James Cameron a Mariana-árokban
Ezen kívül még két alkalommal szállt alá robot-tengeralattjáró, ember nélkül: 1996-ban a Kaiko, és 2009-ben a Nereus. Ezek felvételeket készítettek és mintákat hoztak föl a tengerfenékről, ami az egyik 1960-as merülő, Jacques Piccard mérnök szerint “tiszta és világos, algás” volt.
A hatvanas években nagyon távoli (legfeljebb sci-fi filmekben látható) felszereléssel alászálló Deepsea Challenger a Challenger Deep pontra való ereszkedése nagyjából 70 percig tartott. Ez gyorsabb volt, mint várták: korábban 2 óra és 36 perc volt az út ideje. Kevin Hand, az expedíció egyik résztvevője, a NASA asztrobiológusa “tökéletesnek” nevezte a visszatérést a mélyből:
“Jim (azaz James Cameron) a legjobb időjárási körülméynek között hajtotta végre a mélyből való visszatérést.”
Mielőtt Guamtól 500 km-rel délkeletre James Cameron megjelent volna a felszínen, órákat töltött a Challenger Deep pont tengerfenekén, az árok falai mentén lebegve-úszkálva, végig kamerázva és mintákat gyűjtögetve.
a fényelnyelés, a viszonylagos távolság, összehasonlítható méretek…
A világításra természetesen szükség volt a mélytengeri vaksötétben. Erről egy két és fél méter magas led-torony gondoskodott, amihez hasonlóan erős fényű felszerelés még nem járt odalent. Így a felvételek is minden eddiginél élesebbek és klassziksokkal jobb minőségűek.
Don Walsh, 1960 másik merülője nagy örömmel nyilatkozott az eseményről.
“Nagyszerű pillanat volt ez, amikor belépett a klubba. Hárman vagyunk benne, de egyikünk már elhunyt (Jacques Piccard). Úgyhogy most Jim és én maradtunk.”
Miután a tengeralattjáró a felszínre emelkedett, egy helikopter észlelte. És, hogy az esemény all-star gála jelleget is öltsön, az pontosan Cameron egy régi barátjának a helikoptere volt – bizonyos Paul Allené, aki a Microsoft társalapítója. Allen hajója, az Octopus is jelen volt támogatni a missziót, Allen pedig a fedélzetről twitteren folyamatosan kommentálta az eseményeket az egész művelet alatt.
James Cameron 57 évesen tette meg ezt a rendkívüli merülést. Visszatérését természetesen masszív orvosi stáb várta és ellenőrizte. Mivel Cameron tapasztalt mélytengeri merülő, és emiatt is kiváló fizikai kondícióban van. Ugyan órákon át nem tudta kinyújtani a végtagjai a visszatérés után, ez az állapot tökéletesen természetes, ha az ember figyelembe veszi a szűkös helyet, ahol töltötte az utat. Mindenesetre heteket kell várnia a következő merülésig – a mentális egészség megőrzése érdekében. Különösen, mivel a gépezet egyedüli merülésre alkalmas, és ha egyedül van, még könnyebben fárad el és követ el hibákat. Márpedig egyetlen hiba, és nem jön föl élve a mélységből.
A szakemberek fordulópontot remélnek a sikertől: Patricia Fryer, az expedíció egyik tagja szerint:
“A legfontosabb, hogy az emberi elme alászáll ebbe a mélységbe, a környezetbe. A képesség, hogy körbenézz és lásd a viszonyokat a társulás létformái között, a viselkedésüket… hogy lekapcsolhasd a világítást, és figyelhesd, hogyan viselkednek… ez egy távolról irányított géppel nem lehetséges.”
Andy Bowen, a Nereus projekt irányítója és főtervezője szerint is kiemelkedően fontos az emberi felfedezés: a közösség fantáziáját ezerszer jobban felpiszkálja egy ilyen, mint egy robotikus expedíció. Sokaknak nehéz megérteni vagy elképzelni, hogy egy kapirgáló kisautó az ő érdekében is dolgozik, de egy bakancsnyom inspiráló és beizzítja a fantáziát is.
A projekt nem titkolt célja, hogy – triviálisan fogalmazva – az új fajok felfedezése mellett új érdeklődést szítson az emberekben az óceánfenék iránt. A kutatáshoz ugyanis létszükséglet az érdeklődés…
Cameron 100%-osan biztos a sikerben. Máris fölvázolta, ő, mint rendező mit módosítana még a projekten: a második epizódban száloptikás kábeleken máris továbbítaná a kamera képét a felszínre, a trilógia zárórészében pedig a korábbi merülések tapasztalatai alapján készített, új, még jobb járműveket tesztelne.
