és hipp-hopp újra a saját idejükben találják magukat.
Az Antarktiszon lezuhant borg gömbhajó roncsait találják meg még jóval Kirk, és főleg Picard megszületése előtt a huszonkettedik században, az Enterprise sorozat Regeneration című epizódjában, ebből a kalandból Archer legénysége veszi ki elég alaposan a részét, de mégsem ez lesz a hivatalos első kapcsolatfelvétel a borggal.
De azt hiszem, kicsit előreszaladtunk az időben -illetve hát, a Star Trek filmek készítésének időrendjében-, hiszen már James Tiberius Kirk is tett egy laza sétát a múltba, a Hazatérés című mozifilmben. Ezúttal nincs borg-trükk, csupán irtó gyorsan keringenek Nap körüli pályán, így a csillag gravitációs tere és a fénysebességnél gyorsabb haladás visszarepíti őket a múltba. Kirk a legénysége és egy huszadik századi kutatónő segítségével megment egy hosszúszárnyú bálnapárt a jövőnek, és egyúttal az emberiség jövőjét is biztosította, mielőtt egy idegen szonda elpárologtatta volna az összes óceánt a bolygóról. Itt kell megjegyeznem, hogy az ilyen filmekben a jelenkor emberei valamiért szinte sikítozós gyönyörűséggel bólintanak a jövőre és az időutazásra, és meglepően könnyen mondják ki azt, hogy nincs semmijük, amiért a saját korukban megérné ottmaradni.
A Star Trek filmekben és sorozatokban szinte minden szériában feltűnik egy-egy időutazós szál, melyet aztán akár több epizódon keresztül is lehet boncolgatni, sőt a filmkészítők nem átallanak keresztül-kasul utalgatni a különböző szériák és filmek között, őrületbe kergetve egy kezdő trekkert. A crossroad epizódok célja valószínűsíthetően a különböző franchise-ok elhelyezése egy egységes Star Trek idővonalon, több-kevesebb sikerrel.
Ám a kusza időutazós paradoxonok igazán a Voyager franchise-ban váltak szerves részeivé a történetvezetésnek; mind a hét évadban felbukkant. Nézzük csak, melyek ezek.
Az első évad Time and again című részében Janeway és Paris egy szubtéranomália miatt tesznek röpke egynapos utat vissza a múltba egy lakatlan bolygón, ahol fényt derítenek a bolygó lakosságát elpusztító baleset közvetlen okaira.
A második évad Non sequitur című epizódjában Harry Kim egy alternatív idősík foglyaként ébred az Alfa-kvadránsban, ahol -vagy amikor?-, tervezőmérnökként éldegél barátnőjével. Először persze nagyon örül, hogy újra otthon lehet, de végül csak nem találja a helyét. Paris segítségével -aki ebben az idősíkban lecsúszott tekergőként éli a világát-, visszakerül a saját tér-idejébe, miután kideríti, hogy egy idegen faj által manipulált időfolyamba keveredett és szenvedett balesetet a kompja.
A harmadik évad The Future’s end című kétrészesében a huszonkilencedik századból érkező Braxton kapitány el akarja pusztítani a Voyagert, megelőzendő egy katasztrófát, melyet a bizonyítékok szerint a Voyager fog előidézni. Janeway azonban nem lenne Janeway, ha ebbe simán belemenne, ellenállásának eredményeként mindkét hajó visszakerül a huszadik századba, Braxton a hatvanas, míg Janeway és legénysége a kilencvenes évekbe. Na, ez a két rész aztán valóban hemzseg az időparadoxonoktól, de Kathryne kapitány az ilyesmit elegáns nagyvonalúsággal figyelmen kívül hagyja. Szintén a harmadik évadban, a Before and after című epizdban Kes különös temporális ugrásainak lehetünk tanúi, mikor visszafelé haladva az időben éli meg fontosabb életeseményeit haláltól a születésig.
…és akkor inkább nem is említem Q hányszor dobálja a hajót és a legénységét ide-oda az időben a harmadik évad The Q and a Grey című epizódjában…
A negyedik évad Year of Hell című kétrészesében egy krenim nevű faj direkt katonai beavatkozás nélkül, a tér-idő manipulálásával változtatja a Delta-kvadránsban elfoglalt területét a neki kedvező mértékben. Néha egész fajokat törölnek ki az időből. Egy ilyen beavatkozás során gyűlik meg a bajuk a Voyagerrel és Kathryne kapitány hajthatatlanságával. Ebben az epizódban jelentős feedback-paradoxon észlelhető, hiszen a kronotonrészecskék itt kerülnek a hajóra, viszont a fent említett harmadik évadban ezek okozzák Kes temporális ugrásait.
Mint mondtam, a Star Trek sorozatok időhullámai kiismerhetetlenek.
Hogy ne legyen egyszerű a dolgunk, még a Hetessel is megyünk egy pár kört ebben a témában, őt az ötödik évad Relativity című epizódjában maga Braxton kapitány emeli ki a saját idejéből és küldi visssza a múltba, és nem is sejti, hogy saját maga után nyomoztat a Hetessel. A kiugrott borg több idősíkon is megfordul, egyszer meg is hal. Mint tudjuk, az idővel játszadozni nem veszélyten, de a rewiew funkcióval visszatekerhető, és tetszés szerint újrajátszható… a tesztalany időközben elhullhat, de sebaj, a megadott időindexről újraindítható.
Csak ne bukjon le küldetés közben.
A hatodik évad Blink of eye című epizódjában egy szupergyorsan pörgő bolygó vonzásába kerül a Voyager. A bolygón és a csillaghajón más-más gyorsasággal telik az idő. Voltaképpen itt nincs a szó szoros értelmében vett időutazás, azonban érdekes elméleti játék az időmechanikával.
A Fury című epizódban Kes visszatér a Voyagerre, ám szándékai korántsem békések. Megöli B’Ellanát, és a gépházban a térhajtóműből kinyert tachyonok segítségével visszautazik öt évet az időben, hogy “megmentse” fiatalabb önmagát Janeway kapitány befolyásától. Tuvok, a megnövekedett vulkáni neocortexe miatt furcsa “hallucinációkat” észlel, melyek a jövőből származó ismereteket és történéseket vetítenek előre.
A hetedik évad Shattered című részében a hajó különböző idősíkokra töredezik szét, szinte minden fedélzeten más és más a “jelen”. Az időparadoxon itt aztán végképp csúcsra jár, hiszen a Doktor kronotonszérummal kezeli Chakotay-t, viszont nem tudja elhagyni a gyengélkedőt, mert még nincs mobilemittere. Nos, a doki holosugárzóját még a harmadik évadban megkapja a Future’s end epizódokban, a kronotonszérumot ezután, a krenimekkel való találkozás után fejleszti ki. Tehát, logikus következtetés, hogy ha kronotonszérummal kezeli a parancsnokot, akkor már mobilkivetítőjének is kéne lennie.
De nincs.
Upsz, fekete pont a forgatókönyvíróknak.
A Voyager-éra befejezése az Endgame szintén az időutazással opreál, mikor is Janeway admirális visszautazik a múltba, hogy megmentse a legénységét a hosszú hazaút tragikus következményeitől.
A folytatásban a Terok-Nor, akarom mondani, a Deep Space Nine űrállomást kutatjuk át időutazós szempontból.
Irány tehát, a Gamma-kvadráns!
