Ungarische Mad Max
„Azt nem tudom, hogy a harmadik világháborút milyen fegyverekkel fogják megvívni, de a negyediket biztos, hogy botokkal és kövekkel.” Az Albert Einsteintől származó legendás idézet egyetlen mondatban foglalja össze a posztapokaliptikus történetek világát.
A világvége-gondolat szinte egyidős az emberi kultúrával: minden nagyobb nép mondavilágában feltűnik egy nagy végső háború, amely vagy az aranykort hozza el, vagy a pusztulásunkat. Mitológiája válogatja, hogy évezredekkel korábbra teszi, vagy éppen a mi fejünk felett lebegő veszedelemként beszél róla, amely a jövőben ránk les. Akár a hindu és a szanszkrit mondavilágban megjelenő, istenek közti háborúkra gondolunk, akár a Biblia szerint Megiddó mezején történő végső csapásra a jó és a gonosz között, az emberiség sosem jött ki ezekből jól.
Az apokalipszis a 20. század közepén nyert új értelmet. A második világháborút lezáró két atombomba robbanása elhozta nekünk a hidegháború korszakát és a kölcsönös megsemmisítés doktrínáját. Ezzel együtt született meg a nukleáris holokauszt gondolata, a mindent megsemmisítő harmadik világháborúé. Ezt a korszakot összegzi Einstein híres mondása. Az emberi technológia eljutott arra a szintre, hogy egy végső háború vagy kiirtja az egész emberiséget, vagy a kevés megmaradt túlélőt egy posztapokaliptikus sötét korba taszítja.
Kétségtelen, hogy a posztapokaliptikus tematika születése a Mad Max második részéhez köthető. Persze voltak ennek is előfutárai, de ez a film lett ennek a zsánernek az esszenciája. Egy végső háborúban elpusztult a világ, a romok között tengődő túlélők küzdenek az életben maradásért, a teljes anarchiától csak a romok közül kiemelkedő diktatórikus kiskirályok parancsolta rend választja el a túlélőket. Kétségbeesetten próbálják fenntartani a hajdani virágzó technikai civilizáció utolsó működőképes vívmányait.
Érdekes, hogy az erről kialakult világképünk pont a Mad Max hatására mennyire ausztrál. Semmi sem indokolja, hogy egy atomháború sivataggá változtatná a Földet, mégis a legtöbb ilyen film sivatagos környezetben játszódik, ahol folyik a harc a vízért és az üzemanyagért. Ez a világkép egyértelműen ausztrál örökség, hiszen a kontinensnyi ország a part menti területeket leszámítva sivatag.
Ha jobban megnézzük ezeket a történetek, rögtön kiderül, hogy a gyökerük leginkább a western, különösen a spagettiwestern-történetekhez vezethető vissza. A posztapokaliptikus jövő egy újabb, törvények nélküli határvidék, ahol a fegyver az úr. Minden poros, száraz és kietlen. A törvények lazák, vékony a határ jó és rossz között.
Sokkal izgalmasabb kérdés az, mi lenne, ha elszakadnánk ettől a nyugati szemlélettől, és a mi kis kelet-európai valóságunk lenne a kiindulópont. Hogyan nézne ki ez a vidék egy nukleáris holokauszt után? Milyen lenne Magyarország – vagy legalábbis ami maradt belőle – és a Kárpát-medence posztapokaliptikus világa?
Nem sokan mertek kísérletezni eddig ezzel az ötlettel. Megszabadítani a tematikát a hollywoodi kliséktől és ezeket közép-kelet-európai és magyar motívumokkal helyettesíteni. Urbánszki László, több népszerű történelmi regény írója, ezzel próbálkozott meg.
Persze az olyan fontosabb motívumok maradtak, mint amilyen a végső háború, a töredékére fogyott népesség, a technológiai civilizáció összeomlása, a mutánsok, a tudás elvesztése, a vallás és a történelmi értékek felértékelődése.
De a magyarrá formált történetben a western-elemeket felváltja a valódi magyar tudat, a lovasnemzet-életérzés és a csikósch-gulasch-karikásch romantika furcsa egyvelege. Életre kel a magyar mítoszvilág, a történelem.
És ez valahol érthető és logikus is. Egy mindent lezáró háború elsősorban a városokat rombolja le. A túlélők inkább a kisebb településeken és a tanyákon élők közül kerülnek ki, akik természetközelibb életet élnek. Azoknak van esélyük a túlélésre, akik értenek a földműveléshez, az állattenyésztéshez, a vadászathoz. Azoknak van esélyük, akik őrzik a hagyományokat, a kézműves-mesterségeket. Ezekben a közegekben erősebb a magyarságtudat is, a kötődés őseink életformájához, hitvilágához.
Urbánszki László két regénye, a Sápadtak és az Újvérűek egy ilyen világot mutat be. A Végső Háború után kétszáz évvel nomádok, rabszolgatartók, technokraták, emberevő mutánsok élnek a hajdani Magyarországon. A Föld veszélyes hellyé vált, a napfény halálra perzsel és megvakít, az erdőket ellepik a karmosok, észak fenevadja, a rozsomák az emberek mellett harcol. A szolnoki veteránok utódai uralkodni kívánnak a megújult világban. Engedelmes rabszolgák helyett azonban végsőkig harcoló túlélőket találnak. A technika és a kiképzés segíti az elitkatonákat, az embertelenül kemény világ az új-középkoriakat.
Csak az egyikük maradhat.
