Utazás az új Földre – Az Aurora tudományos háttere
Az Aurora az emberiség legnagyobb vállalkozásáról szól: az utazásról egy új, élhető bolygóra. Kim Stanley Robinson hamarosan megjelenő regénye kapcsán egy videóban összegezte, hogy milyen tudományos háttér is áll története mögött.
A könyv a távoli jövőbe kalauzolja olvasóját, de az expedíció már generációkkal ezelőtt kezdetét vette. A regényben az utazás éppen végső céljához közeledik: a Földhöz hasonló Aurora bolygóhoz a Tau Ceti csillagrendszerben.
Robinson szerint már az ókori embert is foglalkoztatta az utazás a csillagokba, de az űrhajó, mint tudományos koncepció, csupán százhúsz éves elmélet. Egy orosz tudóshoz, Konsztantyin Ciolkovszkijhoz, a modern rakétatechnika és űrkutatás elméleti megalapozójához köthető. Habár csak elméleti síkon foglalkozott űrutazással, nagy reményeket fűzött hozzá, ahogy híres szavaiból is kitűnik: „A Föld az emberiség bölcsője, de nem élhetünk örökké bölcsőben. Az emberiség nem is marad örökké a Földön, hanem fényre és térségre vágyva előbb félszegen behatol a légkörön túli térségbe, aztán pedig meghódítja a csillagok világát.”
Akárcsak Noé bárkája
A továbbiakban Robinson felvázolja elképzeléseit arról, hogy milyen is lenne meghódítani a „csillagok világát”. Először is az embereknek magukkal kellene vinniük a földi állatokat, növényeket és földet is (Noé bárkájához hasonlóan), ehhez viszont egy olyan hajóra volna szükség, ami ezt mind elbírja. Másrészt pedig a járműnek a fénysebesség gyorsaságával kellene haladnia, mindezt a lehető legkevesebb üzemanyag felhasználással. Itt Robinson felhívja a figyelmet, hogy ez a kettő (nehéz rakományt szállítani és gyorsan haladni) kissé ellentmondásos vágy, hisz minél nehezebb dolgot visz magával valaki, annál több üzemanyagot kell elégetnie az utazás során.
Elvileg nagy a választék
Ezután annak a lehetőségéről esik szó, hogy léteznek-e számunkra élhető bolygók az univerzumban. Robinson szerint a válasz igen, mert elég széles az a zóna, amelyen belül – élet szempontjából – egy bolygó nincs se túl közel, se nem túl távol a csillagától. Az élet pedig úgymond nagyon rugalmas, azaz létre tudnak jönni életformák egész szélsőséges környezetekben is. Így szerinte nagyon is sok lakható bolygó létezhet a galaxisban: a számukat 500 és 500 000 közé teszi. Azonban az embernek a Földhöz legközelebbi ilyen helyet kell megcéloznia, így viszont a lehetőségek száma csökken.
Szinte legyőzhetetlen távolság
Habár vannak a közelünkben is helyek, ahol jelenlegi ismereteink szerint vannak Föld-szerű bolygók (Robinson említi az Alfa Centauri és a Tau Ceti csillagrendszereket), de ezek legalább 10-15 fényévre vannak tőlünk, ami jelenlegi technológiánkkal még igencsak nagy távolságnak számít. Az író ezt le is vezeti egy könnyebben megfogható mértékegységgel, a méterrel. Ha a Föld és a Nap közötti távolságot 1 méternek vesszük, a legközelebbi csillagrendszerek így is 800 km-re vannak tőlünk.
Több generációnak kéne utaznia
Robinson szerint a legközelebbi csillagrendszerekhez (a regény miatt ő a Tau Cetit hozza példának) való eljutás egy többgenerációs misszió. Ha az űrhajó képes lenne fénysebességgel utazni, még akkor is eltartana az út legalább 150-200 évig. Viszont ha egy ilyen küldetésbe mégis belevágna az emberiség, akkor rengeteg további problémával kellene szembenéznie, amelyet talán csak azzal lehetne orvosolni, hogy egy több ezer fős működő társadalmat rendeznek be az űrhajón. Mivel külső segítség nem lenne az űrhajó számára, így a felmerülő problémákat közösségnek kellene megoldani. Mivel az utazás tovább tartana egy emberöltőnél, sőt, gyakorlatilag lennének olyan emberek a hajón, akik ott születnek, nőnek fel és halnak is meg – úgy, hogy sosem pillantják meg új otthonukat. Ezért szükség volna tanárokra is, akik folyamatosan nevelnék fel az űrhajó társadalmából a következő nemzedéket, akik folytatnák a küldetést. Emellett pedig további más szervezetekre (pl. egészségügyi dolgozók és rendfenntartók) is szükség volna, akik működtetnék a közösséget.
Az igazi kihívás csak a célba érve kezdődik
Azonban a problémák itt még nem érnek véget. Milyen lehetőségeink lennének, ha elérné a misszió a Földhöz hasonló bolygót? Robinson szerint miután megbizonyosodtak róla az utazók, hogy a bolygón van víz, légkör és a hőmérséklet is megfelelőnek tűnik, akkor kiküldenek egy robotot, ami esetleges mérgező anyagok után kutatna a légkörben. Ezután már csak az a kérdés, hogy a bolygó élő vagy halott-e? Hiába van élet a bolygón, attól még egy földlakó számára nem feltétlen lesz élhető. Ha viszont a bolygó halott, de van rajta víz a megfelelő anyagokkal az élethez, az már sokkal ígéretesebb. Azonban probléma ekkor is akad. A magaddal hozott élőlényekkel be kell népesítened az új helyet, ami eléggé hosszú folyamat, s amíg ez végbemegy (ha egyáltalán végbemegy), addig az emberiségnek továbbra is az űrhajóban töltött évekhez hasonlóan kell élnie az új otthonán.
Habár egy ilyen küldetés igen kockázatos, és rengeteg a “talán” az elméletben, de ennyi Robinson számára elég volt, hogy megírja legújabb művét, az Aurorát, ami valószínűleg idén júliusban fog megjelenni. Igaz, ahogyan maga Robinson is mondta, a téma nem új, de így a könyv olvasása nélkül is sejthető, hogy eredetivé, izgalmassá tudta tenni azt.
Scheirich Zsófia
Tau Citi? Ciki! 🙂
Kedves Ottó! Kösz, hogy felhívtad a figyelmet az elütésre. Mindig megfogadjuk, hogy ezentúl nem dolgozunk fáradtan, éjjel kettőig, de aztán valahogy sosem sikerül betartani… 🙂
“Ha az űrhajó képes lenne fénysebességgel utazni, még akkor is eltartana az út legalább 150-200 évig.”
Mint az a cikkben is elhangzik, és persze máshol is megnézhető a Tau Ceti kb. 12 fényévre van tőlünk. Tehát a fény ennyi idő alatt teszi meg az utat. Az űrhajó viszont még feltételes módban sem fog fénysebességgel haladni. Azzal csak a nulla nyugalmi tömegű részecskék, pl. a foton tud haladni, vákuumban. Tömeggel rendelkező testnél nemcsak a meghajtást jelentő energiahordozó tömegének meredek görbéjű megnövekedése, hanem az űrhajó saját tömegének problémája is jelentkezik. Minél közelebb lesz a sebessége a c-hez, annál több energia megy el a tömeg tehetetlenségének legyőzésére, és annál kisebb része a mozgásira. Az utazás problémakörébe tartozik még a gyorsulási, és lassulási szakasz. Az eltelő idő akkor sem 150.200 év. Azért ennél kevesebb lesz…
Egy Noé “űrbárka” nagyon régi sci-fi ötlet (ez el is hangzik a cikkben). Viszont elképzelhetetlenek tartom, hogy odautazik pár ezer ember ( a társadalmi felépítés kicsit pongyolán, de elhangzik a cikkben), és majd ott kiderül, hogy a bolygó alkalmas-e az emberi életre. Ilyen nincs. Már a jelenlegi műszertechnikai fejlettség és számítógépes modellezési képesség sok mindent el tud mondani egy 10-15 fényévre lévő bolygóról. Amire az emberi tudás (és egyéb képesség) elér arra a szintre, hogy egy ilyen utat megvalósítson, arra biztos, hogy 81-90 %-os pontosságú karakterizálást el tud végezni. Ezzel pedig megadja magának a lehetséges kolonizálási célt. Az esetleges terraformálás egy más ügy. Az elmúlt évek során még nem találkoztam olyan leírással, ami ne lett volna hibás. Mindig kihagynak valamit a szükséges feltételek létrehozása során. Persze, az ember megváltoztatása a környezethez igazítva más dolog, de az egészen más feladatot is jelent. mondjuk nagyobbat, mint a terraformálás… 🙂
Valamit a meghajtásról. Hosszútávú űrutazásra teljesen biztos, hogy a jelenlegi legnagyobb teljesítményt adó kémiai meghajtás alkalmatlan. Pontosan az anyag-tömeg mennyisége miatt. Részecskeromboláson alapuló meghajtás (mondjuk antianyag) elvben létezik, gyakorlati lehetőségéről nulla ismereteim vannak (előállítás, tárolás, problémái). A Star Trek, Stargate féle meghajtások egyelőre a mesék birodalmába tartoznak. Ugyan Lem már negyven évvel ezelőtt leírta az űrhidrogénnel történő meghajtást, de jelenleg ez is csak mese… 🙂
Szóval nehéz ügy ez, még akkor is, ha egy olyan ragyogó író foglalkozik vele mint Robinson… 🙂
gondolom, a társadalom változásaira van kihegyezve az írás.
technikailag olyan gyors a változás, h mire elindítanának egy ilyen hajót, rég elavult lenne rajta minden.
a közelünkben lévô rendszerek pedig földi szempontból botrányosan lakhatatlanok. szemre a legközelebbi/legjobb a gliese 581 g [20,4 fényév], ami eddig úgy néz ki, h csak egy mérési visszhang. ennyi erôforrással inkább egy szegény ország tengerparti sávját virágoztatnák fel, mindenkinek jobb lenne.
a csillagok között pedig a legalkalmasabb utazóforma az egysejtûé. esetleg egy információs csomag rezgése [az legalább tényleg fénysebességgel haladna..] bízom a kvantumösszefonódás jelenségben, ahol meg lehet kerülni a téridô akadályait, de ez inkább csak hit..
most újra felvirágzik ez a téma [Stephen Baxter – Ark], remélem, nem az interstellar miatt.. a 44-es galaktikában az ikrek c írás elég jól adja vissza, h a második generációnak egy ilyen hajó már börtön.