Zsenialitás vagy dögunalom? II.
Avagy lassú film partot mos…
A mozgóképen megjelenő tudományos fantasztikum – különösen napjaink célzottan látványorientált mozi-kultúrájában – zömében akciódús jelenetekkel, pergő ritmussal és a speciális effektek tárházával operál, hogy a nézőben a lenyűgözöttség érzését keltse. Azonban a közkedvelt zsáner nem szükségszerűen vonzza az akciót, sőt! A tudományos-fantasztikus keret kiváló lehetőséget kínál a kísérletezésre nyitott filmesek számára a meditatív jellegre, a lassú ritmusra és tartalom szintjén a lélektani irányultságra. Hardcore rajongóknak pedig az ilyen típusú filmek is kötelezőek!
Kétrészes cikkünk első felében a látványos űrcsatákat, pisztolypárbajokat és a gyors üldözéses jeleneteket mellőző sci-fi-filmek három klasszikusát emeltük ki, míg a mostani folytatásban az elmúlt évek filmterméséből szemezgetünk. Ismét három alkotásra nézünk rá: Steven Soderbergh Solarisára, és Stuart Hazeldine A vizsgájára és Duncan Jones Holdjára.
Steven Soderbergh: Solaris (2002)
Az amerikai független filmesek legismertebb bemutatkozási fórumának számító Sundance Filmfesztiválon 1989-ben a Szex, hazugság, videóval befutó Steven Soderbergh Solarisa Andrej Tarkovszkij 1979-es filmjének remakeje (amiről a cikk első részében már írtunk). A nagysikerű indiefilmes a kilencvenes évek végére már elindult a nagy hollywoodi stúdiók felé, ebből a szempontból ezen sci-fi alkotása – mely egy évvel az Ocean’s Eleven után készült – egy sajátos visszatérés a szerzői hangnemhez, mely persze szorosan köthető az eredeti irodalmi mű és a korábbi verziót készítő művészfilmes iránt tudatosított tisztelethez is.
Soderbergh Solarisa már több ponton kapcsolódik a science fictionhöz, míg korábban Tarkovszkij célja kifejezetten az volt, hogy Lem művét megszabadítsa ezektől az elemektől és kizárólag a gondolati tartalomra koncentráljon. Ez utóbbi természetesen Soderberghnél is megvan – tehát még így is egy kvázi-destruktív sci-firől beszélhetünk –, de az űratmoszférával és a kifejezetten gyönyörű látványvilággal együttműködve. Persze a regényi alaphoz kapcsolódóan a tudományos magyarázatok, illetve azok igénye ez esetben is megkérdőjeleződik, a filmidő előrehaladtával a cselekményen eluralkodik egyfajta válaszok nélküli, nyomasztó fantasztikum, aminek – az Ocean’s-ben már kipróbált George Clooney által alakított – főhős kiszolgáltatott. Ahogy Kelvin egyre tétlenebb és passzívabb lesz, úgy a film egyre lélektanibb. A jövő és a magába záró, sötét űr mindössze közeg – a hangsúly a lélek vizsgálatára, és a kérdésfelvetésre tolódik át.
Ezt kísértetiesen támasztja alá a látványvilág és az atmoszféra kifinomult megalkotása (a rendező elhivatottságát mutatja ez irányban az is, hogy nemcsak a forgatókönyvet írta, de az operatőri munkakört is magára vállalta). Apró, bezárt, szinte klausztrofób helyeken járunk, az űrkabinok elválasztanak a kiismerhetetlen külvilágtól: az űrtől és az élő bolygóóriástól. A lélek zaklatottságát és bizonytalanságát hivatott alátámasztani a sok ferdén fényképezett kép, illetve az pillanatnyi asszociációkra kacsintgató, hirtelen flashback-ek – az elbeszélés mozaikszerűen széttagolt. Az emlékek aranyfényű, meleg színekben úszó értéktelített képei erős kontrasztban állnak az űrállomás jelenében megmutatkozó hideg árnyalatokkal és a sejtelmes, néha már ijesztő, neonos félhomállyal. A lebegő atmoszféra megalkotásában persze igen nagy szerepet játszik Cliff Martinez üveghangú, szférikus zenéje, háttérben a gyönyörűen, de mégis valahogy taszítóan megfestett, kékben, vagy narancsban úszó organikus égitesttel.
Stuart Hazeldine: A vizsga (Exam, 2009)
Első ránézésre a kevésbé ismert angol thriller nem is sci-fi, de ez a műfaji képlet a későbbiekben feloldódik. A film a századforduló után elterjedtté vált egzisztencialista drámák sorához kapcsolódik, melyek egy zárt tér helyzetére építik cselekményüket. A falak közé szorult különböző személyiségek ebben a kísérleti térben ütköznek, a kiélezett szituációk, a reakció-válaszreakció dramaturgiája rendszerint egy mélylélektani drámát fest a vászonra, melyben minden résztvevőről lehullik az álarc. A filmtörténet ilyen zseniális zárt-szituációs drámái többek között Bunuel Az öldöklő angyala, Lumet vagy Friedkin Tizenkét dühös embere, vagy Polanski Az öldöklés istene c. alkotása.
A vizsga esetében nyolc ember kerül össze nyolcvan percre egy szobába – 4 férfi és 4 nő, mindnyájuk szakmája és társadalmi helyzete más és más, a kulturális/nemzeti hovatartozásról nem is beszélve. Az bezártság ürügye ez alkalommal egy vizsga, amelyet egy nagy gazdasági hatalommal bíró, ám annál titokzatosabb cég írt ki, hogy ezzel egy magas beosztású, nagy felelősséggel járó pozíciójára megtalálja a megfelelő jelöltet. Ám az előttük heverő papírok üresek, így a jelölteknek nem csak a teszt tétjét képező választ kell kitalálniuk, hanem az arra vonatkozó kérdést is.
A tudományos fantasztikum jócskán a film előrehaladtával emelődik be a történetbe – főként az egymásnak feszülő szereplők szájából kapunk információmorzsákat róla. Kiderül, hogy a világot egy rejtélyes járvány támadta meg, a fertőzöttek szinten-tartása csak állandó tablettaszedéssel lehetséges, azonban van rá esély, hogy pont a vizsgát meghirdető cégnek sikerült kifejleszteni az ellenszert. Innentől fogva egyre szövevényesebb lesz, hogy a jelöltek közül kinek mi a motivációja a kísérleti helyzetet teremtő, bezárt térben. Természetesen a helyzet miatt értelemszerűen nem látunk pergő akciószekvenciákat, de a cselekmény a különböző személyiségek ütköztetése miatt így is izgalmas és fordulatos.
A bezárt világ nyomasztó mivoltát többé-kevésbé ízlésesen a képi világ is alátámasztja: a történetbe hitelesen illeszkedő, gyakorta változó, stilizált színáradatok különböző lelkiállapotokat jelölnek és a rejtély megoldásának állomásai is egyben. A film kezdő képsora – mely apró, de már azonnal információkban gazdag megfigyelésekre összpontosító közelikből áll – pedig egyenesen kiváló!
Duncan Jones: Hold (Moon, 2009)
David Bowie fia első filmjéért, a Holdért 2010-ben az év felfedezettjeként BAFTA-díjat is kapott. Az alkotás története szerint Sam Bell asztronauta, egyszemélyes legénységként dolgozik a Hold távolabbi részén fekvő bázison. Egyetlen társasága Gerty, az intelligens robot-számítógép, aki igyekszik mindenben segítségére lenni a fojtogató magányba fokozatosan belerokkanó Samnek. A férfiban mindössze az tartja a lelket, hogy pár héten belül lejár a három éves szerződése, és végre hazamehet a családjához. Csakhogy a képlet nem ilyen egyszerű, egy furcsa baleset után Sam a bázison úgy ébred, hogy már nincs egyedül. Megjött a munkaerő-utánpótlás, méghozzá egy második Sam képében.
A Hold mellőzi a látványra koncentráló akciójeleneteket, a főhős lélektani vizsgálatát helyezi középpontba, az irracionális, holdbéli közeg mindössze rideg keret az elidegenedés és –magányosodás pszichológiai monodrámájához. Bátor vállalkozás egy kezdő rendezőtől, de Jones szerencsére meg tudta ugrani a magának állított mércét.
További erény, amit ki kell emelnünk, hogy a hollywoodi nagyköltségvetésű produkciók viszonylatában a Hold enyhén szólva is kispályás (5 millió dollár – vö. Elysium megközelítőleg 120 millió), látványvilága azonban korántsem nevezhető „gagyinak”, sőt, a makettekkel megoldott tájak kifejezetten hitelesek, miközben – az űrállomás berendezéséhez hasonló – sivárságuk kifejezően tükrözi a hős lelkiállapotát. A lassú ritmussal való űrbéli ringáshoz pedig Clint Mansell finom zenéje is nagyban hozzájárul.
Első filmként kiváló alkotásnak számít a Hold, bár Jones második filmje, a szintén tudományos-fantasztikummal dolgozó Forráskód már jóval inkább az akció-orientált látványmozi felé mozdul el, azért reméljük, szerzőibb hangját sem veszíti el.
Petz Anna
